Kereső toggle

Rossz idő nincs, csak rosszul öltözött ember

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hajdani 1-es iskola épületében vagyunk. Ott, ahol valamikor a zeneiskola volt Csizmadia Lászlóval, és azon a részen, ahol a Kósa Dezső bácsi vezette Pajtás bolt működött. Minden volt. Minden, mi szem-szájnak ingere. Ezt a Pajtás-vezetést vette át aztán Vásárhelyi János „bácsi” a nyolcvanas években. Azt már sajnos biztosan nem tudom, hogy ebben az iskolában vagy az újban vágtuk-e magunkat vigyázzba, amikor elhangzott a nagy vezényszó. Miszerint „2669-es számú Forgách Antal Úttörőcsapat, vigyázz! Középre nézz!”

Azóta is egyfolytában középre nézek. Bele a közepébe. Jókedvű és laza pedig azért vagyok most írás közben, mert ugyan nagyon-nagyon nehéz helyzetben élő, mégis jókedvű, erőt, hitet sugárzó emberekkel találkozhattam a bicskei Családsegítő Szolgálat termeiben, ahová Vojacsek Zsuzsa vezető és Szabó Ági munkatárs hívtak el mint szerintük oly fogékony firkászt. A látottak erőt adtak. Ha ezt a szülők így bírják, akkor én mire föl panaszkodom?

A bicskei Fogyatékkal Élők Klubja sajtóközleményt bocsátott ki: „Mi kérem elhatároztuk, hogy ebben az évben is jól fogjuk magunkat érezni. Azért is vidámak leszünk. Ha törik, ha szakad."

Erika és Eszter

Elsőként Erikával találkoztam, az Örök Gyermekkel. Bejött az asztalhoz, ahol Ágival ültünk, mert azonnal nem mertem bevágódni a klubszobába. Leült hozzánk az ötvenkét éves kislány, akit a kilencévesek nem rossz szintjén tartott meg a Down-kór. Erika hetvennégy éves édesanyja Eszter, Eszti néni, aki 1957 óta neveli, gondozza, tanítja kislányát. És Esztert mintha fiatalon tartaná az a tény, hogy ötvenkét életévet megélt, de kilencéves mentális korú gyermek maradt vele, akit még boltba sem küld el egyedül. Anya és lánya mindenkor nagy hatással voltak egymásra. Erika és Eszter esetében mintha megállt volna az idő. Erika képes bármikor nagyon szép verseket mondani, olyat is hallottam tőle, amelynek tán ez volt a címe: „Áldd meg édesanyám!" A kérés jogos. Isten áldja Esztert, mert '57-től olyan, egyébként is nehéz időket megéltek ők a családdal, amikor még nem alakult ki a mai természetű elfogadás sem a segítséggel élő emberekkel szemben.

Erika 1957-ben született, és nyolc hónapos korában érte őt agyhártyagyulladás. Az orvosok azt mondták az anyukának, hogy a kislánya soha nem fog beszélni és járni. Most pedig ott áll a lány, mert beszaladt a telefon mellől, és egy szék támfájára támaszkodva Ady-verset mond. Olvasni is megtanította anyukája. Bár amit olvas, nehezen érti. És még írogat is. És ez öröm. Erika testvére tanárnő Budapesten. És Eri telefonálási kedvét úgy kell érteni, hogy nagyon hosszan képes beszélni bárkivel, bármiről, de éppen egy rossz telefont tart a füléhez a képzelt beszélgetéshez. Tehát itt nincs számla! Okosabb, mint mi? Lehet.

- Ha cikket írnátok magatokról - kérdeztem a kedves szülőket -, akkor vajon mit tennétek vezérfonallá?

- Az összetartásunkat - mondta Brigitta, a harmincöt körüli, sérült gyermeket nevelő anyuka.

- Ez azt jelenti, hogy klubon kívül is számíthattok egymásra?

- Igen. Szó szerint. Beteg voltam a télen, Gyöngyi és Ági segített rajtunk.

- Kirándulni is megyünk - mondja Mónika, akinek kislánya az ölében ülve figyeli a felnőtteket. Ha ez a klub nem lenne, olyan családok is lennének, akik nem tudnának az anyagiak miatt kirándulni menni. Ilyen esetben az anya főállású, a gyermek mellett viseli az „édes terhet". Az apa dolgozik, s mint mindenki, ő is elveszítheti az állását. S ez egyre gyakoribb jelenség.

- Köszönettel tartozunk az önkormányzatnak - mondják -, amelynek 2008-as költségvetése tavaly 200 ezer forinttal támogatta a klubot. Köszönet azon jóakaratú embereknek, akik támogatnak bennünket. Vásárhelyi János úrnak külön elismeréssel tartozunk - kötik a lelkemre.

- Jártunk a ferihegyi reptereken - folytatják a szülők -, a Közlekedési Múzeumban, a győri állatkertben, ahol még a majmok is kinevettek bennünket, amikor a szakadó esőben egyedüli látogatókként jelentünk meg. Utána cipőt kellett cserélni, volt, aki kénytelen volt kínai tornacipőt venni, és zokni nélkül felhúzni.

A sztorit nagy nevetés kíséri, Vojacsek Zsuzsa pedig kezét széttárva közbeveti:

- Rossz idő nincs, csak rosszul öltözött ember...

Füstös Ágnes, a 2008-ban Bicske Városért éremmel elismert önkéntes segítő mellett ülök. A gyermekotthont dicséri meg, ahol a sérült gyermekekkel egy hetet táborozhattak tavaly nyáron is. Füstös Ágnes külön kiemeli, hogy elmondhatatlanul nagy szeretettel fogadták a gyerekeket a kastélyban dolgozók.

Az első, ehhez hasonló bicskei klubot éppen Füstös Ágnes hozta létre a kilencvenes évek közepén, amelynek akkor a Magyar Vöröskereszt irodája biztosított termet Dancsi Gyula titkár jóvoltából.

Erika közben odajön hozzám, kezet nyújt nagyon komolyan, és azt mondja nekem:

- Köszönöm szépen a közreműködését.

Ez már elköszönéskor történik. Különben e klub tematikája most az volt, hogy együtt megnézték a farsangi jelmezes bulit. A tizennégy éves Balázs nagyon belemerült, mellette pattogatott kukorica tálban, édesanyja mellett pedig Balázs testvére, Andor, aki igazán elegáns, rendszerető és intelligens fiú benyomását kelti. Igazi jó tanuló benyomását, akitől a leckéjét is el lehet kérni szünetben, hogy lemásoljam.

Miklós és Máté

Örömében felsikít az öt jelen lévő klubtag gyermek, amikor Fehérné Kovács Gyöngyi klubvezető anyuka férjének neve kerül szóba. ő sajnos éppen nincs itt, de a gyerekek valósággal csüngenek rajta. Annyira megértik egymást nagy játékaikban. ő Miklósnak, Andornak és Balázsnak az édesapja, Gyöngyi férje. Szerencsére a farsangról szóló film részleteiben Miklós jól látható, azt hiszem, kalóznak öltözött, ha rosszul láttam, helyreigazítjuk következő számunkban. Jó?

Ezenkívül azt is észreveszem, hogy Szabó Ági családgondozó Győrben tanuló fiának, Kántor Máténak is nagyon szoktak örülni, amikor Máté teljes életnagyságban, a maga aurájával itt megjelenik.

Kicsim

A gyermekeiknek azt mondják, hogy ugyanolyan vagy, kicsim, mint a többiek, csak több segítségre szorulsz.

Értelmes, gyönyörű és emberi munkát végeznek itt szülők és családgondozók. Elfogadóbbá, megértőbbé és megkönnyebbültté tesznek bennünket is - a másképpen vagy egyáltalán nem sérült embereket.

Olvasson tovább: