Kereső toggle

Tükör felnőtteknek

A gyerekek vevők lennének a normális értékekre

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

 

Alaposan felborzolta a kedélyeket az utóbbi időben a pornóképeiről elhíresült marcali tanárnő, a tanítványait molesztáló baranyai rajztanár vagy a szegedi gyermekek játszótéri ügye. Pedig sokszor nem is rendőrségi ügyekről van szó, hanem csak arról, hogy a gyerekeket valakinek nevelni kellene, nem pedig a rendőrségtől várni a megoldást, amely ráadásul ha hatékonyan működne, politikai érdekeket is sértene. Diószegi Gáborral, a Rendészeti Megelőzési Társaság elnökével beszélgettünk.

Visszhangzik a média az iskolán belüli erőszaktól és szexuális bántalmazástól. Valóban erősödő jelenségről van szó? Vagy pusztán arról, hogy ma már nyíltabban és többet beszélünk az emberiséggel egyidős jelenségekről?

Mindkét állítás igaz. Minden bizonnyal növekvő a trend, csak nem tudni, pontosan milyen mértékben, mert a statisztikáink elavultak. Az erőszak ma egyre látványosabb, de azt gondolom, a trend szempontjából nem a média által felkapott extrém esetek, például gyilkosságok a lényegesek, ezek száma nem nő. Annál inkább igaz, hogy egyre brutálisabbak és egyre fiatalabbak az erőszakos cselekmények – testi sértés, garázdaság, rablás – elkövetői, ami az elmúlt évtizedek viszonylatában egyértelműen mutatja az erőszak-trend növekedését. Ez a felnőtt társadalomra különösen érvényes: frusztráltabbak vagyunk a gazdasági helyzet miatt is, konfliktuskezelő képességünk nulla, a gyerekeket ma egyre kevésbé neveli bárki. Így az ő konfliktusmegoldásuk is a gyors, erőszakos irányba mozdul el. Jellemző a gyerekekre a csoportos elkövetés és az érzelmi-fizikai elhanyagoltság, az elkövetők és az áldozatok többnyire ugyanabból a körből kerülnek ki. Hihetetlen a latencia, minimum hét-tízszeres. Valószínűleg a nemi erkölcs elleni erőszak is nő, de ez a legkevésbé látható tartomány.

Mennyiben felelős a média?

Rendkívüli mértékben, mivel a perverz kínálat hasonló igényeket teremt. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy a gyermekek milyen tartalmakhoz férhetnek hozzá szabadon. A felnőtteknek szóló tartalmakat többnyire még mindig titokban vagy szülői nemtörődömség miatt nézik a gyerekek. A kemény pornográfia a normálistól eltérő személyiségtípusú emberek számára készül. Nem az internet a bűnös, hanem mi, felnőttek, akik ezeket legyártjuk és közszemlére tesszük, miközben elhanyagoljuk a gyermekeinket.

Mi lenne a megoldás?

Ha nem lehet az emberek józan eszére hatni, akkor korlátozni kell a hozzáférhető tartalmakat. Igaz, hogy hosszú évek óta rengeteg kezdeményezés volt e téren az unióban és ennek nyomán Magyarországon is, de ezeknek egyelőre semmi látszata nincs. A jogrendszerünk totálisan alkalmatlan a probléma kezelésére, miközben hamarosan katasztrofális méreteket fognak ölteni az interneten keresztül zajló legkülönbözőbb visszaélések. Ezek jellegéről még mindig nagyon keveset tudunk, de ennél is nagyobb baj, hogy senki sem kutatja ezt behatóbban.

Egyes pszichológusok szerint a felnőttek számára is sokkoló az a nyers szexualitást ábrázoló képi ingerözön, ami ma elárasztja az utcákat és az otthonokat.

Nézze, a hetvenes években, amikor én voltam gyerek, mi is azt a kalandfilmet játszottuk el, amit a tévében láttunk, és ez ugyanígy áll a mai gyerekekre is, akik gyakran pornót vagy valóságshow-t néznek este. A látottak megmozgatják a fantáziájukat, és ki akarják próbálni. A gyerek nem egy kialakult személyiség, erkölcsi érzéke fejletlen, a tiltó-akadályozó mechanizmusok benne még nem olyan erősek, mint jó esetben egy felnőttnél. Nem véletlen, hogy a gyermekkorú elkövetők esetében nem is minősül bűncselekménynek, amit tesznek.

A nemi erkölcsöt sértő cselekedetek a gyermekkorú elkövetők között teljesen más típusúak, mint a felnőttek esetében. Annak a több mint háromszáz hazai ügynek a során, amit feldolgoztam pár éve, mindegyik gyerek-gyerek konfliktusból kisütött, hogy nem a szexuális élményszerzés volt a motiváció, sokkal inkább az erőfitogtatás, a kíváncsiság, a játék.

A felnőttek tehát túlreagálnak bizonyos helyzeteket?

Inkább arról van szó, hogy az esetek túlnyomó része nem rendőrségi probléma: Szegeden is egy olyan viselkedési problémáról volt szó, amit a pedagógus a nevelési tanácsadóval és a szülőkkel karöltve sokkal hatékonyabban tudott volna kezelni, de inkább bejelentették az esetet, és rendőrségi eljárás kerekedett belőle. A korrekciókat a hatóságok előtt még nagyon sok embernek lenne módja megtenni, a rendőrség bevonására csak végső esetben szabadna sort keríteni.

Azért még nem tolonganak az iskolaigazgatók a rendőrségen…

Valóban nem, ugyanakkor az iskola sem képes rendet tenni. Persze kérdés, hogy mennyire vonható felelősségre az a pedagógus, akit nyilvánosan megüt egy szülő? Vagy akit azért rúgnak ki az iskolából, mert napvilágra hozott dolgokat, és rontotta úgymond az intézmény jó hírét? Másik oldalról, amikor bűnmegelőzési és gyermekvédelmi okokból az iskolákat járom, nyíltan megmondják nekem az emberek, hogy ma még kevésbé hívják a rendőröket, mint valaha, mert nem bíznak bennük. Ilyen viszonyok között kinek van joga elítélni a marcali tanárnőt? Egyáltalán, ki mondja meg ma, hol a határ? Elítéljük-e azt a nyolcvanéves nénit, aki a huszonötezres nyugdíja mellett lopni kényszerül? Tűzoltók, tanárok, mentők, rendőrök ma már csak egyetlen dologban lehetnek biztosak: hogy időnként tényleg megkapják a fizetésüket, ami a rezsijükre sem elég. Hát idáig tudtuk süllyeszteni a közszolgálatot, aminek következtében rendkívül felhígult az állomány.

Nem kötelező ilyen szakmákat választani. S ha mégis, akkor tudomásul kellene venni, hogy ezeknek a hivatásoknak, amelyekre emberéletek vannak rábízva, bizonyos erkölcsi feltételek a létalapjuk, nem?

Nem, sajnos ma már óriási bizonytalanság van e téren, nem tudjuk, mit várjunk el a rendőrtől, sőt, ha a rendőrség jól dolgozna, az valószínűleg politikai érdekeket sértene. Ez a legnagyobb problémánk, hogy nincsenek világos elvárások és koncepciók, és olyan emberek irányítanak, akiknek nem sok közük van a szakmához. Játsszunk el egy kicsit a gondolatmenettel: ha a rendőrség nagyon jól végzi a munkáját, akkor nagyobb a bizalma az embereknek a rendőrséghez, nő a bejelentések száma. Ezáltal – statisztikailag – növekszik a bűnözés. Ergo, rosszul dolgozik a rendőrség. Egy ilyen értékelést felküldeni a minisztériumba, netán az unióba, teljes felzúdulást keltene: mennyire megugrott a kiskorúak sérelmére elkövetett bűncselekmények száma, mit csinál ott a rendőrség? Pedig csak az a helyzet, hogy jobban kezdett el dolgozni a rendszer. Ezt kevesen merik felvállalni. Ilyen megvilágításban teljes bolondságnak tűnik az is, hogy Csendes László kollégámmal évekig jártuk az országot, átrágtuk és kielemeztük az egyes rendőrségi ügyek aktáit, mivel érdemben akartunk az ifjúsági bűnmegelőzéssel foglalkozni.

Az utóbbi idők leépítései és megvonásai kapcsán sokan egyenesen a rendőrség szétverését emlegették.

Ez annyiban igaz, hogy elsősorban a negyvenes, kipróbált szakemberek helyzetét lehetetlenítették el úgy, hogy menni kényszerültek. Tudásukat nem értékelik: ma a huszonöt éves rendőr tanítja be a huszonhárom éves pályakezdőt. Az utóbbi két évben hatezer rendőr hagyta el a pályát.

Sokak szerint az erkölcs alapvetően nem pénzkérdés. Nobel-díjat osztanak olyan közgazdasági kutatásokért, amelyek szerint nem a gazdag országok erkölcsösek, hanem az erkölcsösek gazdagok.

Elismerem: a rendőr igazából nem azért korrupt, mert alacsony a fizetése.

Továbbmegyek: prevenciós szakemberek azt tapasztalják, hogy a gyerekek abszolút vevők lennének a normális értékekre.

Egy gyerek soha nem akar bűnözni, elcsavarogni. Ő jó akar lenni, azt akarja, hogy értékeljék , foglalkozzanak vele, elfogadják. Egy agresszív gyermek, sőt felnőtt viselkedésének hátterében mindig a szeretethiány áll. Amikor bűnmegelőzési foglalkozást tartunk az iskolákban, egyértelműen látjuk, hogy az erkölcsnemesítés ott kezdődik, hogy valaki őszintén elbeszélget a gyerekekkel a gondjaikról, problémáikról.

Olvasson tovább: