Kereső toggle

Hiába várták Hitlert Tatabányán

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Bicske melletti Óbarokon, az Ady Endre utcában három 21-es számú ház áll. Mi azt az egyet keressük, ahol Nagy Gábor őstermelő és festőművész él iparművész feleségével. A hátsó kertben kecskék fogadnak, mint utóbb kiderül, egyikük - az, amelyik két lábbal a karám tetejére támaszkodva figyel - a Jar Jar Binks nevet viseli, Lucas idétlen kreatúrája után a Csillagok háborújából.

Az ötvenes házaspár néhány évvel ezelőtt költözött Óbarokra, mert a feleség édesanyja folyamatos ápolásra szorult. Három-négy állást is elvállaltak, az utóbbi években azonban egyre nehezebbé vált a megélhetés. Pedig disznót vágnak, kecskét fejnek, a feleség ékszereket készít, a férfi képeket fest, tavaly ilyenkor még bejelentett állása is volt egy magánnyomozó cégnél.

Kétszintes ház, a nappali falát festmények borítják. Nagy Gábor azt írja a honlapján, hogy tíz éve foglalkozik festészettel, de hozzáértők szerint kilenc és felet nyugodtan letagadhatna. Nem értek a festészethez, de azt megkockáztatom, hogy Nagy Gábor tényleg nem egy Michelangelo.

Ő maga inkább őstermelőként határozza meg a foglalkozását: olyan őstermelő, aki szabadidejében ecsetet ragad. Tájképek, csendéletek, néger kisfiú, Angelina Jolie, szentképek, négyszemű férfi és a legkülönbözőbb témájú képek fogadják a látogatót. A ritkaságok a belső szoba falán lógnak. Hitler szemből, Hitler félprofilból, Hitler nagykabátban, birodalmi sas díszítette tányérsapkával. Nagy Gábor azt fejtegeti, hogy távol állnak tőle a náci nézetek, de valamiből meg kell élni. „Szörnyű embernek tartom, de el kellett dönteni, hogy visszautasítom, vagy eszünk, mert ezt lehet eladni. Nem sokat gondolkodtam. Az ember ilyenkor lemegy kutyába, elveti a korábbi gondolatait, és tolja az ipart ezerrel."

Mindez hat-hét évvel ezelőtt kezdődött. „Van egy honlapom, és mivel eléggé bolondosra sikerült, az odalátogatók meg mertek szólítani, hogy Hitler kell, Horthy kell, Gömbös Gyula kell, Sztálin kell, Putyin kell. Annyira nem vagyok őrült, hogy meghirdettem volna ezeket a képeket: alighogy elkészült a weboldal, néhány nappal később érkezett egy levél, hogy vállalok-e Hitlert."

Az üzlet beindult. Akril, olaj, akvarell vászonra vagy akvarell papírra - mindezt lelevelezi a megrendelő és Nagy Gábor, a mester pedig elkészíti a művet a kívánt méretben, a kívánt kerettel. Egy portré egy-két nap alatt megvan. Nagy Gábor ügyel rá, hogy önkényuralmi jelképek ne kerüljenek a képekre - kinek hiányzik egy jogi procedúra? Így aztán Hitlerein alig látszik a horogkereszt.

„A festészet a mellékes jövedelem, de nagyon kell, mert így is egyik pillanatról a másikra élünk. Három-négy dolgot csinálunk egyszerre, abból már illő lenne megélni egy ötvenéves embernek, de nem lehet. A házat nem akarjuk elveszíteni. Egész életünkben azért dolgoztunk, hogy legyen egy házunk, egy autónk, biztos megélhetésünk. Kölcsönt vettünk fel, de a gyenge forint miatt a törlesztőrészlet az egekbe ugrott."

Erkölcsi dilemmákról kérdezem Nagy Gábort. Őszintének tűnik, de zavaros. Azt mondja, nehéz volt Hitlert festenie azok után, hogy erősen jobbikos fiának elmagyarázta, miért nem helyes faji alapon gondolkodni, gyűlölni a cigányokat, zsidókat.

„Ebből a pénzből, ami aprópénz, mi marad rajta? Mert itt van a keret, itt van a vászon, a festék. Mi marad rajta? Kétezer-ötszáz forint" - kalkulálja a Hitler-enkénti hasznot Nagy Gábor. Egy negyvenszer negyvenes olajportré nyolcezer forint, egy hatvanszor egyméteres nyilvánvalóan valamivel több. De nem csillagászati árú.

Az első megrendelés óta szájról szájra - vagy szájtról szájtra - jár a híre, egymásnak adják a címét „ezek az újgazdagok, akiknek az irodáiban lógnak a képeim".

A jelenség a probléma - folytatja Nagy Gábor, és egy pillanatra azt hiszem, önmagát ostorozza. De nem. Azzal a jelenséggel van baja, hogy miközben Hitler, Gömbös, Horthy jól mennek, a normális képeit a kutya sem veszi. Még a pápát sem. Az egyik festményen a Megváltó szkanderozik a Sátánnal. Ezek szerint ez sem kell.

Nagy Gábor elbeszélgetett a megrendelőkkel: nem buta emberek. Nem vallanak „marha" szélsőséges nézeteket, viszont megvan a pénzük rá, hogy ritkaságokat vásároljanak. Nem biztos, hogy mindegyik meggyőződéses fasiszta, de persze van köztük ilyen is.

Aztán rátér a Jobbikra: számára vállalhatatlanul szélsőséges párt, nem szavazna rá, pedig olyan kérdéseket fogalmaznak meg, mint amiket ő is megfogalmaz. Nagy Gábor gazdasági kérdésekre utal: „Nem tartom magam egy nagy kvalitású festőnek, én egy középszerű festő vagyok. De a feleségem tényleg olyan gyönyörű ékszereket készít, hogy az világviszonylatban is egyedülálló. És mégse tudunk megélni."

Hitlerrel kapcsolatban a mai napig idegenkedik, de ilyenkor arra gondol, hogy nem magának fest. „Az sem derogál, hogy reggel felkelek, kiganyézok, megfejem a kecskét, leszúrom és feldolgozom a disznót. El kellett jutnom odáig, hogy a Hitler sem derogál."

Hol van a moralitás határa? Mi az, amit már nem vállalna? „Azt is megfesteném, ha azt kérnék, hogy a félmeztelen Sztálin hátulról támadja meg Hitlert. Az egy villanyszámla" - tesz tanúságot élénk fantáziájáról a festő. Kevésbé moralizáló, pusztán szakmai jellegű kérdés, hogy mit akar mondani Nagy Gábor a négyszemű arcokkal. Tulajdonképpen semmit. Ezek a szemkápráztató képek azért készültek, hogy egy-egy kiállításon megállítsák a látogatót. „Ránéz és elgondolkodik, hogy nem volt sok egy kicsit a négy féldeci? De közben megáll, és így van rá esély, hogy megnézi a többi képet is. Mert egyébként a legtöbben csak sikkből járnak kiállításra, sokszor meg sem nézik a képeket" - magyarázza Nagy Gábor.

A házaspár hétvégi vásárokra jár. Az adventi vásárok eddig jó forgalmat hoztak, az idei pocsék volt: az emberek csak isszák az ingyen forralt bort, eszik az ingyen sült tököt, de nem vesznek semmit. Nem hibáztatja őket.

„Nem volt mit megbeszélni, ami bejön, azt csinálni kell" - feleli arra a kérdésre, hogy megbeszélte-e feleségével a szokatlan irányzatot.

Hitler-képeket vásárba nem visznek Nagy Gáborék. E szabály alól csak a tatabányai bolhapiac jelent kivételt, mert oda sokan járnak náci, fasiszta ereklyéket venni, felvarrókat, övcsatokat, jelvényeket. Törvény egyébként nem tiltja az efféle művészetet, ezt megérdeklődte a mester. A legutóbbi bolhapiacra viszont nem tudott elmenni, úgyhogy ezúttal hiába várta Hitlert a megrendelő.

Olvasson tovább: