A „lélek” egy jelentéktelennek tűnő, valójában igen fontos alkatrész.
Gyufaszálnál alig nagyobb, hengeres pálcika, amelyet a hegedűtest belsejébe
ragasztanak – közel a húrokat tartó láb alá. A lélek viszi át a rezgést a hegedű
hasáról a hátára, és ez a kis fadarab a felelős azért is, hogy a húrok okozta
nagy nyomás hatására a has (más néven: előlap) be ne horpadjon. Elhelyezése
meghatározza a kibocsátott hang minőségét, s ezzel a lényeghez is érkeztünk.
„Aki hegedűt vesz, az a hangzást keresi. Szemre lehet gyönyörű, de ha nem úgy
szól, ahogy kell, akkor kész
nem veszi meg” – említi tapasztalatait Nagy Pál,
az erdélyi Szászrégen egyik legismertebb vonóshangszer-készítője.
Hogy mit kell hallania az avatott füleknek? „Harmóniákat – mondja Pali bácsi.
Majd kiegészíti: – Az, aki játszik, tudja.” Mert ahogyan nincs a világon két,
azonos hangú ember – legyenek bár ikrek –, ugyanúgy nem létezik két, egyformán
megszólaló hegedű, még akkor sem, ha ugyanaz a mester, ugyanabból a fából,
ugyanolyan módon készítette őket.
A kiáradó hangban a mester szakértelme mellett azonban a szíve is benne van:
lelki fülével már előre hallja, hogy miként fog szólni, és ezért a hangzásért
bütyköl, farag, reszel csiszol nap mint nap, heteken vagy akár hónapokon
keresztül.
Nagy Pál az előlap hangolása közben
2006. 08. 12. (X/32)
