Kereső toggle

Lakat alatt Szent Katalin

Veszélyben az apostolok irattára

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az egyiptomi hatóságok lezárták a látogatók elől a világ egyik legrégebbi, mindmáig működő szerzetesi intézményét. Minden  óvintézkedés indokolt: a Sínai-hegy lábánál fekvő Szent Katalin monostor az Újszövetség és a korai egyház kutatásának fontos központja.

Nemrég turistaszenzáció, most senkiföldje: elmarad a napi 80 turistabusz, bezártak az üzletek és kávézók, a 400 fős személyzet zömét pedig várhatóan szélnek eresztik, mert nincs miből fizetni a bérüket. Csak az idősebb szerzetesek emlékeznek a legutóbbi „vesztegzárra”: amikor az 1979-es békemegállapodás értelmében Izrael 1982-ben kivonult, s Egyiptom újra birtokba vette a Sínai-félszigetet, szintén biztonsági megfontolásból kattant a főkapun a nagylakat.

A múmia átka

A monostor a 2011-es forradalom óta veszélyben van, de a helyzet mostanra tarthatatlanná vált – a hatóságok pedig minden eszközzel elejét akarják venni, hogy az épületegyüttes a Murszi megbuktatása óta felégetett vagy megrongált templomok sorsára jusson. (Keresztény célpontok – Hetek, 2013. augusztus 30.)

A szerzetesi közösségnek nem csupán a keresztényellenes indulatoktól van félnivalója: felbecsülhetetlen értékű régiségei miatt is vonzó préda lehet. Líbia és Tunézia műtárgyai ugyan súlyosabb veszteség nélkül vészelték át az arab tavaszt: a felkelők mindössze egy ókori érme- és műkincskollekciót hordtak szét Bengáziban, és a Tripoli Nemzeti Múzeumban duhaj örömmel verték szét a termet, ahol Kadhafi veteránautó-gyűjteménye volt tárlaton. A Nílus-menti emlékhelyek viszont nem úszták meg ennyivel. Az csak a kezdet volt, hogy a 2011. januári felfordulás leple alatt, a Tahrír téri összecsapások idején vandálok kifosztották az Egyiptomi Múzeumot, ráadásul megrongálták azokat az istenszobrokat és múmiákat, amiket nem tudtak meglovasítani. Azóta Abüdosz, Gíza, Szakkara, Dahsúr, a Fajjúm-oázis, a Napóleon afrikai expedíciója során alapított Egyiptomi Intézet és legújabban a Malawi Nemzeti Múzeum számtalan kincse eltűnt vagy megsemmisült. Nem elég a felbecsülhetetlen kár, a fáraók örökségvédelme továbbra is magatehetetlen: a Mubarak-éra kultúrpolitikai intézményrendszere összeomlott, és még nem alakultak ki új struktúrák, emellett elapadtak a turizmusból származó bevételek.

A 6. századi időkapszula

Az I. Jusztinianosz bizánci császár rendeletére, a 6. század közepén alapított monostor sohasem szenvedett komolyabb rongálást – még a muszlim hódítás és a keresztes háborúk viharos éveit is átvészelte –, és jóvátehetetlen lenne a kár, ha áldozatul esne a bűnbakkereső Murszi-híveknek. Korai keresztény kéziratokból álló gyűjteményét csak a Vatikáni Könyvtár múlja felül; görög, arab, örmény, héber és szír kéziratai közül a legértékesebb kincsek a korai görög és szír bibliakódexek.

A nyugati kereszténység a 19. század közepén fedezte fel a páratlan gyűjteményt. Történt ugyanis, hogy Constantin von Tischendorf – a bibliai szövegtudományok Indiana Jonesa – 1844-ben, franciaországi–itáliai–egyiptomi–szentföldi felfedező körútja során a monostorba vetődött. A lipcsei tanár úti célja abban állt, hogy alátámassza: „ihletett evangéliumaink bizonyosan az apostoli időkből származnak”. Mindenekelőtt elhűlve látta, hogy a szerzetesek a könyvtárban régi Biblia-kéziratokkal fűtenek, köztük a görög nyelvű Ószövetség, a Septuaginta egy korai példányának lapjaival (visszaemlékezését keretben idézzük). Amit menthetett, azt Lipcsébe szállította, és pártfogójának, II. Frigyes Ágost szász királynak ajánlotta fel.

Tischendorf második, 1853-as sínai útja is különleges felfedezéseket tartogatott, de a páratlan kéziratot csak a harmadik alkalommal, 1859-ben látta viszont. Miután a monostor gondnokának cellájába frissítőt vitt, beszélgetésük hevében a gondnok pontosan kívánt idézni az Ószövetségből, és leemelt a polcról egy vörös posztóba göngyölt, vaskos kötetet. Tischendorfnak azonnal szemet szúrt, hogy ugyanazzal a kézirattal van dolga, amelynek több lapját 15 évvel korábban kihalászta a szemétkosárból. „Madarat lehetett volna velem fogatni – jegyzi fel később a kutató –, de ügyesen lepleztem a gondnok előtt, és csak úgy félvállról megkérdeztem, elvihetem-e a kéziratot a hálókamrámba, hogy kényelmesebben átlapozhassam. A szobám magányában azután szabadon repeshettem az örömtől.”

Késő-antik csúcstechnológia

A könyvet ma a világ Codex Sinaiticus néven, mint az egyik legkorábbi teljes keresztény Bibliát, a monostor egykor legbecsesebb kincsét ismeri. Tischendorf ugyanis kölcsönkapta a szerzetesektől azzal, hogy a keleti kereszténység nagy védelmezőjének, II. Sándor cárnak bemutathatja, és gondosan lemásolhatja. A kódex azonban Oroszországban „ragadt”. A szerzetesek méltatlankodva mutogatják a látogatóknak Tischendorf levelét, amelyben ígéri, intézkedik, hogy a könyv visszakerüljön a monostorhoz. De hiába a levelet lobogtatni: a kötet nagy részét a Szovjetunió 1933-ban eladta a brit Nemzeti Könyvtárnak, így a digitalizált kódex az interneten, illetve egyes darabjai Lipcsében, Szentpéterváron, Londonban és a monostorban tekinthetők meg – az utóbbi helyen 1975 óta, amikor a szerzetesek egy rejtett fülkében újabb oldalakat találtak belőle.

A 325 és 360 között keletkezett Sinaiticus – ahogy a három másik korai görög bibliakódex is – a 4. század könyvészeti csúcstechnológiájának remeke, felfedezése pedig a bibliai filológia egyik legnagyobb hatású eseménye volt. Sok újszövetségi szövegünk maradt fenn a korábbi időszakból, de úgy tűnik, a 3–4. század fordulója előtt a könyvészeti technológia nem volt annyira fejlett, hogy egy egész Bibliát egybeköthettek volna. Még valószínűbb, hogy a konstantini fordulat előtt a gyakran ellenséges közeg miatt kedvelték inkább a csupán néhány könyvet – az evangéliumokat és az Apostolok cselekedeteit vagy a páli leveleket – tartalmazó, tehát kisebb, könnyen hordozható és rejthető gyűjteményeket. A Sinaiticus különösen azon sajátossága hatott termékenyítőleg az újszövetségi könyvek korai utóéletével és a kánon kialakulásával kapcsolatos vitákra, hogy más korai kéziratokhoz hasonlóan hiányzik belőle Márk evangéliumának a későbbi szövegváltozatokból ismert lezárása (az asszonyok félve és zavartan visszatérnek a sírtól, és pont). Emellett a kódex olyan könyveket is tartalmaz, amelyek a ma ismert Újszövetségből hiányoznak. A felfedezés tehát egyfelől megerősítette, hogy a 4. század első felére összeállt már a ma is ismert újszövetségi könyvek gyűjteménye, ugyanakkor azt is alátámasztotta, hogy az akkoriban forgalomban lévő gyűjtemények között még voltak kisebb-nagyobb eltérések. A később felfedezett papiruszok révén egyébként tovább rövidült a legkorábbi újszövetségi kéziratok és az apostolok nemzedéke közötti „hézag”: a legrégibb újszövetségi töredékünk Kr. u. 115–130 körül, vagyis az apostolok elköltözése után egy emberöltőn belül keletkezett.

Indiana Jones és az elveszett kézirat gyújtogatói

„1844 áprilisában, Livornóban szálltam hajóra Egyiptom felé. Az a vágyálom hajtott, hogy értékes maradványokat fedezzek fel bármilyen, legfőképpen bibliai kéziratból, amelyek bepillantást engednek a kereszténység korai időszakába. E vágyam a várakozásaimon felül teljesült: a Sínai-hegy lábánál, a Szent Katalin monostorban minden kutakodásom legszebb gyöngyszemére bukkantam. Májusban, amikor először tettem a lábam a monostor könyvtárába, a hatalmas terem közepén jókora kosarat pillantottam meg, telis-tele régi pergamenlapokkal. A jólértesült könyvtáros csak úgy közölte velem, hogy két ugyanekkora rakás iratot, amit kikezdett az idő vasfoga, már elhasználtak gyújtósnak. Legnagyobb meglepetésemre a kupac mélyén több lapot is találtam, amelyek a görög Ószövetség tudomásom szerint egyik legkorábbi példányából származnak...” (Tischendorf, Wann wurden unsere Evangelien verfasst?, 1865, részlet az Előszóból.)