Kereső toggle

Dél könnye észak esője

A kínai folyószabályozás a birodalom megtorpanásához vezethet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Október végére tűzték ki a kínai mérnökök a zsilipkapuk megnyitását, hogy a közép-kínai Han folyó medencéjéből vizet juttassanak az ország vízben szűkölködő északi fertályába, főleg Pekingbe és Tiencsinbe. Sokan várták reménykedve Kína – és egyben az egész glóbusz – mai legnagyobb hidrológiai építkezésének ezt az ígéretes dátumát, mások viszont aggódva figyelmeztetnek a gigászi terv súlyos ellentmondásaira.

Bár a nagy kínai folyamok rendszerint akkor jelennek meg a tévéhíradókban, amikor éppen kiáradnak, Kína egésze az átlagnál kevesebb vízzel rendelkezik. A Föld legnépesebb országa évente 600 milliárd, fejenként mintegy 450 köbméter édesvizet fogyaszt. Az utóbbi alig negyede annak, amit egy átlag amerikai használ fel, a nemzetközi normák szerint pedig a még kielégítő minimum felének felel meg. A fő gond azonban az, hogy míg a lakosság fele és a termőföld kétharmada északon található, amely a GDP 45 százalékát adja, a víz négyötöde délen, elsősorban a Jangce medencéjében hömpölyög. Az ország fővárosában a vízellátás a sivatagi Szaúd-Arábia számait idézi: Pekingben egy főre évi 145 köbméter jut csupán, és ennek is jó részét a fővárossal határos Hopej tartományból nyerik. (Hopejben a múlt század közepén 1052 tavat tartottak számon, ám a víztábla gyors – évi 2-3 méteres – süllyedése miatt mára ezek közül 969 kiszáradt.)

Főleg az utóbbi évtizedek viharos gazdasági fejlődése növelte Kína szomját: az 1950-es években még 50 ezernél több folyó kanyargott az európányi területű országban, ma csak 23 ezer.

A megmaradtakat is mindinkább veszélyezteti a gyors iparosítással és a mezőgazdaság korszerűsítésével járó környezetszennyezés. Hivatalos adatok szerint északon a Sárga folyó és mellékfolyói vizének harmada öntözésre is alkalmatlan – e vízi utak mentén ugyanis mintegy négyezer vegyi üzem épült. A városokban a vízforrásoknak csak a fele alkalmas emberi fogyasztásra, az 1,35 milliárd lakosú országban 300 millió ember ivóvize szennyezett. A Világbank 2009-ben úgy találta, hogy a vízhiánnyal összefüggő – jórészt egészségügyi – kiadások az ország GDP-jének 2,3 százalékát nyelik el.

A vízszűke az energiatermelés bővítését is behatárolja. A palagáz például ígéretes új energiaforrást jelent az Egyesült Államokban, csakhogy Kína számára ez az út aligha lesz járható, mivel minden palagázt kitermelő kút üzemeltetése évi 15 ezer tonna vizet igényel. Az ország 450 új szénerőmű felépítését tervezi, ezek évi 1,2 milliárd tonna fűtőanyagot égetnek majd el, ami már önmagában tovább szennyezi a környezetet, de ráadásul a szenet vízzel mossák és ezeket az erőműveket főleg vízzel hűtik. Az új széncentrálék felét éppen a súlyosan vízhiányos területeken építenék. Mindez bőségesen indokolja a gigantikus vízeltérítési tervet – a projekt kritikusai nem vitatják a célt, de attól tartanak, hogy megvalósítása elodázza a vízgazdálkodás ésszerűsítését, a pazarlás megszüntetését, a piaci viszonyok érvényesítését.

Sikerpropaganda és áldozatok

Kína egyik legnagyobb történelmi teljesítménye a Nagy Csatorna, amely nemcsak létfontosságú hajózási útvonal volt a Középbirodalom számára, de gazdasági-politikai egységének nélkülözhetetlen eleme is. 1400 évet ért meg, évszázadok szülötte volt, míg a Dél-Észak terv alig egy évtized alatt jutott el a megvalósulásig.

A 2002-ben indult projekt tavaly átadott első szakasza éppen a Nagy Csatornára épült, annak korszerűsítésével, és a hozzá kapcsolódó vízi utak hálózatának bővítésével járt. Az új projekt 1160 kilométeres keleti ága idővel évente akár 14,8 milliárd köbméter vizet vezet Peking és – egy elágazáson – Tiencsin, a nagy kikötőváros körzetébe. A középső, újonnan épített csatorna, amelybe múlt hét péntektől áramlik a víz, a Jangce és a Sárga folyó rendszerének centrális szakaszait köti össze, és a közép-kínai Tancsiangkou víztározótól juttat majd bő 1200 kilométerrel északabbra évi 13 milliárd köbméter vizet, ezzel elhárítja az egyre élhetetlenebbé váló fővárost fenyegető vízkatasztrófát.

A himalájai platón tervezett, példátlan technikai problémák megoldását igénylő nyugati ág a Sárga folyó felső szakaszába injekciózna friss vizet, de munkálatai az évszázad közepéig húzódhatnak, sőt talán el sem készül. A műszaki probléma itt politikaival párosul: a nyugati szakasz onnan venne el vizet, ahonnan Ázsia más nagy folyói is erednek, így nemzetközi bonyodalom fenyegetne Indiával és a térség más országaival. Ami a költségeket illeti, az eredetileg 15 milliárd dollárra taksált Dél-Észak projekt egésze a mai számítások szerint legalább 62 milliárd dollárba fog kerülni. Az összesen 4350 kilométernyi főcsatorna évi 45 milliárd köbméterrel (ami nagyjából a Temze vízhozamával ér fel), mintegy 7 százalékkal gyarapítaná Észak-Kína vizeit, de már most látni, hogy óriási pótlólagos létesítményekre lesz szükség a rendszer működtetéséhez.

A helyi hatóságok „csodálatos sikernek” nevezték a Tancsiangkou víztározó bővítése miatt szükségessé vált áttelepítést, amelynek lebonyolításában több tízezer párt- és állami tisztségviselő vett részt. Ám azt, hogy a művelet milyen komoly feszültséget váltott ki, jól érzékelteti a hivatalos Hszinhua hírügynökség egyik írása, amely szerint a műveletet szervező funkcionáriusok közül 21 életét vesztette „a hajszolt munka okozta kimerültség és betegségek” következtében. Az áttelepítettek közül ezrek próbáltak visszatérni korábbi településeikre, a legelkeseredettebbek barikádokat emeltek az utakon, hatósági épületeket ostromoltak meg, megverték az áttelepítéssel foglalkozó hivatalos személyeket – ismerte el a Hszinhua, hozzáfűzve, hogy a vízelterelési projekt és a Jangce folyón épített Három Szoros erőmű által szükségessé tett migráció keretében összesen 3 millió embernek kellett más lakóhelyre költöznie.

További kihívás a vízforrások megóvása és a vízeltérítés kompenzálása délen. A Jangcébe ömlő Han-folyó medencéjéből hamarosan az évi hozam 25-30 százalékát is elterelik, és ez erősen hiányozni fog az alsóbb szakaszokon: nem marad elegendő víz az öntözésre, csökken a folyó öntisztító képessége, a hajózható napok száma, a változást a halállomány is megsínyli, a száraz évszakban pedig ott is, tehát délen is vízhiány fenyeget (!). Fennáll a veszély, hogy az új csatornákon északra is eljutnak a Dél-Kína vizes területein honos gyilkos népbetegségek, például a schistosomiasis, amelyet csigák terjesztenek. „Úgy érzem, hírt kell adnom a világnak a déli emberek által meghozott áldozatról. Az északra irányított víz nem közönséges víz, hanem a déliek könnye és vére” – idézte a Hszinhua  Mej Csie kínai írónőt, A nagy folyó északra megy címmel megjelent könyv szerzőjét.

Bármilyen fontos is a vízpótlás, mutatnak rá a megfigyelők, önmagában nem megoldás, sőt a hiány enyhítésével elfedi a mélyebb, gazdaságpolitikai ellentmondásokat. Sok szakértő szerint új csatornák építése helyett, vagy azok mellett elsősorban a vízfelhasználás ma rendkívül alacsony hatékonyságát kellene növelni. Csiu Pao-hszing miniszterhelyettes, a kérdés egyik vezető szakértője egyenesen arra figyelmeztetett, hogy a vízeltérítési projekt új problémák forrásává válhat. Drágán fogjuk megfizetni, ha elhanyagoljuk a vízgazdálkodás ökológiai szempontjait – idézte őt a China Daily című angol nyelvű pekingi lap.

A The Economist említi azt az adatot, hogy míg a fejlett ipari országokban egy köbméternyi vízfelhasználás 58 dollár értékű terméket eredményez, Kínában alig 8 dollárnyit – a különbség jóval nagyobb, mint ami a GDP-szintből következne. Ez részben Kína infrastruktúrájának elavultságával, de főleg a víz rendkívül alacsony árával (a legtöbb kínai városban ez alig tizede a nyugatinak) függ össze. Az utóbbit egyes északi körzetekben idén valamelyest növelték ugyan, de még így sem éri el az önköltséget. A hatóságok attól tartanak, hogy a mindenki számára nélkülözhetetlen víz komolyabb drágulása népharagot váltana ki. Mert igaz ugyan, hogy minden második tartomány vízhiányos, de ezek vezetői is minél több, nemegyszer nagy vízigényű beruházást próbálnak területükre vonzani, nehogy lassuljon a gazdaság. Magasabb vízár takarékosságra ösztönözne és jótékonyan csökkentené a túlfogyasztást, viszont felháborítaná a lakosságot, elriasztaná a beruházókat. Vagyis politikai kockázatot jelentene, márpedig a kínai vezetők szemében mindenütt első számú követelmény a stabilitás, azaz a hatalom megőrzése.

A „szocialista piacgazdaság” a víz tekintetében végső soron az egypártrendszer realitásaiba ütközik. A pártállamon belül alkalmazott kapitalista receptekkel elért gyors gazdasági fejlődés hátterében ma is megtalálni a néhai kínai kommunista vezető, Mao Ce-tung által hirdetett egyenlősítő, voluntarista modell megannyi alapvető ellentmondását. Mellesleg éppen ő volt az, aki 1952-ben felvetette, hogy „dél kölcsönözhetne egy kis vizet” északnak. A páratlan projekt megvalósulásával, ezzel a lenyűgöző és áldozatos vállalkozással észak most hozzájut a várva várt friss vízhez, de ha a vezetés szemében politikailag kockázatos, az emberek számára fájdalmas ökológiai és árreform elmarad, „dél könnyeivel” is csak egy időre olthatja szomját.

 

A császárok titka

Kína igazából a víz szülötte, a császári dinasztiák hatalmát éppen az óriási országot átszelő folyamok megfékezésének, az öntözés biztosításának, a víz felhasználásának igénye, kényszere alapozta meg. A tudományos irodalomban ázsiai termelési módként leírt társadalmakban az erős központi állam létrejöttének egyik legfontosabb motívuma (a külső támadások elleni védekezés mellett) éppen az, hogy a gigászi gátrendszerek megépítése és fenntartása csak hatalmas tömegek mozgósítása és szervezése révén volt lehetséges. A császárok ezt kifejező rituális feladata volt Pekingben, hogy az Ég Templomában a jó termésért mutassanak be áldozatot. A kínai történelem ciklusai a vízrendszer működtetéséhez kapcsolódtak. A sikeres dinasztiák a beszedett adókból építették és lelkiismeretesen gondozták a gátakat, fenntartották a hadsereget, megóvták a lakosságot a folyók és a külső hatalmak dühétől, ezzel betöltötték a feladatukat. Ám amikor a hatalom elkényelmesedett, amikor a pénzt ellopták, a gátak tönkrementek, a víz elfogyott vagy kiáradt, jött az éhínség, a lázadás. Az éppen regnáló dinasztia „elvesztette az Ég kegyelmét”, megbukott, új lépett helyére (esetleg a lázadás vezére, vagy külső hódító alapította) – és minden kezdődött elölről. Nem véletlen, hogy a kínai kommunisták 1949-es győzelme után vezérük, Mao Ce-tung szívesebben hasonlította magát Csin Si-Huang-tihoz, a Kínát több mint kétezer éve egyesítő birodalomalapító császárhoz, mint a marxista klasszikusokhoz.

Olvasson tovább: