Jichak Rabin

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

A hatnapos háború legendás tábornokai

Ha netán lett volna olyan honfitársa, aki addig nem hallott róla (kevés
akadhatott ilyen), 1956 nyarán bizonyosan megismerte nevét. Jichak Rabin, az
izraeli hadsereg északi parancsnokságának vezetője felhívta bajtársait, hogy
sajátítsák el az ejtőernyős ugrás fortélyait, majd a főtisztek közül maga a
tábornok vetette le magát elsőként a repülőgépről. Példáját tömegesen követték,
Slomo Goren, tábori főrabbi is kérte, hogy az ejtőernyősök paroliját viselhesse.
Amikor néhány hónappal később a szuezi háborúban az izraeli hadsereg úgy nyerte
meg a döntő, szárazföldi csatát a Sínai-félszigeten, hogy az egyedül járható
hágókon ejtőernyősöket vetett be, bebizonyosodott Rabin stratégiai előrelátása
is.

Az 1922-ben, Jeruzsálemben született Rabin életútja szinte tipikusnak volt
mondható nemzedékében. Tel Avivban, a Kadourie mezőgazdasági iskolában végezte


tanulmányait, hiszen a kibbucokba és mosávokba képzett agrárszakemberek
kellettek. De közbeszóltak az önvédelmi harcok, s tizenkilenc esztendősen
csatlakozott a Palmahhoz (Plugot Mahac – Rohamosztagok), amely a hol legális,
hol illegális zsidó hadsereg, a Hagana elit alakulatának számított.

Dajanhoz hasonlóan ő is Szíriában esett át a tűzkeresztségen, a szövetségesek
oldalán. A második világháborút követően vakmerő akciót vezet Cipruson, hogy a
britek atliti táborából kiszabadítson 208 holokauszt-túlélőt, s az akkori
Palesztinába vigye őket. Ez nem sikerült; nyolc hónapon át az angolok foglya.


Szabadulása után ismét a Pal-mahban tevékenykedik, mint a második dandár
parancsnoka. Az Izrael kikiáltását követő függetlenségi háborúban (1948. május),
amikor hat arab ország megtámadta az országot, a blokád alá vett Jeruzsálem
védelmével bízták meg. A szent várost, illetve annak az izraeliek kezén levő
negyedeit megvédeni jelképes üggyé magasodott, s Rabin ismét bizonyíthatta
páratlan képességeit. Miközben Jeruzsálem védői elkeseredett harcot vívtak, a
rendelkezésre álló szerény tartalékot nem azonnal ott vetette be, hanem
kidolgozta és megvalósította Lod, valamint Ramle elfoglalásának tervét. Ezzel
annyira kiszélesíthette az ostromlott városba vezető összekötő folyosót, hogy
Jeruzsálemnek megfelelő hátországa támadhatott.

A történelem iróniája, hogy az angolok volt foglya az ötvenes évek kezdetén
Angliában, a Chamberly Staff College-ben képezheti magát tovább. Utána
következett a már említett szuezi háború, amikor is a vezérkari főnök helyettese
lesz, majd néhány nappal negyvenötödik születésnapja után vezérkari főnökként
viszi végig – megint párhuzamosan Dajan hadügyminiszterrel – az 1967-es júniusi
háborút.

A negyven évvel ezelőtti háborúról azóta könyvtárnyi szakirodalom látott
napvilágot. Szinte valamennyi az alapadatokból indul ki: Egyiptom, Szíria és
Jordánia összlakossága akkor mintegy ötvenmilliót tett ki, Izraelé
kétmillió-háromszázezret, de abból háromszázezer arab volt. Az arab
hadseregekben 435 ezer katona harcolt; 415 repülőgéppel, 1950 harckocsival és
önjáró löveggel rendelkeztek. Izraelnek 250 ezer embere, 300 repülőgépe, 1120
harckocsija és önjáró lövege volt. Mindezt figyelembe véve Rabin vezérkari
főnökként egy kockázatos, de mégis megalapozott haditervet dolgozott ki. Ez a
terv hatalmas erőbedobással, de ugyanakkor csak napokkal számolt. Ahogyan később
elmondta: tisztában volt vele, ha a tervezett szoros időbeli korlátokat
túllépik, nehezen nyerhetik meg a háborút. A mozgósítás során például olyanokat
is behívtak, akiket egy másik államban utolsóként szólítanának a hadseregbe,
mert kulcsállásokat foglalnak el, „nélkülözhetetlenek”. Vállalták szinte az
egész gazdasági élet megbénítását, azzal az elképzeléssel, hogy az elviselhetően
rövid ideig fog tartani. Nem vezettek be jegyrendszert vagy adagolást, még
üzemanyag-korlátozást sem, pedig Izrael akkor nem volt önellátó, s tartalékai
sem halmozódtak. Rabin viszont bízott a minőségi tényezőben. A Jigal Jadon
professzor által kidolgozott mozgósítási rendszer az állandó szervezettségen és
összeszokottságon alapult. Az 1967-es júniusi háborúban ugyanazok a tartalékosok
ültek egy harckocsiban, akik már 1956-ban is együtt harcoltak, s közben minden
esztendőben 12–45 napos továbbképzésen vettek részt.

A látszólagosan jelentős kockázatvállalás mögött ilyen tényezők húzódtak meg,
természetesen mindennek nagyon helyén kellett lennie. Ahogy a meglepetés sem
lehetett elég, hiszen az Akabai-öböl s a Tiran-szoros lezárása körüli válság már
hetek óta gyűrűzött, az egyiptomiak szárazföldön felkészültek minden
eshetőségre, arra viszont nem, hogy órák alatt, a földön semmisítik meg
légierejüket.

Rabin nevéhez fűződik az a stratégiai elgondolás is, hogy a szembenálló felet,
ha mód van rá, annak legerősebb pontjain kell támadni. Ez ugyancsak bevált, erre
megint nem számítottak, s a frontális rohammal egyidőben sikerült az egyiptomi
elit alakulatok menekülési útvonalait is elvágni.

A siker után Rabin, sok tábornok-társához hasonlóan, a politikára vált. Izrael
washingtoni nagykövete lesz, ami természetesen nem egy diplomáciai poszt a sok
közül, 1973-tól pedig munkapárti képviselő lesz a knesszetben, majd a jom
kippúri háború viharait követően négy éven át miniszterelnök. Ekkor már nem
annyira az arab szomszéd államok, hanem a palesztinok, és nem a reguláris
hadseregek összecsapása, hanem a terrorizmus elleni fellépés jelenti a
problémát. A legnagyobb próbatételt és sikert Entebbe hozza, az eltérített
repülőgép túszainak kiszabadítása. Miniszterelnöksége után ellenzéki képviselő
lesz, majd hat éven át védelmi miniszter. 1992 nyarától újra kormányfő – és
valóban meghatározó alakja lesz Izraelnek. (Engedjen meg az olvasó egy
személyes, igazán szubjektív megjegyzést is: e sorok írójának alkalma volt
csaknem egyórás beszélgetést folytatni Rabinnal hadügyminisztériumi
dolgozószobájában, s rendkívüli hatást tett rá logikus, összefogott érvelése,
világos, nyílt okfejtése. Újságírói szak-nyelven mondva: nyomdakészen
fogalmazott.)

Rabin, a háborúk hőse ekkor vált a béke hősévé. Végigvitte az oslói folyamatot,
amely határozott a Palesztin Autonómia létrehozásáról, és személyesen is szót
próbált érteni Arafattal. Így fordult hozzá: „Mi, akárcsak ti, emberek vagyunk,
akik házat építenek, fát ültetnek, és szeretni szeretnének. Együtt akarunk élni
veletek, méltóságban, megértésben. Azt mondjuk nektek, elég! Imádkozzunk, hogy
eljöjjön az a nap, amikor mindannyian azt mondjuk, búcsúzunk a fegyverektől.”
Ezt a gondolatot százmilliók idézték egyetértőleg a televíziós képernyők előtt,
az elismerés a Nobel-békedíj odaítélésében is kifejeződött.

De a két oldal szélsőségesei máig nem tudtak megbékélni a béke reményével: a
palesztin terroristák folytatják merényleteiket, de Izraelben is vannak olyan
elemek, akik katasztrófát idéznének elő. Rabint 1995 novemberében egy Tel Aviv-i
békegyűlésen egy Jigal Amir nevű elvakult, fanatikus izraeli gyilkolta meg.
Amint egy izraeli lap írta méltatásában: „Ellátta az arab hadseregek baját, nem
érte golyó a frontokon, de otthon életével fizetett a kézfogásért.”
(folytatjuk)

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit