Kereső toggle

Hargitától a Himalájáig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A székely-magyar Erőss Zsolt nem volt öngyilkos, és nem volt hivalkodó, noha tisztában volt a hegymászáshoz szükséges, messze átlag feletti adottságaival. Rendkívüli képességét teljesítménye és eredményei tanúsítják. Ha Csíkszeredáról jövet nem állt volna meg a Kárpát-medencében, mi sok rekorddal szegényebbek lennénk. Erőss Zsolt korunk egyik legismertebb magyarjaként úttörő volt, és nem csupán a sportban elért eredményei miatt!

Reinhold Messner az első ember volt a világon, aki Földünk mind a tizennégy nyolcezer méter feletti hegycsúcsán szembesülhetett azzal, hogy milyen az élet, mikor a tengerszinten mérhető légnyomás és az oxigén nem egész egyharmadával kell beérni. Messner a kilencvenes évek végén egy ismert sportruházati cég vendége volt hazánkban, s élve a lehetőséggel, meghívtam egy élménybeszámolóra a Külkereskedelmi Sportparkba. Úgy alakult, hogy a dél-tiroli hegymászóikont hallgatva bal oldalamon az az Erőss Zsolt ült, akit a hazai hegymászóközösség akkoriban kezdett csak felfedezni. Meglepő volt közvetlensége, kedves, mosolygós stílusa, és az a szerénység, mellyel elmesélte, hogy pénz hiányában miként jutott fel úgy suttyomban élete első nyolcezresére (Nanga Parbat). Elmondta azt is, milyen fontos ezt továbbra is titkosan kezelni, nehogy a pakisztániak a későbbiekben ne engedjék ott mászni.
A székelyföldi csipkés, tarajos gerincek korán felkeltették Zsolt érdeklődését. Fiatalon, gyerekként izgatta, hogy miként lehet oda feljutni, és milyen lehet onnan fentről letekinteni. Mászott társakkal és egyedül. A saját erőből való feljutás izgalma, a mélységekbe történő ereszkedés és annak technikája megragadta. Zsolt nemcsak egyszerűen megkedvelte a hegyeket és a mászást, hanem rájött, hogy van hozzá érzéke. Rövid idő alatt kimászta az Enyedi-szoros és a Tordai-hasadék környékén levő valamennyi jelentős csúcsot. Később az is bebizonyosodott számára, hogy különleges fizikai adottságainak köszönhetően jól viseli a magasságot, jól akklimatizálódik, jobban, mint mások, sőt jobban, mint a legjobbak. Ez késztette arra, hogy érdeklődése hamar a magas hegyek felé irányuljon.
1988-ban édesanyjával és bátyjával Magyarországra költözött. 1991 és 1994 között „semmi perc alatt” kimászta – általában elölről – a Tien-san és a Pamír valamennyi (azaz hat-hét-
ezres) csúcsát, és még néhány alacsonyabb, de technikailag lényegesen nehezebb utat, ami sok más mászónak akár egész pályafutása során sem adatik meg!
Ezért kapta meg az oroszoktól a „Hópárduc” megtisztelő címet, ami a „nagy testvér” földjének valamennyi hétezres csúcsára való feljutást feltételezi. Ezzel a címmel kevés nem orosz hegymászó dicsekedhet. Zsolt büszke is volt rá, még az e-mail címébe is beemelte. Magától értetődő volt, hogy ezt követően komolyabb feladatok már csak a Himalájában várhattak rá. Először 1999-ben találta meg a Himalája 2500 kilométer hosszú és 500 kilométer széles hegységét, ahol Földünk valamennyi, összesen tizennégy 8000 méter feletti csúcsa található. Anyagiak hiányában (engedély nélkül) mászta meg – az alaptáborból egyedül indulva – a Pakisztánban lévő Nanga Parbat 8125 méteres csúcsát, ahova először az osztrák Hermann Buhl jutott fel 1953-ban.
Berobbanva a magyar hegymászók közé, szinte azonnal az első Everest-expedíció alapemberének számított! Elöl járt a magashegyi táborok építésében, olyan volt, mint az a zongoraművész, aki cipelni is képes a zongorát. Először a Great Couloir felől támadta a csúcsot, de az időjárás nem engedte a sikerhez. Majd néhány nappal később újraindult az osztrák Reinhard Wlasichhal (akivel hat évvel korábban egy csapatban három nap különbséggel volt szerencsém felérni a Cso-Oju 8201 méteres csúcsára). Természetesen mindketten az igazi mászóstílusnak megfelelően az oxigénpalack nélkül való feljutást kísérelték meg. Wlasich azonban 8300 méteres magasságban a csúcs alatti gerincen agyödémát kapott. Onnan menteni, főképpen egyedül, lehetetlen. Zsoltnak le kellett jönnie a hegyről – Reinhard Wlasich nélkül.
2001-re ismét egy Everest-expedíciót tervezett Zsolt, és ehhez az Aconcagua közel hétezres csúcsával kívánt felkészülni. Tekintve, hogy hegymászó-pályafutásom egyik levezető állomásaként (hatvanhárom évesen) én is ezt találtam meg célként, azonos időben keveredtünk Dél-Amerika legmagasabb hegyének lábához. Sokszor azonos irányba is mozogtunk, így lehetőségem volt „élesben” is megtapasztalni a hegyen való mozgását és a heggyel való kapcsolatát. Míg mások a 4370 méteren lévő alaptáborban – Plaza de Mulas – krahácsoltak és a Quarelint dobálták be, hogy a fejfájásukat csillapítsák, Erőss Zsolt mosolygott, vizet hozott, főzött, viccelt, és bepakolt néhány felszerelést a másnapi akklimatizációs sétájához. Másnap reggel korán indultunk a csapatommal, de én hamar elszakadtam tőlük, mert szerettem volna jó időben felérni a következő, 5560 méteren lévő – Nido de Cóndores – táborhelyig. Zsolt valamikor félúton úgy ment el mellettem, mint egy gyorsvonat.
A 2001-es Everest-expedíció is sikertelenül fejeződött be, de reményt jelenthetett az, hogy egy évvel későbbre is sikerült engedélyhez jutni. A 2002-es expedíció első csúcstámadása újabb kudarcot jelentett, de ezek a visszafordulások is jól jellemezték Zsolt stílusát, aki ugyan kereste a határokat, de mindig jó döntéseket hozott. Két nap pihenő után kompromisszumot kötött a heggyel és magával: átmeneti időre igénybe vette az általa addig elutasított oxigénpalackot, és a normál utat használva a déli nyeregből tört a csúcs felé. Első magyar állampolgárként feljutott Földünk legmagasabb pontjára, és ott kitűzte a piros-fehér-zöld lobogót.
Joggal és okkal lett népszerű. Az olimpiai játékokon addigra már begyűjtöttünk 148 aranyérmet, de még egyszer sem ünnepelhettünk egy olyan hazánkfiát, aki megjárta Földünk legmagasabb pontját és letekintett onnan. Megérdemelten jutott az egyik legnagyobb kitüntetésnek számító Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjéhez. Szívesen fogadott minden elismerést, de aki közelebbről ismerte őt, tudhatja, hogy valójában nem ez volt az ő természetes közege.
2003-ban minden korábbi munkájával felhagyott, klubjával és a szövetséggel való kapcsolatait felfüggesztette, és kizárólag a hegymászásnak kívánt élni. Ekkorra már sikerrel egymásra talált a média érdeklődése és Zsolt munkássága. Írt, fotózott, oktatott, utakat szervezett, csapatokat vezetett. Mécs Lászlóval és Kollár Lajossal létrehozták a Magyarok a világ nyolcezresein Himalája-expedíció elnevezésű társulást, és ezt követően minden expedíció ennek keretein belül történt. 2009-re már nyolc nyolcezres csúcs teljesítése állt a neve mellett: a szűk nemzetközi élmezőny tagjává vált. A 2010-ben bekövetkezett tátrai balesete és annak következményei szinte az egész ország nyilvánossága előtt zajlottak, melyekről mindenki állást foglalt. A balesete után pár nappal meglátogattam, majd műtéte után exkluzív interjút adott a Heteknek (Erőss lelke. Hetek, 2010. január 15.).
Januári műtéte után, szeptemberben (!) a Cso-Ojun hétezer-egyszáz méterig jutott protézissel, és csak az időjárás akadályozta meg a feljutását. 2011-ben megmászta a Lhoce 8516 méteres csúcsát. (A hegy nem akadály. Hetek, 2011. június 17.). Egy sikertelen Annapurna-expedíció után (2012) adta magát, hogy a két kiemelten nehéz hegy közül kell választani, K2 vagy Kancsendzönga. Az utóbbi mellett döntöttek. 2013. május
20-án Erőss Zsolt és Kiss Péter feljutott a világ harmadik legmagasabb hegyére. Ez volt Zsolt tizedik és a magyar hegymászás tizenkettedik nyolcezrese! Zsolt mindig a határt keresve csak jó döntéseket hozott, ezúttal azonban nem. Éle-tében először „elfogyott”, nem hagyott tartalékot az ereszkedésre. A hegymászás pedig olyan sport, ahol nincs meg a lehetőség arra, hogy kétszer hozz rossz döntést. Felesége, Hilda két nyolcezresen is állt, tudta, kit választott. Ennek ellenére azt mondja, ha a gyerekei – a most négyéves Gerda és a kétéves Csoma –  mászni akarnának a későbbiekben, nem fogja őket eltiltani.

A jetik és mágusok hegycsúcsa

A Himalája mítoszai közül a közismert jeti története a Kancsendzönga öt hegycsúcsához kötődik. Amikor 1925-ben egy brit geológus expedíció a térségben járva a hegyoldalon egy hatalmas, két lábon járó lényt vett észre, a helybeliek cseppent sem lepődtek meg. Szerintük a kutatók a „Kancsendzönga démonát” látták, akit a tibeti buddhista tradícióban természetfeletti képességű lénynek tartanak, és állítólag csak a hegyen élő szerzetesmesterek transzcendens gondolatainak engedelmeskedik. Később a nehezen kimondható nevű démon helyett világszerte a sokkal egyszerűbb jeti név terjedt el, a tibeti „ye-te” („emberszerű állat”) kifejezés nyomán.
A hegy másik legendája a halhatatlanság völgyéhez kapcsolódik. A nepáliak szerint a magasban egy titkos völgy (tibeti nyelven: „Bejul Demosong”) rejti az örök élet és bölcsesség titkát, de a hegy istene nem engedi meg, hogy a halandó emberek felfedezzék azt. Senki nem közelítheti meg a völgyet, ami mögött valahol a „Samballa”, az égi boldogság városának bejárata rejlik. (A Samballa nyomába indult 1939-ben Heinrich Himmler parancsára a tibeti SS-expedíció is.) A helybéliek hite szerint aki tudatlanul megközelíti a völgyet, életével fizethet a kalandért. (Az elmúlt száz évben a 189, csúcsot elért hegymászóra 45 haláleset jutott, ami 24 százalékos halálozási arány.)
A Kancsendzöngát sokáig a világ tetejének, a legmagasabb hegynek tartották. Az első nyugati expedíciót 1905-ben Aleister Crowley vezette a csúcs meghódítására. A brit felfedező – akit a modern hegymászás egyik atyjaként tartanak számon – három évvel korábban már megmászta a Himalájában a K2-es csúcsot. Crowleyt nem természettudományos, hanem spirituális érdeklődés hajtotta. A férfi – akinek neve később a 20. század leghíresebb okkultistájaként lett ismert – úgy gondolta, hogy ha feljut a legfelsőbb csúcsra, olyan megvilágosodás éri, amivel természetfeletti ismeretek és képességek birtokába juthat.
Crowley brit evangéliumi protestáns családból származott, és szülei a „Plymouthi testvérek” felekezetének a tagjai voltak. A fiatal Aleister 15 évesen elhatározta, hogy radikálisan mindennel szakít, ami a kereszténységhez kötötte. Azt a célt tűzte ki, hogy életében a Biblia valamennyi törvényét – a vérfertőzést és emberölést is beleértve – legalább egyszer megszegje, és ezáltal a Jelenések könyve „fenevadjává” váljon. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy elvégezze a Cambridge-i Egyetem filozófia szakát. Önéletrajza szerint 1896-ban, Svédországban, egy homoszexuális kalandja közben élte át első szellemi élményét. Ezután több ezoterikus társaság tagja lett, és egyik misztikus indiai útja során fedezte fel a hegymászásban rejlő „titokzatos erőt”. Crowley azt állította magáról, hogy bármilyen próbát elvisel, és sikeres expedíciói a Himalájában alátámasztották ezt a mítoszt. 1905-ben elhatározta, hogy meghódítja a Kancsendzöngát, amit a hegymászók a világ „legcsalárdabb csúcsának” tartottak. Expedíciója azonban nem járt sikerrel: 7600 méteres magasságban egy lavina elsodorta a táborukat. Crowleyt azonban elkerülte a hózuhatag. Mozdulatlanul figyelte, amint társai segítségért jajveszékelnek. Négy ember veszett oda, de Crowleyt ez nem zavarta. Kijelentette: „A Kancsendzönga démona megelégedett az áldozattal.” Úgy döntött, hogy ezzel a saját szellemi célja is teljesült. Soha többé nem mászott hegyet, életének további 42 évét arra szánta, hogy a világ leghíresebb mágusa váljon belőle.
A Kancsendzöngát végül Crowley után kereken 50 évvel két honfitársa, Joe Brown és George Band mászta meg először. Ők honosították meg azt a ma is élő tradíciót, hogy a hegycsúcson a „Kancsendzönga démona” iránti tiszteletből a hegymászók az utolsó néhány lépést nem teszik meg, hanem megállnak a legmagasabb kiszögellés előtt. (Morvay Péter)

Olvasson tovább: