Kereső toggle

Gutenberg és a pokémonok

Tudósítás a frankfurti könyvvásárról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szombat reggel hatalmas tömeg hullámzik a frankfurti vásárközpontban, amely 578 ezer négyzetméteres alapterületével a világ legnagyobb ilyen célú épületkomplexuma. A gigantikus, leginkább világvárosok repülőtereinek várócsarnokaira emlékeztető épületekben most nyílt meg a nagyközönség számára a világ legnagyobb és legrégebb óta folyamatosan megrendezett könyvvására: a Frankfurter Buchmesse. Innen néhány kilométerre, Mainzban élt az a fura aranyműves a 15. század közepén, aki feltalálta a szedés-öntés eljárást, amit ma egyszerűen csak nyomtatásnak nevezünk.

Bár Gutenberg eleinte mélyen titkolta találmányát, az mégis kitudódott, és fél évszázad alatt már mindenütt megtelepedtek a nyomdák, amelyek nyomtatott könyvek áradatával borították be egész Európát. Megszületett az, amit ma modernitásnak nevezünk.
Modernek és posztmodernek egyelőre együtt nyomakszunk a tömegben a kiállítócsarnokok felé, hogy néhány óra alatt végignézzük a 110 országból érkezett 7500 kiállító könyvtermését. Mission impossible. Nyolc óra alatt jó, ha a felén sikerül végigloholnunk, pontosabban tülekednünk a „közönségnapon”. A második világháború után, 1949-ben felújított frankfurti könyvvásár ugyanis inkább amolyan kiállításféle: egy médiaesemény, amelyen a könyvkiadók és -terjesztők találkoznak egymással (3 napra) és a közönséggel (2 napra). A kiállított könyvekhez nyúlni szabad, de vásárolni nem lehet, legfeljebb vasárnap déltől, ha a kiadó/eladó úri kedve úgy tartja, és megsajnálja a szegény idegent. És persze azért megsajnálja, legalábbis akad ilyen. Ezen a módon sikerült beszereznünk irodalmat a Római Birodalomról vagy éppen a berlini zsidók történetéről és mindennapjairól. A többség, ha nem is adja oda a könyveket, megengedi, hogy beszignáljuk nevünket a másnapi zsákmányolásra. Hasonló az eljárás az ajándéktárgyakra, jegyzetfüzetekre, szuvenírekre is. Mintha nem a profit, hanem a bemutatkozás lenne a fő profil. Érdekes még, hogy a nem német kiadók általában a saját országuk irodalmát igyekeztek bemutatni. A közel 100 négyzetméteres magyar standon azonban a világirodalom remekeinek magyar nyelvű kiadásaival találkoztunk leginkább. A magyar irodalom nagyságairól csupán a bemutató rész mellett elhelyezett poszter árulkodott, amelyen valóban magyar szerzők képeit láthattuk. Ellenben mélyen elmerülhettünk a szintén bemutatkozó Kazahsztán vagy éppen a Feröer-szigetek irodalmában.
A hétvégén 300 ezerre taksált látogató jó része szemmel láthatóan nem a modernen, hanem már a posztmodernen is túljutott ifjúság soraiból verbuválódott. A képregényparádéra érkező fiatalok látványa harcedzett magyar pedagógusok számára is sokkoló: szó szerint százával érkeznek az anime-, manga-, Harry Potter-, Star Wars-figuráknak öltözött tinédzserek. A sok halálfejes démon, söprűn lovagló boszorkány és varázslótanonc között nemhogy Micimackó vagy Asterix, de már egy Pókember vagy Iron Man sem akad. Mit üzenhetnek a látogató számára ezek a maskarák? A nyugati fiatalság nem akar felnőni, megmarad gyereknek még akkor is, ha fizikailag már felnőtt. Megértettük, hogy miért probléma ma a nyugati társadalmakban, hogy harmincas-negyvenes éveikben járó felnőttek nem kívánnak elköltözni a szüleiktől, nem akarnak önállósodni, családot alapítani. A felelősség előli menekülés egyik eszköze az álmokban való megmerítkezés. Az anime egy olyan rajzfilmstílus, amely a második világháborút követően Japánban alakult ki. Témája a baljós mesétől a drámán át a pornográfiáig terjed. Célközönsöge nem egyértelműen a gyerektársadalom. Kifejezőeszközei a mai élőszereplős filmekbe is beolvadnak: például kimerevített jelenetek a hangsúlyozás céljából, vagy a nagy szemű jó és a csík szemű gonosz szereplők. Előfordul, hogy a szereplő hirtelen gyermekkori önmagává változik, és így tesz bizonyos dolgokat. Az anime szereplők gesztusai az ősi japán színház hagyományaiból merítenek. Külön animék készülnek a gyerekek, fiúk, lányok, felnőttek számára: a Wikipe-tan a Wikipédiát megszemélyesítő anime figura például.
A komolyabb műfajok kedvelőinek azonnal szembetűnik, mekkora súllyal vannak jelen a kiállításon a különféle vallásfelekezetek kiadói. A stuttgarti bibliatársulattal szemben egy Koránt reklámozó stand – ahogyan a kurd könyvkiadóval szemben mindjárt a török. Fura elrendezés mindenesetre, de eddig még nem lőttek egymásra. Hanem az eléggé meglepő, hogy a frankfurti könyvvásáron mennyire nincs jelen az angolszász világ, sem Japán és Kína. Nekik valószínűleg nincs szükségük az európai bemutatkozásra. A kiállítók túlnyomó része hazai, ami mutatja a német könyvkiadás fantasztikus termelékenységét. Utána mindjárt az iszlám országok következnek, és Kelet-Európa, amely szintén jelentős súllyal van jelen a német könyvpiacon. Megdöbbentő viszont az iszlám országok tudatossága. „Az iszlám és a pénz”, „Az iszlám és a gyermeknevelés”, „Az iszlám és a gazdasági válság” – ilyen és hasonló című kötetek sorakoznak tucatjával a pultokon, miközben a keresztény kiadók többsége felekezeti múltjába feledkezve láthatóan a régi, szokott vevőkörre épít. A keresztény Primus Verlag standjánál perceken át vártunk, hogy az egymással láthatóan kitűnően elbeszélgető eladók valamelyike megszólítson végre, és megkérdezze, minek álldogállunk ott. Pedig illedelmesen köhécseltünk, majd próbáltunk diszkréten felfelé mutogatni (a könyv, amit kinéztünk, kb. 2 méteres magasságban volt feltéve egy polcra), de az akciók rendre kudarcba fulladtak.
A könyvfesztivál díszvendége idén Izland volt. (Csak emlékeztetőül: Magyarország 1999-ben töltötte be ugyanezt a tisztet.) Sokáig kapirgáltunk emlékezetünk pókhálósodott sarkaiban, hátha akad benne egy múlt századi izlandi szerző, de egy sem jutott eszünkbe. De attól tartunk, Európa boldogabbik fele számára is Izland még sokáig a gejzírek és a vulkánihamu-felhők országa marad, amelytől éppen emiatt illik kicsit tartani. (Azért ne legyünk igazságtalanok: Arnaldur Indriðason krimijei a szigetországon túl is sikert arattak.) Kissé szomorú látvány volt, ahogy egy vasárnap délelőtti előadáson, amely Izlandot mutatta be a nagyközönségnek, a teremben mindössze hét ember ült illedelmesen. A háromszázezerből. De kézbe a lexikonokat: jövőre Új-Zéland következik a díszvendégek sorában. Addig gyakoroljuk szorgosan az alábbi neveket: Errol Brathwaite, Witi Ihimaera, Hone Tuwhare.

Olvasson tovább: