Kereső toggle

Szükség van, panasz nincs

Kárpátalján járt a Hit Gyülekezete Szeretetszolgálata

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ungvárra, Kárpátalja fővárosába vitt teherautónyi segélyszállítmányt a Hit Gyülekezete Szeretetszolgálata. A kémia pótvizsgán könnyebben át lehet menni, mint az ukrán határon: négy óra ügyintézés, várakozás belépéskor; huszonkét iroda, és egy kis jatt. Hazafelé mindez csak két óra volt, mindössze négy ponyvabontással.

Volt azért belépéskor a Záhony–Csapnál töltött négy órában egy-két segítő mozzanat is. A 3,5 tonnás teherautóval nem álltunk be a kilométer hosszú, kamionterminálra várakozó sorba, hanem a személyautós beléptető felé mentünk Maurer Zoltán, a HISZ vezető munkatársának bevállalós gyakorlati vagányságának és Józsa Györgynek, a kárpátaljai HISZ-segélyprogram vezetőjének köszönhetően. A személykocsis és buszos terminálról ugyan visszaküldtek, de legalább nem a kamionsor végére. Azonnal a mázsára. Kinyitja az ajtót a vámos, körbenéz, felnéz mosolyogva,  és kérdi:

– Fegyver van?

– Becsszóra nincs.

Oké, tette fel a kezét ő is, és úgy ment el az autó előtt.

A negyedik várakozási óra vége felé egy vámos vezető cinikus bájvigyorral azzal ugrat bennünket, hogy hát Mikulás napja van, tehát igazán hozhattunk volna valami ajándékot szegény vámosoknak. Közben állunk a folyosókon, ahol nincs fűtőtest. Ha kinyílik egy szoba, szinte megjön a tavasz.

A kamionosok oktatnak bennünket, hol mennyit kell fizetni. Ha valaki nem tejel, megesik, hogy az útlevél gerincével csapkodják az asztalt laza csuklómozdulattal. A pénzt, amit megkapnak, ugyanolyan gépiesen kezelik, mint az iratokat. Úgy vélem, a pénznek csak egy kis része marad az ügyintézőnél.

Nagyon szép, tiszta, kedves és nagyon jó ország Magyarország. Honvágyam alakult ki már a határon, kilépéskor. Egy hosszabb időt Ukrajnában töltő magyar mondta: „Ha egyszer hazaérek, megjavulok.”

Az egészségügyi központban a főnök Volgája úgy lapult az udvaron, mint ugrásra készülő gepárd. A hölgy munkatársak kifejezetten dekoratívak. Az idősebbek fontosságuk tudatában, arcukon a rendkívüli elfoglaltság és gondterheltség jeleivel meneteltek a folyosón. Hüvelyk- és mutatóujjuk közé – mint az írógépes munka már letűnt korszakában – kinyomtatott lapot szorítanak, magas sarkúban történő gyorsított járásuk (ritmusszekció) közben. Hadd hallja mindenki, hogyan szárad a tenta…

Minden tiszteletem azoké, akik ott élnek és dolgoznak. Mert minden szemmel látható és belül érezhető nehézség ellenére tisztán ragyognak. Ezt Editnek, Lolának és Olegnek is elmondtam a vámudvar irodájában. Ők az Újszövetség Keresztény Evangélikus Gyülekezet tagjai, Oleg a gyülekezet helyettes vezető pásztora. Jó emberek ők, akik sok mindent túléltek. De egy szóval sem panaszkodnak. Szeretettel fogadtak minket. A kárpátaljai magyarok mintha azt üzennék: nem okolunk sem titeket, sem magunkat azért, hogy a múlt században húztak egy határt. Mi a vonalnak erre az oldalára kerültünk.

A Verhovina nevű étteremben vagyunk Ungváron. Nem a szovjet veterán motorkerékpárról kapta a nevét. A verhovina jelentése ruszin nyelven: ’hegyvidék’, és egyben az Északkeleti-Kárpátok földrajzi-néprajzi tájegysége, ami a Magyar Királyságon belül Máramaros és Bereg vármegyékhez tartozott.

Azt hittem, valami nagyon finom fűszerezésű, tán ruszin, ukrán vagy orosz, de francia ízhatások nyomán készített forró levest eszünk. A kömény mellett tárkony és kakukkfű ízét véltem felfedezni. Megkérdeztem, mi a különlegesen finom és jóleső leves neve, hogy majd megtaláljam a receptjét.

– Bográcsgulyás – hangzott a válasz. Nekünk, magyaroknak készült.

A gyülekezet temploma Ungvár belvárosában áll. Saját erőből épített többszintes közösségi épület. Ez a gyülekezet csak és kizárólag saját tagjainak adakozásából tartja fenn magát. Pásztoruk Vologya Szokhanyeh, a Szent Pál Akadémia hallgatója, aki tizennégy éves korában lett az egyik alapító. 1993-ban Dániából érkeztek keresztények Ungvárra lakókocsival, az ő evangelizációjuk nyomán alakult meg a gyülekezet.

Négy családhoz mentünk el még aznap este. Télapónk puttonyában Budapesten és Nyíregyházán gyűjtött cipősdobozos ajándékok készültek gyermekmosolyt varázsolni. Mindegyik csomagon azzal a jelöléssel, hogy mennyi idős fiúnak vagy lánynak való ajándékot tartalmaz. Éppen ajándékot osztott a Télapó, amikor azt vettük észre, hogy a kapcsoló fölé a „kapcsoló”, az ajtóra az „ajtó” főnevet ragasztották jegyzettömb lapjain. Azért tették, hogy az ukrán nyelvkörnyezetben a gyerekek magyarul is megtanulják ezeket a szavakat. Anyuka csellista. Az apa még nem befutott környezetvédelmi szakember. Mikor elmegyünk, anyuka utánunk szól: ha bármikor erre jártok, nézzetek be hozzánk. Aztán utánunk hoz saját sütésű kenyeréből egy veknit.

Ungváron szinte mindenki megérti a magyar szót, ha nem is beszéli. Az egyik címünk előtt idős úr szivarozik az ajtó előtt. Megpróbálom a kézenfekvő köszönéssel: Jó estét! Magyarul felel és magyarul mondja: ő nem rokon, hanem szomszéd, és most még nincs is hideg, hogy ez csak a kezdet, a télelő. Ungváron 120 ezren élnek, közöttük 8-10 ezer magyar. Kárpátalja lakossága több mint hetven nemzetiséghez tartozik, de vallási hovatartozásuk is sokrétű.

András a Keskeny utcában a keskeny úton jár. Kedves emberek ők, egy tiszta arcú család, akik tisztán örülnek gyermekeik örömének. Odébb, egy magyar építésű régi ház lakásában boldogan mondják a gyermekek magyar neveit. Vaszil a Lacika, Ivan a Janika, de Mária mi lehetne más, mint Maruszja, Maruszja…

Ungváron a télies estén címről címre autózunk. A nyolcadik emeleti lakásban valóságos örömünnep a Télapó megérkezése. Azt később tudjuk meg, hogy a gyülekezetben a Mikulás nem kultivált. De a gyerekek nem panaszkodnak. Alexandra, Miroslav, Samuel, Nathan, Viktória és Szvetlana és még sokan mások pontosan értik és örülnek, hogy odaért a Télapó – akit most Nánási József nyíregyházi úr alakít, a megtermett bariton.

A templom termeiben másnap este profi gyermekműsort láthatunk, ajándékainkat így osztják ki. Ide akkor érünk, amikor 24 óra után átvehetjük végre autónkat a „brokerinek” mondott vámudvaron. Vagy 80 zsák új ruha, fél raklap makaróni, több tucat, játékokat tartalmazó cipősdoboz kipakolása megtörténhet.

A templomba pakolunk ki, ahol aztán olyan ünnepséget szerveznek a fiatalok, amiben ők is nagyon jól érzik magukat. Itt adják át a HISZ-esek az ajándékok javát. Aztán elindulunk a Tábor raktára felé. A Tábor kegyetlen körülmények között élő cigányok lakhelye. Szállítmányunk egy részét hozzájuk visszük.

Nincs autó, így marad a taxi, amivel Lola felvezet minket a raktárhoz Edittel, és vele tartok én is a harmincéves Ladában. Mikor azonban egy kátyús vagy inkább tankcsapdás szakaszhoz érünk, a vezetői székét szinte ölembe toló taxis – miután kérem, hogy húzza előrébb az ülést –, arra kér bennünket, szálljon át valaki a teherautóba a kátyúk és a rossz rugók miatt. Megteszem. Csak neki. Csak ma.

Meglátogatjuk a hatalmas ungvári piacot is, amely őrzi még a KGST-piacok hangulatát, de a felhozatal főleg kínai gyártmány minden területen. Keressük az ukrán dolgokat, de legalább közép-európai árut. Végül Zoli kiszúr egy nyeles fém diótörőt, aminek a nyelei, mint a harapófogóé, kosarába pedig éppen egy szem dió fér. Maurer Zoltán alkudni kezd egyre. Aztán kettőre. Darabját vagy 350 forintért hozzuk el. Én anyukámnak viszem. Ne kelljen annyit kalapálnia a mi diós bejglinkért. Amiért régen mi törtünk diót…  

Ungváron télen-nyáron minden hajnalban tejeskannával áll sorba a tömeg, egy órával a tejbolt kinyitása előtt. Ismerkedési est helyett ismerkedési hajnalok. A hatalmas halas pult és élőhalas üvegtartályok mellett a füstölt halat nézegetem, ami olyan mint a sprotni, csak nem olajos. Úgy sajnálom, hogy nem hoztam egy légmentesen záródó dobozt, amibe belefér ebből két kiló.  

A legfurcsább, hogy senki nem panaszkodik. Egy szó panaszhangot sem hallottam Kárpátalján senkitől. Még van hova fejlődni.

Szeretet a határon túlra

A Hit Gyülekezetének Szeretetszolgálata (HISZ) karácsony előtt a Kárpátalján fekvő Ungváron kívül a partiumi Nagyváradon és a Délvidékhez tartozó Magyarkanizsán élő gyermekeknek vitt játékokat, több száz fő részére. A HISZ három, határon túli magyarok lakta területet célzott meg  egyházhoz tartozó keresztények által összegyűjtött ajándékokkal teli cipősdobozokkal.

Olvasson tovább: