Kereső toggle

Születésnapi beszélgetés a 80 éves Konrád György íróvali

A szelek mozognak, nem a fa

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Már tinédzserként veszélyeztetve volt a fizikai léte is, hiszen kevésen múlt, hogy a nácik és a hungaristák megöljék, a kommunizmusban foglalkoztatási tilalom alá esett, most pedig a hivatalos hatalmi elitet kiszolgáló értelmiség bélyegzi meg, a kritikái miatt hivatásos rettegőnek állítva be…

– Én nem rettegek.

De a kormányhű sajtó mégis mindig kikezdi. Miért nem ment el ebből az országból, hiszen annyiszor megtehette volna 1945, 1956 és 1989 után is.

– A szelek mozognak, nem a fa.

Irodalmi válasz, de egy kicsit bővebben érdekel a miért.

– Kényelmes vagyok és maradékony. A szeretteim mindig itt éltek. A szüleimet a világháború idején elvitték lágerekbe, ezért nagyon hosszú ideig nem tudtunk egymásról semmit, majd a háború után újra találkoztunk. Ezután én nem akartam elválni tőlük. Édesapám is maradt, ráadásul édesanyám kilencvenkilenc éves koráig élt. Őt sem átplántálni nem akartam máshová, sem itt hagyni. Tudok ragaszkodni környezethez és emberekhez. Soha nem az foglalkoztatott, hogy ki undok velem, hanem az, hogy ki szeret, ezért emberi szempontból mindig jól éreztem magam Magyarországon. Mindig az a központja a dolgoknak, ahol van az ember. A kellemetlenkedőkkel pedig nem kell túlzottan foglalkozni. Amit nem olvasok el, vagy amit nem nézek meg, az számomra nincs. Lehet, hogy a hivatalosságok vagy a kincstári értelmiségiek és a kormánypárti sajtó rettegőnek tartanak, de engem ez csöppet sem érdekel. Nem vagyok az. Szerencsére viszont szép számmal vannak azok, akik jó szívvel vannak irántam, és ez számít. Ezért nem adom fel a játékot. Tudom, hogy vannak olyanok, akik nem örülnek a jelenlétemnek, örülnének, ha nem magyar lennék, de nem hagyom, hogy ez elrontsa a kedvem. Az itteni élethez kell egy kis vízilóbőrrel rendelkezni, hogy a másodrendű dolgokkal ne sokat foglalkozzon az ember. Ha elmentem volna, akkor viszont le kellett volna vagdosni olyan kapcsolatszálakat is, amelyek jó emberekhez kötöttek, azt pedig soha nem akartam.

Azért sem mentem el, mert nem nagyon szeretek befogadott lenni. Nem akarok annak örülni, hogy japán, amerikai vagy francia lehetek. Miért dobjam el azt, ami voltam? Már tizenöt évesen is úgy gondoltam, hogy vagyok, létezem, van életem. Később is mindig így volt, a saját történetemet nem akartam eldobni. Azt látom, hogy a kormány nagyon ügyes abban a tekintetben, hogy milyen sok embernek nyújtja azt az élményt, hogy talán érdemesebb lenne innen elmenni, mert itt csak szürkeség lesz és nagy semmi. A Kádár-korszak keletkezése kétszázezer embernek nyújtotta ezt az életérzést, de úgy hallani, hogy a mostani kormányzat már félmillió embernél tart.

Nagyon fiatalon, tizenegy évesen személyesen fizetett le egy főszolgabírót, hogy nővérével elmenekülhessenek Berettyóújfaluról, ahol a teljes generációja odaveszett a vészkorszakban. Budapesten a nyilasok a szeme láttára lőtték fejbe egy segítőjüket, egy idős bácsit. Hogy lehet ezt feldolgozni, hiszen a pszichológusok olykor már egy kis – az előzőekhez képest jelentéktelen – gyerekkori elutasítást is úgy értelmeznek, mint amely kedvezőtlenül determinálhatja egy ember sorsát?

– Strapabíró vagyok.

Ezeket a szörnyűségeket el kellett felejteni, hogy tovább élhessen?

– Isten ments! Nem szabad ezt elfelejteni. Ha valaki pedig író, akkor írja meg. Az ember emlékezőképességének adnia kell mások számára. Egy ilyen irodalmi mű esetében az emberek velem együtt tudnak emlékezni arra, hogy milyen a világ. Már kamaszkoromban eldöntöttem, hogy írni fogok.

Ez az oka, hogy a legtöbb könyve önéletrajzi ihletettségű? Még ha nem is Önről szól, de a közvetlen tapasztalatait írta le. 

– A valóság hálás téma. Esztétikai eszköz. Az, ami megtörtént velem, azzal nem lehet vitatkozni. Az emlékezés ezért jó sport. Mi mások lehetnénk, mint a saját történetünk? Az én kis vagyonom a saját történetem. 

Megérte tehát maradni?

– Attól függ, hogy mit értünk a megérte kifejezésen. Nézze, tegnap egy sor levelet kaptam német vezető politikusoktól és értelmiségiektől. Egyebek mellett a kulturális minisztertől, a berlini polgármestertől és másoktól. Barátságos, méltató hangvételű leveleket írtak a születésnapomra, mert hiszen Berlinben is tevékeny voltam. Jólesett, de érdekes, hogy egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy milyen remek lenne, ha ugyanilyen leveleket kapnék magyar politikusoktól. Amikor megkaptam a Kossuth-díjat, akkor épp Prágában voltam Göncz Árpáddal. Először azt mondtam, hogy inkább nem kérem, mert nem szeretnék állami díjat kapni. A felvetésem alaposan megzavarta itthon a kedélyeket, mert velem együtt Mészöly Miklós és Csoóri Sándor is fel volt terjesztve a Kossuth-díjra. Göncz Árpád kért meg, hogy ne bolondozzak már, mert ez nem csak rólam szól, velük is kiszúrok, ezért inkább köszönettel átvettem a díjat. Ettől függetlenül az államtól nem várok semmit. A feleségemtől, gyermekeimtől és barátaimtól mindazt megkapom, amiért azt lehet mondani, hogy érdemes volt itt maradni.

Ezen a héten jelenik meg új életrajzi regénye, a Vendégkönyv. Miért ez a címe?

– Az olvasó vendég az én életemben, én pedig vendég vagyok az ő tudatában. Hétszáz, nem egészen egyoldalas kis szövegből áll a könyv, ezért nem pontos regénynek nevezni. Egy próbálkozás.  Igyekeztem újítani.

Ön kívülállóként figyelte a környezetét, és leírta azt, amit látott?

– Nincs teljes kívülállás. Nem hiszek a távolságtartó kimértségben. Inkább kívülálló belülálló vagyok. Az élet olyan, mint egy inga. Minden esetben mozgásban van. Például beleszeretünk valamibe, aztán eltávolodunk tőle. Odafigyelünk valamire, majd begubózunk. Kinyílunk, aztán becsukódunk. Ezek a paradox mozgások alakítják a lelki élet valóságát. Ilyen az élet is, néha rémes, máskor elképesztően gyönyörű. De nekem nem jut eszembe elvárni az élettől, hogy mindig gyönyörű legyen. Nem gondolom, hogy lehet szenvedés nélkül élni, de azt is gondolom, hogy lehet a szenvedéseket fegyelemmel nézni. Úgy gondolom, hogy jobb adni, mint kapni. Kapni se rossz, de jobb adni. Biztonságosabb. Azt is gondolom, hogy a szabadságnál nincs nagyobb kincs, de a szabadság párja az önfegyelem. Ez mind az egyénre, mind a közösségre érvényes gondolat.

Miért Kalligáró néven szerepel a könyvében?

–  Mondjam azt, hogy Konrád? Ki tudja, hogy mindig úgy volt-e, ahogy emlékezem. Így könnyebb leírni az emlékeimet, nem annyira abszolútum, nem annyira megkérdőjelezhetetlen vélemény. A név pedig onnét van, hogy a Hegymagas községben található házunk előtt a kút kávájára ez a név van belevésve. 1914-ből származnak ezek a feliratok, talán egy olasz betonöntő mesterember neve lehet. Azt mondani mindig, hogy én, én, én, az igen unalmas. Ennyi szerény fikciót talán megengedhet magának az ember.

Hogyan alakult az ki, hogy egy plébános miatt lett fontos Önnek a származása?

– Nagyon tetszett Csobánka festői környezete, ahol albérletet kerestem. Szeretek vidéki, kertes környezetben dolgozni. A kocsmában azt mondták, hogy a plébános, Kapcsándi Zsigmond tud segíteni. Ő bencés szerzetes volt, akivel nagyon sokat beszélgettünk. Akkoriban a bencések zömét kitették kisfalusi plébánosnak, hogy ne legyenek szem előtt, ne legyen hatásuk a társdalomra. Zsigmond jó humorú és okos ember volt. Nagyon sokat beszélgettünk esténként az ő teológiájáról, és ő pedig kérdezgetett, hogy az enyém milyen. Sokat tudott a Biblia világáról, nemcsak a kereszténység keletkezéséről, hanem a zsidók történelméről is. Akkoriban kezdett elegem lenni abból a küzdelemből, ami egy szabadságszerető ember harca volt a szabadságot nem kedvelő rezsimmel. Kicsit belefáradtam ebbe. Ezért kezdett az foglalkoztatni, hogy milyen is volt a gyerekkorom, ugyanis a tinédzserkor után a „zsidó-nem zsidó” kérdést félretettem magamban. Tetszett, ahogy a húsvétot a világossággal kapcsolta össze, amiről nekem az jutott eszembe, amit egy nagyon idős zsidó ember mondott nekem, hogy ez a tavaszi ünnep, a pészah, a szabadulás minden rabság alól. Ráadásul érvényes lehet ez minden szabadulástörténetre, amelyet egy kis könyvben, a Haggádában foglaltak össze. Ezt a könyvecskét a nagyapámtól kaptam meg, cédrusfából volt készítve, mozaik berakással. Nagyapám is mindig ezt a szabadulást említette. Úgy gondoltam, hogy a szabadulás és a megváltás nincsenek távol egymástól, és mindig is úgy éreztem, hogy a zsidóságnak a kereszténység a folytatása, nem az ellentéte.

Ön magyarnak és zsidónak is vallja magát. A „mélymagyarok” mindig azt vitatják, hogy a zsidók igazán magyarok-e. Hogy van ez?

– Azt azért Magyarországon nem lehetett elfelejteni, hogy zsidó vagyok. Már tizenegy évesen hathatósan emlékeztettek erre. De persze, hogy magyar vagyok. Az ember valamilyen mértékben azonos a lakcímével. Azon lehet meditálni és vitatkozni, hogy milyen csoporthoz tartozom, de azon nem, hogy magyar vagyok, budapesti lakos és budai polgár. Mások vitatkoznak inkább róla, én kevésbé, mert én jól kijövök magammal. Az vagyok, ami vagyok.

Lehet-e kettős identitással élni?

– Vígan. Még többel is. Korábbi feleségemnek négy különböző – lengyel, francia, osztrák–sváb és szerb – nációhoz tartozó szülei voltak. És ebből lett egy budai, művelt úri lány. A többes identitás az Osztrák–Magyar Monarchiában normális volt.

De ma vannak, akiknek ez nem normális.

– Csak a hülyék számára van ez így. Ezzel szórakozzanak ők.

Íróként meg akarja változtatni a világot?

– Isten őrizz. Nem akarom megváltoztatni a világot, de még csak az embereket sem. Ez nem egy író feladata ugyanis. Én annak örülök, ha elolvassák az emberek a könyveimet és gondolkoznak. 

Nyolcvanévesen is aktívan dolgozik, katonásan él és fegyelmezetten ír. Mit akar ezzel elérni?

– Mélyebb értelemben szórakoztatom magamat.

De van üzenete, van célja az alkotásnak?

– Minden mondatnak más. A jó gondolat belefúrja magát az olvasó agyába. Tudja, több ezer éves munka az íróké, akik a világot meg akarják érteni. Aki olvas, ehhez a közösséghez tud kapcsolódni. Nekem is belefúrta az agyamba magát számtalan költő és író mondata. Nem kívánok többet elérni a mondataimmal, mint amit nálam elértek a nagyok. Az olvasó ember a világirodalommal társaságot teremt magának. Ráadásul ez egy háromezer éves társaság. Ez nemcsak európai irodalom, hanem ahogy Goethe megjegyezte, világirodalom. Az írással a társaságot növeljük.

A Biblia is összeköt millió és millió embert a föld legkülönbözőbb pontjain. Nemrég jártam újra Antwerpenben, ahol egy olyan nyomdát látogattam meg, ahonnét az egész világot ellátták Szentírással. Stráfkocsikkal vitték a legkülönfélébb nyelvekre lefordított Bibliákat a kikötőbe, hogy onnét hajókkal elszállítsák a föld kerekségére, így érve el a könyv üzenetével az egész világot. Ott éltek a tudósok, akik a fordításokon dolgoztak, alkottak.

Mi az, ami mostanában foglalkoztatja?

– A leves, amit a feleségem elém tesz.

Ez egy kedves kitérő válasz.

– Valóban. Örülnék, hogyha körülöttem az ország emberhez méltóbban élne. Örülnék, ha ez az állapota Európának, hogy a nemzetek próbálnak szót érteni egymással, nem változna meg. A közelmúltban felhívott a Humboldt Egyetem rektora, és azt kérdezte, hogy hajlandó lennék-e az 1933-as könyvégetés nyolcvanadik évfordulóján az egyetemükön előadást tartani. Gondolkodtam ezen, hisz én is 1933-ban születtem, abban a hónapban, mikor ez az esemény történt. Az ötvenéves évfordulón, 1983-ban Berlinben voltam, amikor a Művészeti Akadémia rendezett egy emlékező eseményt, melyen Európa legismertebb értelmiségei tartottak előadást. Akkor Európában másfajta cenzúra volt, de a cenzúra örök dráma.

Most olvastam egy érdekes albumot. Döbbenetes számomra, hogy 1932-ben Heinrich Mann megszövegezett egy alig egyoldalas aggódó felhívást, mert megjelent egy Fechter nevű náci szerző irodalomtörténeti könyve, melyben egyebek mellett Goethét, Schillert és Nietschét nemzetidegennek minősítette. Olyan személyeknek, akik nem teljesen azonosulnak a nemzettel, akik túlzottan individualisták, és akik nem rendelik magukat kellőképpen alá a közösségnek. Heinrich Mann aggódó felhívását aláírták a Művészeti Akadémia számottevő írói, de az első három sorban még csak az állt, hogy ugyan Németországban nincsen cenzúra, azonban veszélyes szellem- és irodalomellenes eszmék nyernek teret a politikai életben. Egy év múlva könyveket égettek, száműzetésbe kergettek írókat és bezártak értelmiségieket. A cenzúra egyszer csak megtestesült. Intézmény lett, noha egy évvel korábban Heinrich Mann naivan azt gondolta, hogy ez nem fordulhat elő. A cenzúra viszont könyvégetésbe, a könyvégetés végül emberégetésbe torkollt.

Európa jövője izgatja, hisz aláírt egy nyilatkozatot A jövő a politikai unió vagy a barbárság címmel, olyan értelmiségiek társaságában, mint Umberto Eco és Bernard Henri-Levy. A nyilatkozat a francia Le Monde-ban és a spanyol El Paisban jelent meg. Kik a barbárok?

– Henri-Levy megfogalmazása ez a kifejezés. Ha Európa szétesik különféle nemzetállamokra, akkor utána egyesülni fog koalíciókban. A kelet-európaiaknak a szerencsétlensége az volt, amikor két Nyugat-Európa között kellett választaniuk, a központi hatalmak és az antant között. A kiáltvány kapcsán volt egy beszélgetés az Arte televízióban, amely német–francia adó. Nagyon tetszik, hogy van egy ilyen adó, hisz a német–francia viszály mindkét világháború egyik mozgatórúgója volt.

Az említett műsorban azt nyilatkozta, hogy a kommunizmus és a nácizmus után az iszlamizmus a harmadik totalitarizmus. Miért tartotta ezt fontosnak megjegyezni?

– Ez Franciaországban gyakori téma, hiszen ötmillió muzulmán él az országban. Sajnos a vallási köreikben nem alakult ki egy valódi demokratikus alternatíva ahhoz a diktatúrához képest, amelyet megismertek, nevezetesen a teokratikusnak mondott papihoz vagy a katonaihoz képest. Egyelőre nincs demokratikus muzulmán állam. Igaz, hogy a világban csak az emberek egynegyede él demokráciákban, de ezen éppen hogy változtatni kellene. Több demokráciára lenne szükség. Jelenleg viszont az a probléma, hogy amikor egy újságíró megkérdezi a német muzulmánok szellemi tekintélyét, hogy mit tart előrébb valónak, a német alkotmányt vagy a sariát, akkor azt a választ kapja: amíg kisebbségben vagyunk, az alkotmányt, de ha többségben leszünk, akkor az utóbbit. Ez a probléma Rotterdamban is megjelent, ahol a többségbe került muszlimok módosítani akarják a tengerparti, épített környezetet, hogy végig mecseteket és minareteket építsenek. Ez a kérdés akkor kerül nyugvópontra Európában, ha a muzulmán kisebbség jelentős része elfogadja a demokráciát.   

A magyaroknak – és más kelet-európai országoknak – csak az olcsó bérmunkás státusz néz ki az új Európában. Lehet, hogy ez ellen lázadnak sokan Magyarországon és a térségünkben, hogy akkor inkább a barbárság, mint a rabszolgaság?

– Az országot elhagyó emberek többsége nem összeszerelő üzembe megy dolgozni Nyugatra. Itthon maradnának, ha olyan körülményeket teremtenének a kormányok, amelyek a szellemi értékeket figyelembe vevő munkahelyek létrehozását támogatnák. Ha nem leépítenék a felsőoktatást, hanem fejlesztenék, hogy még inkább minőségi legyen. Ha támogatnák a tanulást, akkor Magyarország biztosabb helyzetben lenne. Európa az én szememben annyit jelent, hogy ez a tanuló kontinens. A magyarok előtt is választás áll: a tanulást választjuk-e, vagy a hangoskodást.

Valószínűleg a durvulás ugyanúgy csábító tud lenni, mint a kedvesség. Az viszont biztos, hogy könnyebb durvának lenni, mint kedvesnek. A ronda és alpári beszédhez nem kell tanulni, míg a pallérozott beszéd elsajátítása kemény munka. Ahhoz tanulni kell. Az emelkedettség nehezebb, mint a földhözragadtság. Egy társadalom elbutítható, ha létrejönnek ideológiák, amelyek a tanulatlannak adnak igazat a tanulttal szemben, az ösztönnek az értelemmel, a harciasságnak a tárgyalással szemben. Ilyenkor nagyon sokan elbizonytalanodnak, és csak egy kisebbség lesz ellenálló ezzel a folyamattal szemben. Ezt a negatív folyamatot kellene Európának és Magyarországnak elkerülnie.  

Van egy barátom, az egyik rendszerváltó párt alapítója, a szakmájában sikeres, tehetséges, művelt és becsületes ember, de a politikától irtózik. Menekül attól, hogy részt vegyen benne, pedig újra és újra próbálják bevonni. Azt mondja, hogy ne izgassam magam a magyar közállapotok miatt, mert ez az ország mindig ilyen volt. A Nyugat gazdasági és kulturális szintjének a 60-70 százalékát tudjuk. Ennyi. Fogadjam el. Nem érdemes abba „belehalni”, hogy más legyen. Az egyéni túlélési technika a lényeg. Tényleg ennyi?    

– Tudom, hogy sokan vannak így Magyarországon, akik keményen körberajzolták magukat, hogy miért ne kelljen áldozatot hozniuk. Abban is biztos vagyok, hogy ezek az elhatározások nem ennyire rendíthetetlenek. Az emberek meglepő változása lehetséges. Az egyik filozófiából simán átlépnek a másikba. 

Mivel a történelem olyan, mint egy inga, az sem elkerülhetetlen, hogy ellenkező irányú folyamatok kezdődnek, és nem a barbarizálódás következik, hanem egy új felvilágosodás. Sokáig azt gondoltuk, hogy a magyar fiatalok neonácik, de váratlanul kiderült, hogy az egyetemisták nem azok. Sőt, az elmúlt hónapok tüntetései azt mutatják, népszerű köreikben a demokrácia.

Olvasson tovább: