Kereső toggle

Potyautasok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A költségvetés racionalizálása során az elmúlt évtizedekben minden párt
gondosan kerülgette a tabunak számító területeket. Az egyik ilyen tabu a
szociális segélyezettek és a rokkantsági nyugdíjból élők helyzetének
felülvizsgálata.

A szociális tárcánál 140 ezer álláskeresési segélyre már nem jogosult,
regisztrált munkanélküli van, míg a rokkantsági és a baleseti rokkantsági
nyugdíjból élők száma megközelíti a 800 ezret. Ez az adófizetőknek éves szinten
mintegy 586 milliárd forintjába kerül. A segélyezési rendszer legfőbb hibája az
ellenőrzés hiánya, amit sokan kihasználnak, és feketén végzett munka mellett
veszik fel az önkormányzatoktól a segélyeket. A szociális tárca hangzatos, Út a
munkához címmel bocsátott korábban társadalmi vitára egy új programot. A
vitairat szerint a szociális rendszer átalakítása után a jelenleg szociális
segélyben részesülők jó részét bevonnák a közfoglalkoztatásba, és csak azok
lesznek jogosultak a segélyre, akik mentális egészségi állapotuk miatt nem
képesek munkát végezni.

Az MSZP dilemmája óriási: a baloldali eszmények elárulása, ha elfordulnak a
legszegényebbektől, és megvonják a halmozottan hátrányos rétegektől a segélyt.
Ugyanakkor a szociális kiadások visszavágása, a munkára való ösztönzés esélyt
biztosítana a bevételi oldalon az adók csökkentésére, ami a gazdaság
felpörgetésének a záloga – magyarázza az egyik szocialista frakciótag. A
népszerűtlen intézkedések meghozására jó indok a gazdasági válság, de sok
frakciótag így is fél a még nagyobb népszerűségvesztéstől.

A munkahelyek elvesztése után sokan egyszerű megoldáshoz folyamodtak: a
rokkantsági nyugdíj intézményébe igyekeztek bekerülni. A dolog nem volt túl
bonyolult, százezer forintért már nyugodtan mehetett a delikvens az orvosi
bizottság elé. Az egyik békési faluban élő István mindig is hadilábon állt a
tanulással, betanított munkásként dolgozott szerény fizetésért. Miután megszűnt
a munkahelye, maradt a közmunkaprogram, de a sepregetésből nem igazán tudott
megélni. Emberünk még húszas éveinek végét taposta, amikor egy szóváltás után
valaki este fejbe vágta egy sötét utcán, aminek nyomán többhetes kórházi
kezelésre szorult. A kontrollokra járva egy betegtárs felvilágosította, hogy
akár le is százalékoltathatja magát. Ismerősei segítségével, akik már ismerték
az orvosi bizottságok útvesztőit, ötvenezer forint árán István rokkantnyugdíjas
lett, és havi huszonötezret kasszíroz. Szégyent nem érez: neki tényleges oka van
a nyugdíjra, hiszen fejbe csapták, miközben környezetében többen csip-csup,
kitalált ügyekkel vannak leszázalékolva. A településen még mindig emlegetnek egy
jó pár éve történt esetet, amikor az egyik ügyeskedőt valaki feljelentette a
nyugdíjfolyósítónál. Emberünk komoly gerincproblémákkal ágyban fekvő betegként
volt jogosult a nyugdíjra. Feljelentő haragosa azonban tudta, hogy a beteg
tizenkét órákat is a szántóföldön tölt paprikatermesztéssel. Fotókat készített,
és beküldte a nyugdíjbiztosítóhoz. Az ügy a nyugdíj elvesztésével zárult, de azt
beszélik, hogy most komoly keringési problémák miatt újra a bizottság elé kerül
emberünk.

A szociális segélyre való jogosultságot senki nem ellenőrzi, így a kifizető
önkormányzatok sem. Az egyik kistelepülés polgármestere nem tagadja, tisztában
vannak azzal, hogy ki a rászorult és ki nem. A probléma megoldását azonban nem
merik felvállalni, mert az olyan botrányt vonna maga után, ami „nem hiányzik
senkinek”.

Olvasson tovább: