Kereső toggle

Az idő lassan elszivárog

Élet a nyolcadik ikszen túl

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Riport-összeállításunkban idős embereket kérdeztünk arról, hogy milyen az
életük a nyolcvanadik év környékén, mennyire foglalkoztatja őket
az elmúlás gondolata, mi nyújt számukra örömöt,
meddig kísérik az embert a fiatalkori hibák, tévedések következményei, vannak-e
még céljaik, és igaz-e, hogy az idő minden sebet begyógyít.



Képünk illusztráció

Fotó: MTI

Baráth József, 78 éves: Baráth József egy
alföldi város nyugdíjas művész-pedagógusa. 78 évesen ma is aktív, saját
készítésű rajzaiból, festményeiből rendszeresen kiállításokat rendez. Azt
mondja, nem tudja, hogy az egészségének köszönheti-e az aktivitását, avagy az
aktivitása miatt egészséges, mindenesetre – ahogy fogalmaz – ha nem gondol rá,
nem érzi, hogy idős. Beismeri ugyanakkor, hogy néha – főként ha borús az idő –
rátelepszik a magány, és nyomasztja a kérdés, hogy mi végre él a földön.
„Ilyenkor fogom magam, elkezdek alkotni, és megszűnnek ezek a gondolatok” –
mondja.

A képzőművészet mellett sokat olvas, mostanában például Konrád Györgyöt és
Jókait. Próbálkozott Eszterházyval is, de „mocskos szavai” miatt harminc oldal
után letette. Józsi bácsinak egyébként is határozott véleménye van a világról.
Azt mondja, a kapitalista rendszert ő már látta közelről: 1929-ben született
Pozsonyban, az első Csehszlovák Köztársaságban. Apja cipész, anyja
felsőrészkészítő volt, tízen voltak testvérek. „Az akkori nagyüzemek nagyobb
hangsúlyt tettek munkásaik szociális ellátására, egész munkásvárosokat
építettek. A mostaniakat viszont csak a profit érdekli.” A fiatalokkal
kapcsolatban úgy látja, sokakat gyötörnek a média által mesterségesen keltett
vágyaik. „A mi időnkben annak is nagy értéke volt, ha a bátyámtól megörököltem a
kinőtt ünneplőjét. Az iskolában vallási nevelést kaptunk, amely szerint a vágyak
kielégítése bűn is lehet, ezért jó, ha be tudjuk érni a kevesebbel is.
Megtanultunk megelégedetten élni” – mondja. Ami a vallást illeti, Józsi bácsi
jól ismeri a Bibliát, de azt az Istent, akit tanítottak neki, gyakran
megkérdőjelezi. Az elmúlás kapcsán pedig megjegyzi: az úgyis elkerülhetetlen,
ezért inkább megbékül vele. Legalábbis igyekszik.



Németh Istvánné, 79 éves: Miből adódik az
elégedettségem? Az anyagi bázis megvan. Tekintettel arra, hogy nincsen semmi
káros szenvedélyem, meg lehet élni. Jóban vagyok magammal, lelki egyensúlyom jó,
baráti köröm kiváló, ami végeredményben sokat segít abban, hogy bár egyedül
vagyok, mégsem vagyok magányos. Ami nehéz, az egyedül élés. Mert családom nincs,
gyermekem, férjem nincs. Az a szeretet, ami mindenkiben benne van, pazarlódik.
Hova? Sehova. Megszorul, nem tudok szeretni senkit. Ez rossz. Ennek ellenére
optimista vagyok. Kialakítottam egy életfilozófiát, ez úgy szól, hogy ha meg
tudom oldani a problémát, akkor megoldom, ha viszont nem, akkor nem gyötrődöm
miatta. Ez persze kicsit felszínes életfilozófia, de átsegített már egy-két
problémán. Háromszor kellett újra kezdenem az életet, mert három házasságom
volt. De túléltem.

Összegezve, nem mondom magamat jó helyzetűnek, mert ez, ami nekem van, ez nulla.
Emiatt siklott ki a második házasságom, mert úgy éreztem, 25 év alatt többet
kellett volna tudni felmutatni. Igaz, hogy voltak rajtam kívül álló okok is, de
az is igaz, hogy amikor lett volna lehetőségem, akkor nem éltem vele. Ez az
érzés sajnos itt van velem.

Hogy mégis mi éltet? Élni jó! Nem mondhatom azt, hogy nem jó élni, mert jó élni!
Jó, hogy süt a nap, hogy találkozok ismerősökkel. Jó, ha kilépek az utcára, mert
mindig van valami új inger. Mert annál rettenetesebb nincs, amikor be kell
csukni a kaput, és akkor megszűnik minden az illetőnek, és megy abba a
sötétségbe egyedül. Az örömöt meg kell keresni. Még ebben a helyzetben, ezen a
szinten is, ahol én élek.



Kun András (77) és Kunné Klári néni (74) házaspár egy
jászsági városból: „Nem hagyom el magam, tartalmasak a napjaim, beszedem
rendesen a gyógyszereimet, és nem iszom szeszt” – hangzik Klári néni válasza a
kérdésre, hogyan telnek a hétközna-pok, majd hozzáteszi: „Szükséges
kikapcsolódni, még ebben a korban is, menjen az ember országot, világot látni.”
A szép öregkort számára az unokái és dédunokái jelentik. Hogy mi a hosszú élet
titka? „Érdekeljék az embert a dolgok! Én nemigen járok templomba, de minden
este imádkozom, Miatyánkot, Hiszekegyet meg amiket szokás” – magyarázkodik Klári
néni. Ekkor érkezik haza András bácsi, faggatom: elért-e mindent az életben,
amit szeretett volna? „Nem tervezgettem, nem vártam el semmit. Itt van, amit
elértem, nézzen körül. Mindig is a magam gazdája voltam, tizenhat évesen a
bátyáim után felküldtek a fővárosba a szüleim, hogy keressem meg a kenyeremet, a
két öcsém otthon maradt csicskásnak.” Hálás a szüleiért? – kérdezzük. „Hát nem!
Nem segítettek az életben – vágja rá nyersen András bácsi. – Igaz, nem is tudtak
mit adni. Fuvaros lettem, több millió kilométert levezettem baleset nélkül. A
városban alig volt személykocsi, de nekem 57-től mindig volt autóm.”

„Most azért könnyebb boldogulni. Talán máshogy is alakulhatott volna az életünk,
ha jó szakmát tanulhattunk volna ki” – mereng el Klári néni. Hogyan viselik az
öregséget? András bácsi lemondóan nyilatkozik: „Megbántuk az egész életünket,
lejárt a mandátumunk. Nem vagyunk fiatalok és erősek, nincs már, ami itt
tartson.” Klári néni nem ért egyet vele, szerinte „minden nap ajándék, ahogy
szokás mondani”. András bácsi letorkollja azzal, hogy „a mamának semmi sem
elég.” Netán fiatalkorában több oka volt az örömre? „Oka régebben sem volt a jó
hangulatomnak, csak erőm volt” – válaszol tömören András bácsi. „Ahogy
öregedtünk, türelmetlenné és fáradttá váltunk; és ez nem jó senkinek sem –
ismeri be Klári néni, majd sietve hozzáteszi: Ahhoz, hogy két ember ötven évnél
is tovább megmaradjon egymás mellett, kell a szeretet, a megértés és leginkább a
türelem”. „Mindenki elégedjen meg a sorsával, csak ne vágyjon túlságosan az
ember!” – szögezi le András bácsi, de nem tűnik igazán elégedettnek.

Megkérdezem, vannak-e még barátok, ismerősök, akikkel összejárnak. „Nekem a sör
a cimborám!” – jelenti ki András bácsi. „Nem tartjuk a barátságot, meg aztán
sokan meg is haltak már…” Hamarosan szedelőzködik is, indul a kocsmába. Emiatt
Klári néni dühösen kifakad, de szavait már csak én hallom: „Szinte csak inni jár
el hazulról, amikor meg itthon van, csak veszekszik és kiabál. Mintha haragudna
az egész világra, sokat is káromkodik, nehéz mellette meglenni.” Kérdem, mi
lehet az oka a keserűségének? Klári néni szerint „András bácsi haragszik azokra,
akik még tudnak szaladni, egyszerűen irigy, és ezzel megkeseríti az én életemet
is”.

Nóvé János, 75 éves: A Dunántúlon élő aktív, dinamikus ember. Évekig egy
bauxitbányában dolgozott főaknászként, miközben hobbiszinten fotózott és
kertészkedett. Fotóival versenyeken is részt vett, de nyugdíjba vonulása után
mégis a kertészkedés mellett maradt – jelenleg fél hektáron termel minőségi,
igazi zamatos zöldségeket, amiket a tapolcai piacon értékesít. Kicsit fájlalja,
hogy nehezebb eladnia áruját a sok máshonnan behozott portéka miatt.

Nem depressziós, minden napot ajándéknak tart, sokat dolgozik, tévét nézni sincs
nagyon ideje. Nem jellemző rá a stressz – szerinte a hosszú élet titkához a sok
munka mellett hozzátartozik a nyugodt, egészséges életvitel és a dohányzástól,
alkoholtól és egyéb függőségektől való szabadság. Orvoshoz csak akkor megy, ha
valami gyógyszert kell feliratni. Néha az idős kor miatt fáj itt-ott, de ez
szinte természetes, semmiképpen nem hagyja el magát.

Meg van elégedve az életével, tiszta a lelkiismerete, nem biztos, hogy újra
kezdené az életét. Jobban él, mint a rendszerváltás előtt, mégsem a pénzt tartja
a legfontosabbnak. „Ami fontos, az a nyugalom.”



Margit néni, 70 éves: Margit néni filigrán, korát
meghazudtolóan aktív és szellemileg friss asszony. Abaújszántón él, négy saját
gyermeke felnevelése és taníttatása mellett tizennégy évvel ezelőtt – akkor már
özvegyen – otthonába fogadott nevelőszülőként egy két és fél éves fogyatékos
kislányt. Akkor még a helyi csecsemőotthonban dolgozott, s ahogy meséli,
megsajnálta ezt a mindenki által csak mellőzött, ide-oda lökdösött emberkét. A
ma már kamasszá serdült lány szobája otthonosan berendezett, számítógép segíti a
tanulásban.

Margit néni sző, köt, varr, dísztárgyakat készít, süteményt és más finomságokat
süt. Már csak ketten élnek a kis házban, a saját gyerekek régen kirepültek.
Nikolett jelenleg tizenhét éves, de teljesen önálló életvitelre valószínűleg
soha nem lesz képes. Margit néni Niki jövőjéről is gondoskodott: utánajárt, s
egy egyházi intézménybe helyezné el, úgymond „kollégistaként”, ahol gondoskodnak
róla.



Frencsik Ferenc (74) és Anna (72): 50 éves házasok,
esküvőjük után Budapesten kezdtek lakni. Anna hamar a Belügyminisztérium
titkárságvezetőjeként találta magát, és így egyenes út vezetett a
marxista-leninista esti egyetemre is. Ferenc gépipari technikumot végzett, és
egy gyárban dolgozott. Egyetlen lányt neveltek fel, amit később nagyon
sajnáltak, de akkor a körülményeik nem tették lehetővé, hogy több gyermeket
vállaljanak. A kislány növekedésével együtt azonban ők is egyre magasabbra
emelkedtek a pártállam ranglétráján, és így hamarosan egy rózsadombi lakáshoz is
hozzájutottak.

Szerintük a hosszú élet titka az állandó aktivitásban rejlik, hogy mindig
lebegjen elérendő cél az ember előtt. Megteremteni az egzisztenciát, gyermeket
vállalni, annak előbbre jutását biztosítani. Ma már csak az a céljuk, hogy a
nyugdíjukkal és félre tett pénzükkel jól gazdálkodjanak, beosszák, a család
apraja már nem szorul rá az ő segítségükre. Ha újrakezdhetnék, biztosan több
gyermeket vállalnának, bátrabbak lettek volna ezen a területen. Emellett mindig
szívesen tanultak volna nyelveket, képezték volna magukat egyetemeken, de erre
csak nagyon szűk és ellentmondásos lehetőségek kínálkoztak.

Az öregkort nehezen viselik, de inkább csak lelkileg. Anna már nem szívesen néz
tükörbe, véleménye szerint az idős hölgyeket mindig jobban megviseli a testük
változása, hajdani természetes szépségük elmúlása. Ferencet ez nem zavarja, ő
nagyon szeret élni. Hálásak lehetnek a sorsnak, hogy jóval egészségesebbek, mint
a kortársaik. Persze egy-két műtét megesett velük az utóbbi években, mégis:
igazán nem panaszkodhatnak.

Anna úgy látja, mintha idős felmenőik rossz sorsa ismétlődne a fiatalabb
generációk életében. Rákbetegség, infarktus, nehézségek a munkahelyen. Őt is
ötvenéves korában érte egy nagy megrázkódtatás a munkahelyén, csakúgy, mint
huszonöt éve praktizáló, orvos lányukat a mostani átszervezések kapcsán.

Örülnek, hogy már nyugdíjasok. Azt mondják, a mai középkorúak, ötvenesek már nem
ússzák meg: nekik még aktív időszakukban kell szembenézniük azzal, hogy az állam
nem segít, hogy nincs élethosszig tartó munkahely. „Öregkorban az ember
igénytelenebb” – állítják. Persze a pénz ugyanolyan fontos: ha már egész eddigi
életükben megszokták, hogy állandóan takarékoskodni kell, ez ma sincs másképp.




Fésűs Éva, meseíró, 81 éves: „Szeretem a koromat,
és nem szeretnék a mai világban fiatal lenni. Nekem szerencsém volt, mert már
fiatalon megtaláltam azt, ami elégedetté tesz. Az időskor tele van
bölcsességgel, tapasztalattal, emberismerettel: sokkal kevesebbet téved az
ember, mint »zöldfülűként«. Szóval minden kornak megvan a szépsége, nyilván a
kellemetlenségei is: elkopik az ember, és fizikai fájdalmak befolyásolhatják a
hangulatot, de jól ki is lehet használni. Munkám eredményében találom meg az
örömet, most jelent meg egy új mesekönyvem. Népes családomban is örömet lelek,
főleg ha azt látom az unokáim körében, hogy nem a karriervágyról vagy pénzről
szól csak az életük, hanem a legfontosabb náluk is a szeretet, a szerelem, a
barátság.

Nem rajtunk múlik sok minden: de minden esztendő ajándék, amit meg kell köszönni
a Teremtőnek. A haláltól nem félek, inkább a haldoklástól, hogy az milyen lehet.
Minden nap kész vagyok rá, az embernek legyen élő hite, és legyen rendben a
lelkiismerete, akkor nem fél. Fontos megvizsgálni: minden tőlünk telhetőt
megtettünk-e? Először saját magunkat kell megjavítani, nem másokat. Sajnos ma
egymásra mutogatnak az emberek. Nincsen sült galamb: a boldogságért tenni kell.
Fontos a vidámság, a humorérzék, a jó kedélyállapot is – így elviselhetőbbek a
nehezebb napok is. Fontos, hogy az ember ne dőljön be a divatdolgoknak: a mai
reklámvilágot megváltoztatnám, a haszonelvű dolgokat kisöpörném. Jobban meg
kellene becsülnünk egymást. Sokszor elnézem az embereket: annyira sietnek, hogy
elmennek értékes dolgok mellett. Hova sietnek anynyira? Nem marad idő a
legfontosabbra, ha mindig csak a pénzt hajszolják: legtöbben mire élvezni tudnák
az összegyűjtött javakat, megbetegszenek vagy elválnak, mert nem marad idejük
egymásra. Nem tudnak ma beszélgetni, fogalmazni a fiatalok, mert velük sem
foglalkoztak eleget gyerekkorban. Nem akarok közhelyes lenni, de igenis az
áldozathozó szeretet a legnagyobb érték.”



Sárvári Józsefné, 78 éves: „Nagyon jól érzem
magamat, a minap azt mondta az Úr, hogy Cecília, adok még tíz évet. Pedig nemrég
hasra estem, és kórházban voltam. Nem fekszem sokat, 6-kor kelek mindennap,
aktívan élek. Persze néha jól kisírom magam, de nem panaszkodom. Esténként meg
kint ülök a kertben, figyelem a természetet, a fecskéket, a különböző állatokat,
hogy mennyi mindent lehet tőlük tanulni.

Én mindenért keményen megdolgoztam, ne gondolják, hogy annyira jó életem volt.
De most élvezem, és mindenki jobban járna, ha nem irigykednének annyit az
emberek. Persze ezt könnyebb, mint erőfeszítéseket tenni. Az amerikai
barátaimtól több segítséget kapok a mai napig, mint a magyaroktól. Amerikában az
volt a ritka, aki nem segítette a másikat, itt pedig az a feltűnő, ha valaki
érdek nélkül, őszintén segítőkész. Furcsa!

Hogy mit csinálnék másképpen, ha újrakezdeném az életet? Nem hallgatnék
édesapámra, aki nem engedett ahhoz hozzámenni, akit szívemből szerettem.
Helyette egy másik férfi vett el. De miután hazatértem Magyarországra,
összehozott a sors az első szerelmemmel.

A hosszú élet titka az, hogy dolgozni kell, de nem kell túlzásba vinni a munkát
sem. El kell végezni, amit tudunk, abban a hitben, hogy valaki navigál föntről.
Én harminc évig éltem Amerikában, és anynyi mindenen mentem keresztül, de miután
mindig honvágyam volt, hazajöttem, és csak itthon nyugodtam meg. Van egy aranyos
kutyám is, de rajta kívül Valaki velem van mindig, amióta megtértem. Nem félek a
haláltól. Megnyugodtam, és tudom, hogy soha nem vagyok egyedül.”

Olvasson tovább: