Kereső toggle

Kihozni belőlük, amit csak lehet

A téli közmunkaképzések

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A sokat kritizált téli közmunkaképzések nem feltétlenül tartoztak a felesleges rossz kategóriájába: sok helyütt közösségek kovácsolódtak össze a négy hónap alatt, sőt, a magukat feleslegesnek érző emberek egy kis tudást is magukra szedhettek. Kérdés csak az, hogyan tovább.

A vegyes felhangokkal övezett téli közfoglalkoztatási programban, amely április elsején zárult, országosan kétszázezren vettek részt, s ebből százezren képzésben is részesültek. A kormány döntése alapján a Türr István Képző és Kutató Intézet (TKKI) által szervezett alapkompetencia (írás-olvasás-számolás) és felzárkóztató képzésekbe (7-8. osztály) 52 ezer főt vontak be, míg a fennmaradó közel 50 ezer személy OKJ-s szakképzését és betanított munkára képzését más intézetek biztosították.

Már a képzések kezdetétől az írás-olvasás tesztek megalázóan kezdetleges színvonaláról szóltak a híradások, meg arról, hogy az egész közmunkásképzési program csak a munkanélküliségi statisztikák kozmetikázására jó – a delikvensek ugyanis ez idő alatt is foglalkoztatottakként vannak nyilvántartva. „Mindebben van igazság, de azt is hozzáteszem – s ezt nem csak a Türr sikerpropagandája támasztotta alá –, hogy sok múlott a tanárok és a tankerületek hozzáállásán. Nyilván differenciált képzést kaptak a sokszor nagyon eltérő hátterű és tudású emberek. Azért tudni kell, hogy Budapesten, pláne vidéken jó néhány analfabéta is akadt közöttük, és sokaknak az elemi higiéniai szabályokat kellett megtanítani” – mondta el érdeklődésünkre Anna, egy a közmunkásképzésben részt vevő pedagógus, aki azért kérte neve megváltoztatását, mert félidőben titoktartási nyilatkozatot kellett aláírniuk.

A mintegy 23 fős csoportoknak hivatalosan két hónap tanulás után volt két hónapjuk a mentálhigiénés, tanulás-módszertani és életvezetési ismeretek elsajátítására. „Két hónap alatt kellett volna írni, olvasni és számolni megtanítani az embereket, mindezt apró betűs modulfüzetekből. Volt olyan hallgatóm, aki felvette az egyik törött szemüveget, elé rakott egy másik, máshol törött szemüveget, majd elővett egy nagyítót is, és így betűzte ki a szöveget” – hitetlenkedik a pedagógus, aki szerint az egyetlen probléma az, hogy akik ezeknek a felzárkóztató képzéseknek az anyagát összeállították, még soha ilyen csoportot közelről nem láttak.

Bár Anna csoportjának összetétele is vegyes volt, egykori állami gondozottól a lecsúszott középosztálybeliig sokféle ember megtalálható volt benne, de a képzés végére közösséggé álltak össze, és egyenesen sajnálták, hogy a program véget ért. A tanárnő látható elérzékenyüléssel mutatja a közmunkások búcsúztatóján készült felvételeket. Egy ötvenes villanyszerelő például kiemelkedően értelmes volt, érződött rajta, hogy konszolidált élete lehetett, mielőtt a kilencvenes években milliónyi sorstársához hasonlóan ő is elvesztette az állását. Diplomás társa viszont a legrosszabbul teljesítők között volt, máig talány, hogyan jutott a végzettségéhez. „Ez a simléderes sapkát viselő férfi mindig lehajtotta a fejét, és soha nem szólalt meg, kivéve egyszer, amikor József Attila-verset olvastunk, akkor felnézett, és közölte: Ez jó. A másik férfi alkoholista sajnos, nyolc osztálya van állítólag, erre szokták mondani, hogy négy első és négy második. Itt van egy fiatal roma lány is, aki szinte analfabéta, de már kétszer férjhez ment: a családja mindig hozzáadja egy vénemberhez” – sorolta Anna.

„A kollégáimmal együtt a nyitottságra törekedtünk, és igyekeztünk belőlük kihozni, amit csak lehet. Megpróbáltuk őket segíteni, támogatni abban, hogy kijussanak a kilátástalan helyzetükből, és munkát találjanak – feltéve, ha együttműködnek, és ők eldöntötték, hogy együttműködnek. Négy hónapig belekényszerítették őket egy olyan helyzetbe, hogy fel kell kelni, mosakodni, időre bejönni, és megcsinálni a kiadott feladatokat. Ettől sokan már nagyon elszoktak, de itt belejöttek, nem utolsó sorban pedig négy hónapig fűtött helyen lehettek. A végén már a százalékszámítás és az önéletrajzírás is ment nekik” – mesélte a tanár.

„Önbizalmuk nincs, mitől lenne, ha bemennek valahova, azzal kezdik, hogy »elnézést kérek«. Sokat tanítottam őket arra, hogy ezt felejtsék el, mert így nem csoda, ha mindenhol átverik őket. Utólag is megköszönték, hogy minden lehetséges módon igyekeztem őket rávenni arra, hogy jobban bízzanak magukban” – mondta a pedagógus, aki szerint a személyiségproblémák súlyosabbak, sokkal nehezebben kezelhetők, mint a tudatlanság. Ezeket a kilátástalanság hagyja ott az emberen, ami sokaknál már gyerekkorban kezdődik.

Közmunkás csoportjában úgy látta, hogy az időtlen idők óta hivatalos munkaviszony nélkül tengődő emberek többsége jellemzően csak a napi túlélésre koncentrál. Sodródnak régóta, mindig keresve valakit, akire támaszkodhatnak: rokont, élettársat, barátot. Fogalmuk sincs, hogyan kell önállóan, „normálisan” élni, pénzt beosztani, hivatalos ügyeket elintézni, magukról gondoskodni, mert nem tanította meg nekik senki.

Az emberek a szülői hátterükről nem szívesen beszéltek, többségüknek nincsenek komoly családi kötődései. „Rendezett családdal talán hárman rendelkeztek a huszonháromból, bár ők erről is mást gondolnak, mint én. Én például elképzelhetetlennek tartom, hogy egy férfi egy nőre kezet emeljen. Volt a csoportban egy szakmunkásképzőt végzett hölgy, aki két gyerekével és a férjével él, és egyszer azt mondta: »megütött a férjem, de igaza volt«.” Ő rendezettnek tekintette a családját, mert ha megüti a férje, akkor ő azt megérdemli, és az korrekt. A szó általánosan elfogadott értelmében akár rendezett családnak is számítanak, hiszen ahhoz, hogy valaki az agressziót természetesnek vegye, nem kell feltétlenül munkanélkülinek vagy szegénynek lenni” – jegyezte meg Anna.

Valószínűnek tartja, hogy az erőszakkal kapcsolatos érzéketlenség vagy megszokás összefügg a csoport jobbikos beállítottságával is, ami meglehetősen gyakori ebben a közegben. „Azt mondták, a baloldal nem képes alternatívát nyújtani, viszont a Jobbik rendet csinál, munkát ad. Rasszizmusról nem is beszéltem, hiszen az nekik teljesen érthetetlen. Például megkérdeztem tőlük: titeket nem ijeszt meg a katonai egyenruhaszerű öltözetben felvonuló emberek látványa? És nem, tényleg nincs rossz érzésük tőle” – mondta el Anna.

Olvasson tovább: