Kereső toggle

„Elégedett vagyok a sorsommal”

Beszélgetés Sors Tamás kétszeres paralimpiai bajnok úszóval

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ha rád néz az ember vagy beszélget veled, akkor azt látja, hogy te egy életvidám, jókedvű, talpraesett és magabiztos srác vagy. Mindez azért meghökkentő, mert sokszor azt látni, hogy a hozzád hasonló sorsú, sérült emberek teljesen maguk alatt vannak, sokszor depresszióba esnek, nem találják a helyüket az életben. Mi az oka ennek a szembetűnően nagy kontrasztnak?

– Ha jobban megnézzük a magyar paralimpiai válogatottat, akkor azt láthatjuk, hogy alapjában véve elég vidám csapat a miénk, nem mondhatom, hogy csak egyedül én vagyok így ezzel. Általában azokon lehet látni a szomorúságot, akik baleset során lettek mozgássérültek, azt nehezebb feldolgozni, hogy sokáig épek és egészségesek voltak, és egyszer csak minden megváltozik az életükben. Akik eleve fejlődési rendellenességgel születnek, azoknak könnyebb elfogadni magukat olyannak, amilyenek. Éppen ezért ők inkább vidámak, és ugyanúgy élik meg a hétköznapjaikat, mint az egészséges társaik.

Azt hallottam, úgy kezdődött a sportpályafutásod, hogy a nagymamád lángost árult a pécsi vásárcsarnokban, amikor épp nála voltál, és arra járt Anatolij Petrov, aki sérült gyerekek úszásoktatásával foglalkozott, majd ő hívott el téged is úszni. Igaz ez?

– Több szálon is futott ez a dolog. Egyrészt eléggé hiperaktív voltam, másrészt anyukám is szerette volna, hogy menjek el úszni, harmadrészt Tóni bácsi valóban a vásárcsarnokban dolgozott, nem messze a nagymamám lángossütödéjétől. Akkortájt épp Pásztory Dórával foglalkozott, az ő paralimpiára történő felkészülését irányította. Emellett voltak már úszó barátaim, ők is hívtak, tehát több helyről is invitáltak, aminek az lett az eredménye, hogy alig tízévesen a pécsi ANK Úszóklubban én is elkezdtem a rendszeres úszást.

Hogyan emlékszel vissza az első versenyeidre, mikor jöttél rá arra, hogy például pillangóúszásban ennyire kiemelkedően jó vagy?

– Úgy emlékszem, hogy 2002-ben volt az első olyan paraverseny, amin részt vettem, ott elértem két ezüst- és egy bronzérmet, aminek nagyon örültem. Ez további lendületet adott ahhoz, hogy folytassam. 2006-ban, tizenöt éves koromban kezdtem rájönni, hogy nekem a pillangóúszás nagyon fekszik, ebben jobb vagyok a többieknél. A para-világbajnokságon Dél-Afrikában 100 méteres pillangóúszásban sikerült bronzérmet szereznem, és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ebben a számban akár paralimpiát is nyerhetek. Tulajdonképpen ettől kezdve kezdtem komolyan dolgozni ezen, és két év múlva Pekingben ennek meg is lett az eredménye. A magyar csapat egyetlen aranyérmét sikerült megszereznem a 100 méteres pillangóúszásban.

Sikereidet az S9-es kategóriában érted el, mit takar ez a szám valójában? Szoktál épek ellen is versenyezni?

– Az S9-es a sérültség fokozatát jelenti, S1-től S11-ig vannak a kategóriák, minél kisebb a szám, annál súlyosabb a sérülés fokozata. Amiben én szerepelek, az majdnem a legenyhébb sérülést jelenti. A kilences kategória általában egy végtagsérültséget jelent, úgyhogy igazából én abszolút el tudok járni akár az épek versenyeire is, nincs olyan nagy különbség az eredmények között.

Egy kívülálló számára nehezen érthető, hogy hogyan lehet összehasonlítani egy-egy olyan úszót, akinek mondjuk a lába vagy a keze sérült? Van-e nálatok olyan, hogy valaki például azért doppingol, mert kompenzálni akar valamit a sérüléséből fakadó hátrányból?

– Ezt már nagyon profin kezelik a csapatok, mindenki mögött felkészült orvosi team áll, komoly mérések, vizsgálatok vannak, és létezik egy nemzetközi, illetve egy hazai mérési rendszer is, amely a sérülések fokozatát osztályozza. Aki a paralimpián szeretne indulni, annak a nemzetközi vizsgálatokon is részt kell vennie, és csak utána kvalifikálhatja magát, viszont a mérések folyamatosak maradnak, nehogy esetleg valami változás után valaki jogtalan előnyhöz juthasson. Nálunk parásoknál nem is igazán a dopping jellemző, hanem ha valaki csalni akar, akkor az a kategóriákban szeretne minél könnyebbe kerülni. Viszont az orvosi ellenőrzések annyira alaposak, hogy kicsi az esélye, hogy az ilyen ne bukjon le. Olyan komoly világversenyen, mint a paralimpia, ez egyáltalán nem is jellemző. A mi kategóriánk, az S9-es egyébként is szinte a legtisztább, itt szemmel is látható, hogy kinek mely testrésze sérült: van, akinek a lábából hiányzik egy kicsi darab, van, akinek a kezéből, mint például nekem is. Nem érdemes csalnia senkinek.

Úszás közben a vége felé, amikor már elfáradsz, az utolsó méterekre honnan tudsz erőt meríteni, mire szoktál gondolni?

– Például most Londonban a 400 gyorson volt arra példa, hogy az utolsó 100 méteren már nagyon elfáradtam, és arra gondoltam, hogy: Úristen, ezt még meg kell hajtanom. Ilyenkor azt szoktam csinálni, hogy kinézek magamnak valakit a szomszédos pályákról, akit le akarok győzni, és ahhoz viszonyítva adom ki magamból az energiát. Ez a módszer a legtöbbször be szokott válni, most is bejött.

Beszédes neved van: hogy érzed, a te sorsod ki irányítja, mennyire vagy te a sorsod alakítója?

– Nem tudom, igazából az életemet maga a sors irányítja, nagyon szerencsésen alakult mindig, elégedett vagyok a sorsommal!

Nagyon fiatal vagy még, mit tervezel a jövőben, szeretnél-e Rióban is versenyezni?

– Egyelőre ezzel még nem foglalkozom, most egy darabig nem gondolok az úszásra, majd meglátjuk, hogy később mi lesz. Jelenleg szeretnék pihenni és élvezni az úgymond semmittevést, azt, hogy nem úszok, hanem jut másra is időm!

Névjegy

Sors Tamás Pécsett látta meg a napvilágot 1991. december 21-én. 2001 óta a pécsi ANK Úszóklub paraúszója. 2006-ban már világbajnoki bronz-érmet szerzett, 2007-ben 100 méter pillangón paravilágcsúcsot úszott. A 2008-as pekingi paralimpián 100 méter pillangóban aranyérmes lett, mellette egy bronzérmet is szerzett 100 méteres gyorsúszásban. Ő volt a magyar csapat egyetlen aranyérmese Pekingben. 2012-ben a londoni paralimpián még ezt a teljesítményt is felülmúlta. Egy arany- (100 m pillangó), egy ezüst- (400 m gyors) és egy bronzérem (100 m gyors) fűződik a nevéhez.

Olvasson tovább: