Kereső toggle

Húszéves a Beszélő

Meg kellett törni a csendet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"A Beszélő rendhagyó eseményről fog beszélni: egy-egy személy vagy több ember együtt átlépi a hatalom és az alattvalók közötti érintkezés szokásszabályait, ellenszegül a sérelmes parancsnak, jogaira hivatkozik, nyomást gyakorol feljebbvalóira…" Ezekkel a szavakkal indították útjára húsz évvel ezelőtt, 1981-ben a Beszélő cím? szamizdatkiadványt. Magánlakásokon szerkesztették, stencilgépen nyomtatták, a "föld alatt" terjesztették, folyamatosan számolva annak veszélyével, hogy az állam titkos őrei leleplezik tevékenységüket. Mindezek ellenére tudták tartani az eredetileg eltervezett kétezres példányszám negyedévenkénti meg-jelenését. A lap szerkesztése életforma volt, magyarázta Kis János a demokratikus ellenzék elszánt küzdelmét. Létfontosságúvá vált, hogy megtörjék a csendet, hogy cenzúrázatlan sajtót alapítsanak. Ezt azonban csak olyan csoport tehette meg, amely kívül állt a közmegegyezésen, vagyis adott estben a cenzúránál is veszélyesebb öncenzúrán.



Göncz Árpád és Tamás Gáspár Miklós. Vannak, akik nem változnak Fotó: Vörös Szilárd

A demokratikus ellenzék a kelet-európai polgári jogi mozgalmakkal nagyjából egy időben jelent meg, akkor, amikor a szabadságjogok csak díszítőelemek voltak, idézte föl a kezdetet Kőszeg Ferenc. Alternatívát kínált a fennálló társadalmi renddel szemben, hogy ne kelljen alkalmazkodni az "állami kultúra erkölcsi válságához" (Tamás Gáspár Miklós). A társadalom minden korszakban bizonyos mérték? alternatívát kínál föl – állapította meg Eörsi István –, ezekkel azonban nem feltétlenül kell megelégedni. A húszéves születésnap tiszteletére megtartott emlékesten az 1982–87 közötti időszakból származó szamizdatírások hangoztak el, amelyek többsége ma is meghökkentően aktuálisnak hatott. Szerzőik legfeljebb néhány szóval tudták kommentálni az est során akkori életérzésüket, kívánalmaikat, megállapításaikat. "Az ellenzék feladata ma is az volna – így Tamás Gáspár Miklós –, hogy új életlehetőségeket tudjon felmutatni, hogy a szabadság gesztusának gyakorlásával vigaszt nyújtson. A demokratikus ellenzék bár elindított egy folyamatot, amely a diktatúra zárt világának felbomlásához vezetett, céljaikat azonban nem sikerült maradéktalanul megvalósítaniuk – a liberális szabadságeszméket a következő nemzedéknek kell kiharcolnia." Konrád György másfelől ma is helytállónak találta 1983-ban keletkezett írásának megállapítását, miszerint "sokkal szabadabbak vagyunk, mint tudni véljük". Az ember – mint mondja – so-hasem próbálja ki szabadságának határait. A szamizdat szerkesztői olykor mindenesetre erősen feszegették ezeket a határokat. A szerzők fáradhatatlanul írták – persze honorárium nélkül – cikkeiket, a lap szellemi atyjaként számon tartott Kis János pedig elképesztő alapossággal gondozta azokat. A magyar demokratikus ellenzék szamizdat irodalma más kelet-európai nemzetekével összehasonlítva sokkal súlyosabb, nehézkesebb volt – itt filozófusok, szociológusok, írók munkái töltötték meg a lapot, az ellenzék tagjai itt Bibó István vastag köteteit hordták hónuk alatt, míg máshol ehhez képest zsebkönyvek terjedtek "föld alatt" – emlékezett vissza Konrád György.

Október 19-én a szerkesztők bár nem önmagukat, hanem a lap megalakulását ünnepelték, nem feledkeztek meg azokról a szerzőkről sem, akik már nem lehettek velük ezekben az örömteli pillanatokban. Petri György, Krassó György, Szabó Miklós, Solt Ottília egy-egy írásával "volt közöttünk". Szabó Miklós 1988-ban A magyar neobarokk új korszaka címmel keletkezett cikke, mely a Horthy-korszakban felélesztett barokk elemeket vette számba, hihetetlenül pontos képet nyújtott napjaink politikai-közéleti eseményeiről is. "A jelenlegi rendszer – írja 1988-ban – elkezdte kiépíteni a maga hivatalos nacionalizmusát. Elsőként természetesen a Horthy kori Széchenyi-kultusz került be a propagandába. (…) A Horthy kori nacionalizmus felélesztésének következő lépése az idei Szent István évforduló volt. (…) A Horthy-rendszer történetmitológiában fejezte ki ideológiáját. Széchenyi, mint mondottuk, a konzervatív, a rendszerstabilizáló reform védszentje volt, a legfontosabb történetmítosz-figura a két világháború között. Az első király a történeti magyar állam egységét szimbolizálta, valamint az ország politikai kultúrájának vallásos arculatát: István az akkori politikai katolicizmusnak is védszentje volt. (…) Elsősorban és mindenekelőtt a tűzijáték a barokk ünnepi fényűzés találmánya. A barokk ellenreformáció kultuszvilágába tartozik a körmenet is. A Horthy- korban az István-kultusz vallási részének központi ceremóniája a Szent Jobb körmeneti felvonultatása volt – nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is. (A körmenet nemzeti rítus volt, nem csupán vallási: a református kormányzó ott vonult a katolikus körmenetben.) Az ereklye országos körútja külön ünnepség: a Szent Jobbot erre a célra alkotott állami instrumentum, az Aranyvonat hordozta körül az országban. Idén az ország anyagi helyzete aranyvonatot nem engedett meg – az ereklyét a bank erre a célra készült páncélautója vitte el a vidéki ünnepségekre, posztkádárista aranyvonatként."

Annak idején a szamizdat lapjain Haraszti Miklós fogalmazta meg: "Kádárnak mennie kell." A lap tevékenysége azóta alkotmányozó tevékenységgé nőtte ki magát, így joggal követelhető: ma mindazoknak mennie kellene – mondta Haraszti –, akik veszélyeztetik a mostani Beszélő alkotmányozó munkáját. 

A Zrínyi Nyomda hatalmas csarnokának falait részben a húsz táblaképből álló "Körkép" díszítette, mely a Feszty-körképpel ellentétben nem a régmúltat, hanem az elmúlt húsz évet idézte fel. A történelmi panorámát Radnóti Sándor nyitotta meg. A belső helyiség falait a szamizdatból hetilappá vált Beszélő lapjai borították. Göncz Árpádnak, az est vendégének, a szamizdatként működő Beszélő legelső számának példányát ajándékozták. 

A születésnapi tortáról – melyet a húsz szál gyertya mellett egy marcipán-stencilgép, illetve a Beszélő egykori "rácsos felirata" díszített – Demszky Gábor gondoskodott.

Olvasson tovább: