Kereső toggle

Mose Dajan

A hatnapos háború legendás tábornokai – 40 év távlatából

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Vigyázzon a titkos küldetésekkel, ha valaki különös, sőt mondhatni
eltéveszthetetlen ismertetőjeggyel rendelkezik. Ezt a tapasztalatot Mose Dajan
akkori izraeli vezérkari főnök is levonta naplójában, amikor egyik párizsi
utazására emlékezett. A tábornok 1956 szeptemberének végén járt a francia
fővárosban, hogy megkezdődjék a szuezi háborúval kapcsolatos visszaszámlálás.
Két átfogó haditerv is készült, hogy csapást mérjenek a nasszeri Egyiptomra: a
brit–francia elképzelés a Muskoteer (Testőr) fedőnevet viselte, az izraeli kódja
a Kades volt.

A terveket sikerült egyeztetni, de az izraeli küldöttség hazautazását a
váratlanul leszállt köd késleltette, így a kényszerű veszteglés alatt a
Champs-Élysées-n, a Coq Hardiban vacsoráznak. Dajan hiába viselt nagyméretű
napszemüveget, amikor beléptek, felharsant egy kissé már kapatos hang: „Hé, itt
a Dajan, úgy látszik készül valami!” Egy Párizsban vendégszereplő izraeli művész
ismerte fel a sötét szemüvege alatt még sötétebb kötést viselő generálist.

Nemsokára az egész világ megismeri Mose Dajan nevét. Egyike lesz azoknak, akik a
– sajnos gyakori – közel-keleti háborúkhoz kötődnek, s az Izrael fennmaradásának
biztosításáért folytatott küzdelem jelképévé válhattak. Szülei a cári
Oroszországhoz tartozó Ukrajnából menekültek a pogromok elől Palesztinába, Mose
fiuk 1915-ben már a Degai kibucban született. Az első izraeli legfelsőbb vezetés
azon tagjainak egyike, aki szabre, vagyis nem bevándorolt, hanem az országban
látta meg a napvilágot. Tizennégy évesen csatlakozik a Haganához, a földalatti
zsidó hadsereghez, huszonkét esztendősen pedig a legális zsidó rendőrség egyik
mozgó alakulatának parancsnoka. Sorsa híven tükrözi az akkori időszak
bonyodalmait. 1938-ban még Orde Wingate brit ezredes mellett kap katonai képzést
(az angol főtiszt nem zsidó, de támogatja a cionista mozgalmat), 1939
novemberében, nem sokkal a második világháború kitörése után letartóztatják,
majd 1941 februárjában elhagyhatja az angol börtönt, sőt csatlakozhat az angol
hadsereghez. A szövetségesek oldalán Libanon és Szíria területén harcol, az ott
állomásozó francia erők ugyanis a németekkel együttműködő Petain marsallt, az
úgynevezett Vichy-Franciaországot szolgálták. Az első csatában elveszti bal
szemét, s olyan a hegesedés, hogy nincs mód esztétikai pótlásra, marad a
nevezetes fekete szemtapasz.



Mose Dajan

A világháborút követően a Hagana vezérkarában felderítéssel, illetve arab
ügyekkel foglalkozik, majd Izrael függetlenségi háborújában, 1948-ban, a Jordán
völgyében, a degániai csatában meghatározó győzelmet arat a szírek felett.
Tábornoki rangot kap, s a déli parancsnokság vezetője lesz. Ez a katonai
pályafutás koronázódik meg, amikor egy angliai vezérkari tiszti iskola elvégzése
után, 1953 decemberétől betölti a vezérkari főnöki tisztséget.

Az 1956 késő őszén bekövetkező szuezi háború során – Dajant ekkor már a sínai
hadjárat győztes hadvezéreként emlegetik, ám a győztes hadvezérek sem
sebezhetetlenek – Dajan belekeveredik a napi politika ingoványaiba: feladja a
vezérkari főnökséget.

1967-ben azonban ismét változik a helyzet. Egyiptom blokád alá veszi az
Akabai-öböl bejáratát, formális megállapodást köt több arab országgal, Sukairi,
a palesztinok akkori vezetője a zsidók tengerbe szorításával fenyeget, Izrael
ismét veszélyeztetve érzi létét. Május legvégén a kabinet elé kerül a megelőző
háború lehetőségének kérdése, de a szavazás 9:9 arányban döntetlenre alakul,
majd Levi Eshkol megváltoztatja véleményét, és elnapolják a fegyveres
közbeavatkozást.

A helyzet óráról órára romlik, s nemzeti egységkormány létrehozását határozzák
el: a sértődött, erősen bíráló Dajant is bevonnák, miniszterelnök- helyettesi
posztot ígérnek számára. Dajan azonban határozott feltételt szab: vagy a
hadügyminiszterség, vagy távol marad. E tisztség eredeti várományosa Jigal Allon,
aki annyira biztos a dolgában, hogy egyenruhában érkezik meg a kormányülésre,
amelyet az ország történetében először – a rendkívüli állapotokra való
tekintettel – szombaton tartanak meg. A miniszter végül Dajan lesz, akinek
javaslatára, nem egészen negyvennyolc óra múlva, 1967 júniusának első hétfőjén
megkezdődik a közel-keleti háború, amelyet nem három ország vív Egyiptommal
szemben, hanem Izrael három arab ország s azok támogatói ellen.

Dajan azonnal átveszi az irányítást, de előzőleg még nyilatkozik a londoni News
of the World munkatársának, miszerint a diplomáciát helyezik előtérbe. Június
4-én vasárnap, az izraeli távirati iroda olyan fotókat továbbított képtávírón,
amelyek szabadságolt izraeli katonák tengerparti fürdőzését mutatták. Közben a
miniszter már kiadta a parancsot, hogy miként pusztítsák el, még a földön, az
arab országok légierejét. Az izraeli sajtó Dajan tevékenységének három
sarokpontját emelte ki ebben a háborúban. Képes volt megújítani hadászati
elgondolásait, s úgy lepni meg az időközben jobban felkészült, a haditechnikában
s a kiképzésben lényegesen felfejlődött ellenfeleket, hogy a sínai hadjárat ne
ismétlődjön meg, ne találjanak azonnali ellenszert. Sikerült szinte
beleszuggerálnia a katonákba és a hátországba a brera sokat emlegetett érzését,
vagyis nincs más választás, a fennmaradáshoz gyorsan és hatékonyan kell
cselekedni. Végül, de nem utolsósorban nem volt idegen tőle az ebben az esetben
nélkülözhetetlen diplomáciai furfang sem. A háború kitörésének délelőttjén
valójában már a hadügyminiszter rendelkezésére álltak az első átütő siker
adatai, hogy hogyan semmisítették meg az arab légierőt. Dajan azonban
rádióbeszédében a légierő „elkeseredett küzdeleméről” beszélt. Ráadásul az arab
adók, szokás szerint saját elsöprő győzelmükről harsogtak, s ezzel sikerült egy
ideig némileg ködösíteni az izraeli támadás tényét, moderálni a nemzetközi
visszhangot. Amikor Jeruzsálemben az elfoglalt vagy inkább visszafoglalt
Siratófalhoz látogat, Dajan az ősi szokás szerint papírdarabkára írja
kívánságát, úgy helyezi el a kövek hasadékába. Nyilvánosságra is kerül az óhaj:
„Uralkodjék a béke Izraelben!”

Ez volt a csúcs, s a legendáknak is megvan a maga sorsa. Ez pedig a negyedik, a
jom kippuri háborúban következett el 1973-ban. A váratlan arab támadás nyomán
Izrael néhány napig igen nehéz helyzetbe került. Komor mondatok hangzanak el
Dajan szájából: „A helyzet kritikus. Az ország lakosságának joga van megismerni
a teljes igazságot. Rövidesen a televízióban fogok szólni a nemzethez.” Ez nem
következik be, Golda Meir miniszterelnök megtiltja, hogy beszéljen, de
lemondását sem fogadja el. Végül az arab támadás nem képes elérni célját, de ez
nem olyan „felhőtlen győzelem” volt, mint a korábbiakban. Dajant több oldalról
keményen bírálják, többek a hírszerzési hibákért, a nem megfelelő értékelésből
következő elbizakodottságért, felelősnek tartják a magas veszteségekért is. A
háborút a „tábornokok csatája” követi, Dajant még a barátjának számító Saron is
kritizálja. Gyakorlatilag ezzel katonai pályafutása véget ért, de még 1977 és
1979 között külügyminiszterként bizonyíthatja kiváló diplomáciai képességeit,
erre az időszakra esik a békefolyamat Egyiptommal.

Visszavonul, s a rákos megbetegedése miatt fogyó energiáit kedvenc
magánszenvedélyének, a régészetnek szenteli. A nem akármilyen életút hatvanhat
évesen, 1981-ben zárul le.

Olvasson tovább: