Kereső toggle

Sokszor mi vagyunk az egyetlen biztos pont

Interjú Hárdi Lilla pszichiáterrel a menekültek rehabilitációjáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Terror, önkény, katonák és rendőrök által elkövetett embertelen kínzások, majd évekig tartó menekülés, hátrahagyott, esetleg elvesztett családtagokkal és ingóságokkal a háttérben – a háborús övezetekből, például Szíriából érkező, életüket mentő jövevényeket mindennek lehet nevezni, csak megélhetési bevándorlóknak nem. A hazai befogadó állomásokon a megkínzott külföldi áldozatok rehabilitációjával a Cordelia Alapítvány foglalkozik, amelynek munkájáról Hárdi Lilla pszichiáterrel beszélgettünk.

A szervezett erőszak áldozataival foglalkoznak. Ez mit jelent pontosan?

– A hivatalos szervek által elkövetett erőszakot: mi olyan embereket kezelünk, akik börtönben voltak, rendőrök vagy fegyveres csapatok bántalmazták őket. Jellemző, hogy a menekülők traumái csak tovább halmozódnak, mire eljutnak Magyarországra. A migránsok leggyakrabban a szegénység és a háború elől menekülnek. Viszonylag kis hányaduk jön komoly életveszélyből, arányuk a világpolitikai helyzet, a háborús gócok függvényében is ingadozik.

A Magyarországra érkező háborús menekültek, áldozatok számában vagy állapotában érzékelhető-e az iszlám terrorizmus növekvő hatása?

– Mi azt látjuk, hogy a háborús területekről, így Szíriából, Afganisztánból, Pakisztánból változatlanul jelentős számban jönnek menekültek, sőt újabban Irakból is sokan érkeznek, és az embe-rek sokkal bizalmatlanabbak, mint korábban. A szíriaiakkal például rettenetesen nehéz megfelelő kapcsolatot kialakítani, aminek az az oka, hogy ők nagyon súlyosan traumatizáltak: egyrészt a PTSD (poszttraumás stressz szindróma – különböző tünetek összefoglaló neve, amiket az áldozatok az átélt borzalmakat követően mutatnak, például álmatlanság, rémálmok, szorongás stb. – a szerk.) egyik tünete a bizalomvesztés, másrészt konkrétan megtapasztalták, hogy még a rokonaikban sem bízhatnak.

Önök veszik fel a kapcsolatot az áldozatokkal, vagy ők keresik meg az alapítványt?

– Többnyire mi vagyunk a kezdeményezők. Az átélt borzalmak egyik legsúlyosabb következménye, hogy az áldozatok teljesen elutasítókká válnak a külvilág felé. Így többnyire lehetetlen az újrakezdés, ezért a bizalom helyreállítása a terápiák elsődleges feladata. A fizikai vizsgálat a testi sérülések számbavételével kezdődik – a lelki sérülések feltérképezése nehezebb feladat. Minél kevésbé iskolázott a kliens, gyakran annál kevésbé tudja megfogalmazni a pszichés problémáit, és bizony akadnak közöttük analfabéták is.

A menekültek fokozódó bizalmatlansága a növekvő kegyetlenségre utal? 

– Az biztos, hogy a kínzások egyre embertelenebbek. E téren sem könnyű kategorizálni, hiszen a fizikai kínzás mindig kivált rengeteg pszichés sérülést is. De a módszerek egyre kifinomultabbak, ma egyre inkább az úgynevezett „fehér” kínzás terjed. Ez pszichológiai módszereket jelent, tehát nincs testi sérülés, nincs fizikai bántalmazás, viszont annál súlyosabb a pszichés hatás.  Az eszközök sokfélék, például hetekig nem engedik aludni az illetőt, vagy folyamatosan zenét, zajokat kell hallgatnia, esetleg vizet csepegtetnek a fejére, vagy különböző vegyszereket, kábítószereket, gyógyszereket adnak be neki, amiknek hatására vallomást tesz. Markánsan jelen van a nemi erőszak is, ami még mindig a nőkkel szemben a legjellemzőbb, bár férfiakkal és gyerekekkel szemben is egyre gyakoribb. A kínzás bármely formájáról legyen szó, a cél mindig ugyanaz: hatalomgyakorlás, a másik ember megtörése, méltóságának a megsemmisítése.

Afrikából is érkeznek menekültek?

– Afrikából kevésbé jutnak el hozzánk, akik mégis, azok többek közt Szomáliá-ból, Elefántcsontpartról, Guineából, Burkina Fasóból érkeznek. Az viszont biztos, hogy az iszlamizált területekről menekülők körében sokan éltek át szörnyű kegyetlenkedéseket. Ez akkor is súlyosan traumatizálja őket, ha nem közvetlenül velük történt meg, hanem például közeli családtagjaik kínzását vagy kivégzését kellett végignézniük. Ez számos gyermek esetében kiderült. Ha megfelelő segítséget kapnak ezek a gyerekek, akkor – életkoruknál fogva – viszonylag hamar regenerálódnak, de a felnőtt menekülők nehezebben állnak helyre. Rehabilitációjukat a háborús övezetekben hátrahagyott házastársak, családtagok miatti aggodalom és lelkiismeret-furdalás is nehezíti. Volt olyan szír férfi, akit épp a terápia közben ért szerettei halálhíre.

Olyan kliensük volt-e már, aki maga is bántalmazó volt?

– Húsz év alatt két esetben derült ki, hogy az illető a bántalmazása előtt maga is elkövető volt, de ez a kettős szerep elég ritka.

Ők is áldozatokként vannak kezelve?

– Végül is igen, de erről a szakmán belül vita folyik, hogy azt is kezeljük-e, aki elkövetőből lett áldozat. Nekem az a véleményem, hogy az orvosoknak minden szenvedővel foglalkozniuk kell, a szenvedés nyomását mindenképp csökkenteni kell. Az ítélkezés maradjon az igazságügy feladata. Az Iszlám Államtól még nem érkezett hozzánk harcos, de ki tudja, mit tartogat a jövő.

Ön szerint min múlik a túlélési, újrakezdési képesség, az, hogy valaki ne váljék élőhalottá?

– Aki a bántalmazásoktól fizikai vagy lelki értelemben „élőhalottá” válik, az nagyon ritkán jut el idáig, mert nagyon nehéz az út Európáig, különösen Közép-Európáig. Az ideérkező emberek nem annyira elveszettek, óriási vitalitás, életerő van bennük – látni azt, hogy krízishelyzetben hihetetlen energiák tudnak mobilizálódni egyesekben. Ezek az életveszélyből jövő emberek sokszor hónapokon, akár éveken át tartó vándorutat tesznek meg, miközben bebörtönzik őket, az utcán élnek, kukákból esznek. Az is igaz, hogy sokan nem élik túl az utat: elég csak a menekülteket szállító hajókra gondolni a Földközi-tengeren, vagy a menekülttáborokra a Szahara közepén vagy a szíriai határon.

Magyarországon milyen perspektívát tudnak felkínálni az ideérkezőknek?

– Nálunk segítséggel sem könnyű a beilleszkedés: eleve nehezen kapják meg a menekült- vagy oltalmazottstátuszt, azután a magyar nyelvvel megbirkózni óriási kihívás számukra, nem beszélve a munka- és a lakáshelyzetről vagy a társadalom ellenérzéseiről. De kevesen akarnak itt letelepedni, a többség Nyugatra megy tovább, hogy újrakezdhesse az életét.

A menedékkérelmek elbírálásánál mennyire számít az Önök véleménye?

– Ez elég esetleges. Kérésre részletes orvosi szakvéleményt szoktunk írni az átélt kínzásokról, bántalmazásokról, de ez csak egy lehetséges érv az áldozat befogadása mellett. Nem beszélve arról, hogy sokan pont amiatt nem nyilvánulnak szavahihetőknek, mert PTSD-vel küzdenek, és keverik a dátumokat, eseményeket. Így nem mindig sikerül megakadályoznunk, hogy valakit egy netán életveszélyes helyre visszaküldjenek, de abban sincs mindig egyetértés, hogy ki mit tart ilyennek. Alapos, felelősségteljes munka ezt kideríteni, ezért is aggályos, hogy a menedékkérelmek elutasítása hazánkban meglehetősen gyorsan történik.

Igaz-e, hogy a nyomor elől menekülők nem a legszegényebbek közül kerülnek ki?

– Önszántából útra kelni leginkább az tud, akinek van erre valami pénze, esetleg nyelvtudása, iskolázottsága. Ők dolgozni akarnak, hogy a fizetésük nagy részét hazaküldjék családjuknak. Sokan eladják a házukat és mindenüket, hogy ki tudják fizetni az útiköltséget, az embercsempészeket. Az ő helyzetük összehasonlíthatatlan azokéval, akiket esetleg évekig börtönben tartottak fogva.

A Cordelia Alapítvány 1996-ban jött létre, tehát Önök a délszláv háború idején edződtek meg. Mennyiben változtak azóta a munkakörülményeik?  

– Kolleganőmmel 1993 óta végezzük ezt a segítő munkát. A körülmények azóta nem sokat változtak a hazai befogadóállomásokon. A szolgáltatásunk viszont jóval szervezettebb lett, szupervíziót is működtetünk, ami nélkül a munkatársaink, így a tolmácsaink sem bírnának sokáig dolgozni. Évi 800-1000 embert látunk el, ez önmagában sok, de a tavalyi 15-20 ezres nagyságrendű menekültáradathoz képest kevés. Szerencsére a többség nem megkínzott áldozat, illetve nem olyan súlyos PTSD-s, hogy azt kezelni kellene.

Magyarországon mi vagyunk e téren az egyetlenek, de ez a munka egyedül nem megy: egy világméretű hálózat, a dán IRCT (Kínzás Áldozatainak Nemzetközi Rehabilitációs és Kutató Tanácsa) tagjaként számos civil szervezettel is együtt dolgozunk, akik szociális és jogi téren nyújtanak segítséget, és több hazai szervezettel van szinte napi kapcsolatunk. Ma már a világon 145 hozzánk hasonló traumacentrum működik, amely bántalmazott, megkínzott áldozatok pszicho-szociális rehabilitációjával foglalkozik. Viszont a sokrétű szakmai együttműködés ellenére is teljesíthetetlen kihívás a tengernyi nehéz emberi történetet meggyógyítani – ha egyáltalán teljesen meggyógyítható.

Tavaly Dániában Önnek ítélték a szakmában is igen rangos Inge Genefke-díjat. Mit tart munkája legnagyobb sikerének?

– Jóllehet, sok kliensünk eltűnik menetközben, így van, akit egy éven át kezelünk, és van, akit csak pár hétig vagy hónapig, de sokan visszajeleznek. Tudunk olyanokról, akik dolgoznak, családjuk lett, sikerült valahol beilleszkedniük. Többen pedig személyesen is visszajönnek meglátogatni minket, hisz az alapítvány egy – olykor az egyetlen – biztos pontot jelent nekik a világban.

 

Végignézte, ahogy a családját bombázzák

Az egyik hazai befogadóállomás lakója volt az a harmincas férfi, aki skype-on, élőben nézte végig, ahogy Szíriában a lakóházukat bombázzák. Ott maradt felesége a gyerekekkel és egy mobiltelefonnal együtt a fürdőszobába húzódott, miközben repkedtek a szilánkok, remegtek a falak. Nem tudni, hogy mi lett a családdal, és a férfi sincs már Magyarországon. Tipikus helyzet volt az övé: muszlim kultúrában nem a nőket küldik előre az ismeretlenbe, hanem a férfiak indulnak útnak, mert a családnak nincs elég pénze. Az a cél, hogy valahol megállapodva a szeretteiket is el tudják otthonról hozni. Egy másik férfi a fiával érkezett Magyarországra, felesége és lánya Szíriában maradtak. Az apa nagyon rossz idegállapotban volt miattuk, fiáról alig tudott gondoskodni, legszívesebben visszafordult volna, hogy meghaljon az övéivel, akiket magukra hagyott. Az akut stressz miatt a pszichiátriai segítségnyújtás sem működött. Ők is továbbmentek, nem tudni, hol vannak, csak remélni lehet, hogy normál körülmények között viszontlátják majd egymást.   Fatima 32 éves koszovói roma nő, aki férjével és három gyermekével került Magyarországra. 23 éves volt, amikor – már a délszláv háború befejezése után – albán férfiak támadták meg az otthonukat, és gyermekei szeme láttára megverték, megerőszakolták, a férjét kis híján megölték. Ötéves fián akkor súlyos beszédzavar lett úrrá. A történtek után egy ideig Németországban éltek, férje munkát vállalt, de Fatimán pszichés és szomatikus jelek sora mutatkozott, orvosok sorát járta végig. Magyarországon két évig tartó terápia eredményeként személyisége és házassága normalizálódott, de a magyar hatóságok a végleges kiutasításukról döntöttek, így vissza kellett térniük Koszovóba, amit nagyon nehezen dolgoztak fel.

 

Menekült vagy bevándorló?

Nemzetközi adatok szerint a menekültek nyolc százaléka jön háborús övezetből. A Charlie Hebdo elleni merénylet, illetve a koszovói migránsok átmeneti hulláma miatt február elején a hazai bevándorláspolitika további szigorítása céljából a kormánypártok törvényjavaslatot nyújtottak be a parlamentnek. A kormányzat nem a terroristaveszélyre hivatkozott, hanem arra, hogy „hazánknak nincs szüksége megélhetési bevándorlókra”. Hazai szervezetek, köztük a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület nyílt levélben tiltakozott a javaslat ellen, felhívva a figyelmet a bevándorlók és a menekültek közti különbségre. A Magyar Helsinki Bizottság adatai szerint Magyarországon 140 ezer bevándorló él, ebből 100 ezren európai, többnyire szomszédos országból érkező magyarok. Ezen felül színes a skála, a kínai kisebbséget 15 ezresre teszik. Összességében az itt élő bevándorlók diplomásaránya és foglalkoztatottsága jóval magasabb a magyar lakosságénál, sokan közülük tanulnak, vagy magyaroknak is munkát adó vállalkozást visznek. Más a helyzet a háborús menekültekkel, akiknek a menedékkérelmeit a magyar hatóságok az esetek 80-90 százalékában rövid időn belül elutasítják, holott életveszélyes helyre elvileg nem küldhető vissza senki. Sokan tovább is mennek, így a hazánkban élő, menekült- vagy oltalmazottstátuszú személyek számát 1000-2000 közé teszik. 

Olvasson tovább: