Kereső toggle

Kétszázan már kivándoroltak

A rossz hír hozója

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ariel Saron izraeli miniszterelnök önmagához hűen most is egy váratlan manőverrel lepte meg a világot, főleg Franciaországot. Saron már katonaként is meghökkentő húzásaival vált ismertté, és politikusi pályafutása azt mutatja, hogy a diplomáciában is hadi stratégiát követ. És mint katonaember nem mentes a szókimondástól sem, ami a kifinomult – és persze a katonaéletet általában nem ismerő – európai kollégáit gyakran meghökkenti. A francia politikusokat most Saronnak az a beszéde háborította fel, amelyben a világ zsidóságát, de főleg a franciákat alijázásra szólítja fel. Azért pont a franciaországi zsidóságot, mert a zsidó közösség állandó fenyegetettségnek van kitéve, leggyakrabban a tízszázaléknyi muzulmán lakosság részéről. Párizs felháborodása részben jogos, részben nem, zavara viszont tökéletesen érthető. Saron a rossz hír hozójának bizonyult, és még az a szerencséje, hogy nem a régmúltban élt, amikor a rossz hír hozóját lenyakazták.

Franciaország viszonya a zsidósághoz és Izraelhez igencsak ambivalens. Tény, hogy Franciaország volt az első európai állam, amely a forradalom idején a mai értelemben vett polgárjogot adott a zsidóságnak. Először a szefárd zsidóknak 1790-ben, mert őket "franciábbnak" tartották, mint azt a jiddis nyelv? askenázi zsidóságot, amely nem sokkal régebben, Elzász-Lotaringia annektálásával került Franciaországhoz, és csak egy évvel később kapta meg a polgárjogot. 

Ugyanakkor az is tény, hogy a 19. század második felében nagyon erős volt az antiszemitizmus, a Dreyfus-per csak a jéghegy csúcsát képviselte abban a légkörben, amelyben a fajelmélet és az antiszemitizmus egyik fő ideológusa, Arthur de Gobineau gróf is megalkotta elméletét. 

A második világháború idején a Vichy-kormány tevékenysége volt szégyenletes. Tény, hogy Izrael Állam megalakulása után Franciaország hosszú ideig Izrael egyik legfőbb szövetségese volt, a szuezi válság idején különösen szoros volt a kapcsolat, s az Izrael létrejötte után elűzött észak-afrikai zsidók közül sok Franciaországban lelt menedéket. 

Ugyanakkor az is tény, hogy később, főként a nagy létszámú muzulmán (azon belül is javarészt maghrebi) bevándorlás hatására Párizs politikája egyre inkább arabbaráttá vált, s a helyzet különösen 2000, a második intifáda kitörése óta vált súlyossá. A muzulmán kisebbség létszámának növekedése így tehát két dolgot eredményezett: a zsidóellenes támadások számának növekedését, és a francia politika és média immár nyíltan arabbarát és Izrael-ellenes eltolódását. Ha csak a durva Izrael- (és Saron-) ellenességet vesszük figyelembe vagy a londoni francia nagykövet, Daniel Bernard hírhedt kijelentését a "sz…os kis államról", már akkor is várható volt, hogy a feszült légkörben előbb vagy utóbb izraeli részről is elhangzik egy kemény reakció. 

Azonban Saron egy tényleg létező, súlyos problémára utalt. Azt senki sem állíthatja, hogy a francia kormány nem vette fel a harcot – legalábbis az utóbbi időben – az antiszemitizmus fellángolása ellen. Maga Saron is elismerte a francia kormány erőfeszítéseit. De a francia politika túl sokáig csapta be önmagát azzal, hogy mindez csak az izraeli–palesztin viszály következménye, sőt, egyszer? bűnözés; hogy nincs igazi antiszemita töltete. Túl hosszú ideig negligálta, hogy az elkövetett támadások zöme az "észak-afrikai" bevándorlókat terheli; vagy ha tudomásul is vette, kínos volt számára a felismerés, hogy ez részben az ő bűne is. A helyzet pedig annyira elmérgesedett, hogy míg a francia kormány intézkedéseket vezet be, és ténylegesen valami előrelépés történik, addig még sok támadásra kerülhet sor zsidó emberek vagy tulajdonok ellen.

Hogy Saron nem a levegőbe beszélt, és hogy Franciaország nem ok nélkül érzi találva magát, Alvin H. Rosenfeldnek, az Indianai Egyetem professzorának két tanulmánya is alátámasztja. Az Amerika-ellenesség és antiszemitizmus, valamint az Anticionizmus Nagy-Britanniában és azon túl az európai anticionizmus és antiszemitizmus megnyilvánulásait vizsgálja. Az általa dokumentált franciaországi esetek bizonyítják a helyzet súlyosságát. A lista a verbális erőszaktól a fizikai tettlegességig terjed. 

A francia iskolákban – írja – a muzulmán diákok miatt hosszú ideje lehetetlen a holokausztot tanítani vagy a zsidóságról mint áldozatról beszélni. A francia média egyoldalú tudósításai tovább gerjesztik a tüzet, és szerepet játszanak abban, hogy megsokszorozódott a támadások száma. 2000. október harmadikán kiégett a villepinte-i zsinagóga. A hatóságok először balesetről beszéltek, de erre hamar rácáfoltak a helyszínen talált Molotov-koktélok. Pár nap múlva négy zsinagógát gyújtottak fel Párizsban, és zsidó üzletek, otthonok váltak gyújtogatási kísérlet célpontjaivá. 2002 tavaszán két autó rohant a lyoni zsinagóga épületébe. 

Áprilisban a párizsi Or Aviv zsinagógát gyújtották fel, és Toulouse-ban támadók tüzet nyitottak egy kóser hentesüzletben. Sarcelle-ben a Tiferet Jiszrael iskola diákjait szállító buszra kőzáport zúdítottak, majd később felgyújtották az iskolát, ahogy egy marseille-i iskolát is. Molotov-koktélokat dobtak a créteili zsidó iskolára és a Garges-les-Gonesse-i zsinagógára. Párizsban zsidókat inzultáltak a metrón, az utcán, a külvárosban egy zsidó futballcsapat tagjait bántalmazták. Egy 2003-as márciusi béketüntetésen zsidó tinédzsereket vertek meg, ugyanakkor a transzparenseken Saront Hitlerhez hasonlították, a Dávid-csillagot horogkeresztté alakították, és felhangzott a "Halál a zsidókra!" kiáltás. Rosenfeld az egyik tanulmányban kitér arra, hogy az Izrael-ellenesség és az Amerika-ellenesség párhuzamos jelenségek. Az ezt legszemléletesebben kifejező szóösszetétel: "Busharon" is Franciaországban született. Rosenfeld idéz egy francia zsidó asszonyt: "amikor azt mondják »Amerika«, Izraelre gondolnak, és amikor »Izraelre« gondolnak, a »zsidókra« gondolnak". 

Chirac a történtek ellenére azt állította, hogy Franciaországban nincs antiszemitizmus, ami történik, az nem más, mint az elővárosokban szokásos etnikai összetűzés, vagy az arab–izraeli konfliktus következménye – ezzel azt is sugallva, hogy a támadások kölcsönösek, holott erről szó sincs. Három év alatt ezerháromszáz támadásnak kellett ahhoz megtörténnie, hogy a francia közélet ráébredjen: mindez önáltatás. Chirac először 2002-ben tett szimpátialátogatást egy zsidó intézményben, amikor ellátogatott a nem sokkal előtte megtámadott Le Havre-i zsinagógába. 2001 első félévében 300, 2003 első három hónapjában 326 támadásról érkezett jelentés. A francia zsidók közül sokan Izraelbe, az Egyesült Államokba vagy Kanadába emigráltak. 

Mindez természetesen nem csak Franciaországra jellemző. Rosenfeld említett tanulmányaiban azt mutatja be, hogy miután az anticionizmus szalonképessé vált, mert szalonképessé tette a baloldal, azóta a "hagyományos" antiszemita jelenségek száma is ugrásszerűen megnőtt, tehát a kettő nagyon nehezen választható el egymástól. Németországban az egy éve meghalt Jürgen Möllermannt említi, aki egyetértéssel nyilatkozott a palesztin terroristákról. Angliából a brit professzorok bojkottkísérleteit izraeli tudósok ellen, a brit baloldali sajtó és a BBC hírhedten elfogult tudósításait, Blair állítólagos zsidó, "kabbalista" befolyásolását zsidó tanácsadói, sőt, a szintén állítólagos zsidó felmenőkkel rendelkező Jack Straw külügyminiszter által – vagyis azt az összeesküvés-elméletet, mely szerint a zsidó lobbi vitte bele Blairt az iraki háborúba Izrael érdekében. Az, hogy Straw a cionista lobbi aktivistája, különösen érdekes és mulatságos annak fényében, hogy Straw milyen harciasan szokott kirohanni Izrael ellen. 2002-ben a Finsbury Park-i és a swanseai zsinagógát szentségtelenítették meg (előtte, 2000-ben huszonkét másikat), 2003 novemberében egy Manchester melletti kisváros zsinagógája lett gyújtogatás áldozata, májusban feldúlták a legnagyobb angliai zsidó temetőt Prestwich-ben, a zsidó diákokat az egyetemeken rendszeresen érik atrocitások, és többször kellett kórházba szállítani utcai tettlegességek áldozatait. Az elkövetők kis részben neonácik, nagyobb részben fanatizált muzulmán fiatalok, akárcsak a La Manche csatorna túlpartján. A New Statesman, a "haladó, új baloldal" (értsd: szélsőbal) orákuluma számtalan anticionista és antiszemitizmust súroló kirohanása után kénytelen volt bocsánatot kérni "Kóser összeesküvés" ízléses címet viselő cikkéért, és a cikk mellett közölt karikatúráért, amely egy angol zászlóba szúrt Dávid-csillagot ábrázolt – à la Der Stürmer. De Spanyolországban, Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban és az egykori Szovjetunió országaiban is megemelkedett az antiszemita támadások száma.

A legrosszabb a helyzet azonban Franciaországban, így nem véletlen, hogy Saron épp a francia zsidóságot szólította meg. Mint cionista politikusnak az a feladata, hogy elsősorban a fenyegetett zsidó közösségekre összpontosítson, mint tette ezt Izrael eddig is; Etiópia, Románia, a Szovjetunió és Bosznia esetében, és ezt alighanem a francia vezetés is tudja. Mint ahogy azt is, hogy időbe telik, míg következetes és határozott intézkedésekkel legalább
valamennyire visszagyömöszölik a szellemet a palackba, mert ad hoc jellegű, erőtlen próbálkozásokkal ez egyáltalán nem fog sikerülni. A pszichológia törvényei szerint így a látszat ellenére a düh nem annyira Saron kijelentésének, mint saját tehetetlenségüknek és zavaruknak szólt. 

Kétszáz zsidó fordított hátat Franciaországnak



A Franciaország és Izrael közti feszült viszonyt tovább élezi, hogy szerdán kétszáz francia zsidó emigrált Izraelbe – írja a BBC Online. A zsidókat a Tel Aviv-i reptéren személyesen Saron elnök fogadta. 

A miniszterelnök szóvivője szerint nincs politikai üzenete a kormányfői fogadtatásnak. "Amikor bevándorlók érkeznek, és Saronnak a programjába belefér, szívesen üdvözli őket a repülőtéren. Ez a meggyőződéséből fakad" – mondta Raánán Gisszin.

A párizsi zsidó közösség különleges búcsúceremóniával készült az országot végleg elhagyó kétszáz zsidó búcsúztatására. Évente körülbelül kétezer francia zsidó utazik rendszeresen Izraelbe, vallási vagy megélhetési okokból.

Olvasson tovább: