Nézze meg a cikkhez kapcsolódó videónkat!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc előtt, alatt és után is szinte „ipari méretekben” keletkeztek új viccek, anekdoták, humoros röplapok. Vajon mi lehetett ennek a dömpingnek az oka?
– A humor egyfajta természetes immunerősítő: a feszültség levezetésére és a frusztráció feldolgozására éppúgy alkalmas, mint a tömegek lelkesítésére, jelen esetben a fegyveres ellenállásra való buzdításra. Még ’57 elején is voltak olyan levélterjesztési módszerek, amivel – a szabadságharc tragikus vérbefojtása ellenére – az emberek próbálták erősíteni egymásban a forradalmi hevületet. Valaki feladta postán a röpiratokat, a címzettek pedig lemásolták maguknak, és továbbküldték azokat. Mindenféle humoros írások keringtek így országszerte.
Akkor ez egyfajta össznépi terápia is volt?
– Egyértelműen. Ezeken a röplapokon az emberek szabadon elmondhatták, hogy mit gondolnak a szörnyű ötvenes évekről, a politikáról, saját sorsukról. És amikor nevettek, akkor – ha csak egy pillanatra is – fölé tudtak emelkedni a legnagyobb elnyomó hatalomnak is.
Hogy születtek ezek a röpiratok, illetve a viccek? Voltak-e olyan szerzők, akik név szerint is ismertek?
– Előfordultak ilyenek, de itt többnyire népköltészetről volt szó, annak minden sajátosságával együtt. A röplapokon nem szerepel aláírás, sokszor nem tudjuk a keltezést sem, csak becsülni tudjuk, hogy mikor keletkeztek. Bárkiből lehetett „fűzfapoéta”, és a sokszorosításhoz sem kellett nagy anyagi befektetés. Ha valaki olvasott egy jópofa szöveget – a ház-falak, a hirdetőtáblák tele voltak ilyenekkel –, hazament, és leírta vagy legépelte, esetleg kicsit változtatott rajta, vagy ihletet kapott és maga is írt egy hasonlót – majd elkezdte terjeszteni. Voltak olyan iskolai tanulók, akik reggel az iskolába menet 800 darab röplapot is kiragasztottak a házak falára csirizzel. Olyan is előfordult, hogy a főnök a saját beosztottjával gépeltette le a humoros szöveget, amiből kapott egyet a titkárnő, egyet az osztályvezető, és így tovább. November 4-ét követően persze ez már veszélyessé vált, akinél röplapot találtak, azt azonnal letartóztatták. Több bírósági ügyről is tudunk, gyakran súlyos ítéletekkel.
Mi volt a legsúlyosabb?
– Egy rokkantnyugdíjas – aki a rádióostromnál megsérült – három év börtönbüntetést kapott, mert a Rókus Kórházban, ahol ápolták, a medikusoktól kapott röpiratot saját naplójával együtt az éjjeliszekrényen tartotta. A bíróság indoklásában az szerepelt legfőbb „bűnként”, hogy ezekhez az iratokhoz bárki hozzáférhetett. Egy fiatalember pedig – akinek egész gyűjteménye volt röplapokból, és azokat másolta, terjesztette – szintén börtönbüntetést kapott, miután az utcán járőröző szovjetek elkapták.
Önök hogyan jutottak ennek az anyagnak a birtokába?
– 1957-ben született egy párthatározat
a forradalom időszakában keletkezett iratok összegyűjtéséről. Különböző iratgyűjtő csoportok szerveződtek, amelyek vidékre is jártak, visszaemlékezéseket vettek fel, iratokat gyűjtöttek egy tanulmánykötethez. 1958-ben ez a munka megállt, hiszen igencsak kényes lett volna megjelentetni az összegyűjtött anyagokat – így ezt az anyagot úgy, ahogy volt, lezárták, és egészen 1990-ig nem volt kutatható. 1994-ben kezdtük el az iratgyűjtemény rendezését, majd 2006-ban, a forradalom 50. évfordulójára adtuk ki a humoros iratokat összefoglaló kötetet.
Az emberek milyen témákat „vettek a nyelvükre”?
– Szinte az élet minden területét érintették az élelmiszerellátástól kezdve az emigráción keresztül az aktuális politikai helyzetig. Persze Rákosi Mátyás és aztán Kádár János visszatérő szereplő volt, és a szovjeteket is előszeretettel „vették elő”.
Mennyire magyar sajátosság az, hogy egy ilyen véres-tragikus esemény kapcsán ekkora humor-dömpinggel találkozunk?
– Nem igazán van rálátásom arra, hogy más nemzetek esetében is volt-e hasonló, mindenestre mi magyarok hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az egyfajta hungarikum, hogy viccet csinálunk a legborzalmasabb dologból is, és jót nevetünk az akasztóhumoron. De talán az sem véletlen, hogy a szatíra, a groteszk és az abszurd műfajának legnagyobbjai közül többen a sokat szenvedett közép-kelet-európai térségben születtek.
Van még olyan korszak a magyar történelemben, amelyben ilyen jelentősége volt a humornak?
– A mi gyűjteményünk a 19. század elejétől tartalmaz röplapokat, de ezekben a humor igazán csak két időszakban kapott nagyobb szerepet. Az egyik 1956, a másik pedig a rendszerváltás utáni időszak. Főleg a választási időszakokban kapott nagy szerepet a humor: a pártok és különböző szervezetek előszeretettel figurázták ki a másik jelöltjét – de olyan is előfordult, hogy a sajátjukat.
Számomra meglepő volt, hogy a legendás Ludas Matyiban már a forradalom előtt is jelentek meg rendszerkritikus írások. Ez hogyan történhetett?
– Nem tudom, hogy konkrétan ezekben az esetekben mi állhatott a háttérben, de a magyar humoristákra azért mindig is jellemző volt, hogy szerettek beszólni a hatalomnak. Ha valaki finoman adta elő a dolgot, akkor a politikusok is értették a viccet.
Csak éppen nem szerették. Bár később a Kádár-rendszer sajátossága éppen az volt, hogy engedték a viccet, hogy legyen egy „szelep” a rendszeren. Mit gondol, e mögött volt konkrét politikai megfontolás, vagy egyszerűen „így alakult”?
– A konszolidáció után Kádárék valóban eltűrték a vicclapokat, a rádiókabarét és Hofi is országos sztár lehetett. Jól látták, hogy az emberek számára ez egyfajta kárpótlás volt cserébe azért, hogy elnyomásban élnek. Arra viszont nem tudok bizonyítékot, hogy emögött konkrét politikai döntés állt volna.
Az is meglepő volt, hogy a kommunista kormány is használta a humort propagandaeszközként…
– Nyilván ők is érezték, hogy ez egy hatékony eszköz az üzenetek célba juttatására. Van egy olyan röplap ’56 decemberéből – nem ismerjük a szerzőjét –, amely kifigurázza a forradalmárok követeléseit. Azt írja például, hogy ne legyen héja a kenyérnek, vagy legyen két mája a libának – nyilván azt akarták bizonyítani, hogy milyen lehetetlen kérésekkel álltak elő a „reakciósok”. De használtak röplapokat a rémhírterjesztés visszaszorítására, vagy például arra, hogy ösztönözzék az embereket a munka felvételére. Egy kezdetleges karikatúrán meg is jelent, hogy a munkástanácsok vezetői csak beszélgetnek, ahelyett hogy dolgoznának.
Az összegyűjtött röplapok között van személyes kedvence?
– Ez nagyon nehéz kérdés, de ha választani kellene, akkor talán a Szózat egyik parafrázisát említeném, melybe hihetetlenül töményen bele van sűrítve a rendszerkritika számos eleme. Így hangzik: Hazudnak rendületlenül fülednek ó magyar, / bölcsődtől sírodig a kötvény eltakar. / A bölcs kopasz fejénél nincs számodra más fej, / ávóstól óvjon sors keze, itt nyalnod vagy halnod kell.
Forradalmi humor
2015. 10. 30. (XIX/44)
