Kereső toggle

Behálózva – Nagy Imre és mártírtársai újratemetése

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik” – mondta Orbán Viktor a Hősök terén 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése alkalmából elhangzott beszédében. Az azóta eltelt időszak őt igazolta. Az 56-os Intézet a múlt héten adott közre egy internetes dokumentációgyűjteményt a jeles nap állampárti „behálózottságát” illetően, ám úgy tűnik, ez sem bírja a megoldás felé terelni az ügynökügyek napjainkig húzódó cirkuszát.

Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyv című kötetében már 1996-ban, épp’ a Horn-kormány regnálása idején nagyközönség elé tárta azon állampárti dokumentumok egy részét, melyek a kivégzett miniszterelnök és társai újratemetésének hátteréről szólnak. Az 56-os Intézet most közzétett tematikus honlapja ennél ugyan nagyobb merítésbe enged betekintést, újdonságot azonban mégsem ebben hoz, hanem a Kenedinél még csak fedőnévvel rendelkező hálózati személyek többségének beazonosításával. A Belügyminisztérium azért mozgósított csaknem kétszáz ügynököt az MSZMP megrendelésére már az előkészületek hónapjaiban is, mert a kommunista vezetés paranoid módon rettegett a népharagtól. Mindkét kutatásból kitűnik, hogy az elnyomó gépezet teljes vertikuma mozgásba lendült annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt: senki sem készül polgárháborúra egy szimbolikus eseményen. Mivel korábban évtizedekig valamennyi tömegmegmozdulás fölött a hatalom bábáskodott, az elvtársaknak nem kis kellemetlenséget okozott, hogy ezúttal csak asszisztensei lehettek egy népi kezdeményezésnek. Elemi érdekük fűződött tehát ahhoz, hogy ügynökeiken keresztül a számukra legkisebb rossz felé tereljék a folyamatokat.

A hatalom fél

Először persze arról kellett döntést hoznia a politikai vezetésnek, hogy egyáltalán szóba jöhetnek-e egy új korszak nyitányával fenyegető ünnepségek. Magyarán, meddig tudnak urai maradni az ellenzék egyre aktívabb tevékenysége nyomán kialakult új helyzetnek. Nagy Imre kivégzésének harmincadik évfordulóján – 1988-ban, egy évvel az újratemetés előtt – még nem gyötörték őket kételyek. A párt Politikai Bizottsága két nappal a megemlékezés előtt még hatalma teljes tudatában keverte a kártyát. Fejti György elvtárs, a párt Központi Bizottságának titkára kifejtette, hogy a Rákoskeresztúri temető 301-es parcellájánál zajló eseményeket módjukban áll befolyásolni, a Hősök terén tervezett koszorúzást azonban már nem tartja elfogadhatónak. Szerinte a demonstráció „az új vezetés tűrőképességének határait puhatolja”, és ezt tudomásul is veszik, megnyugtatásul közli ugyanakkor, hogy az Állami Egyházügyi Hivatallal konzultálva úgy tűnik: „az egyháziak elhatárolják magukat, és nem fognak celebrálni rendszerellenes rituálét”. Nyers Rezső és Pozsgai Imre államminiszter elvtársak szintén az ünnepség „kegyeleti jellegét” tartották csak elfogadhatónak, Grósz Károly pártfőtitkár elvtárs viszont rátéve egy lapáttal, már az erőszak alkalmazását helyezte kilátásba, ami – közölte megnyugtatásul – „nem lövöldözést jelent”, hanem a tömeg feloszlatását. Olyan parancsnok kell az akció levezénylésére szerinte, aki harminc hangoskodónál még nem avatkozik be, de „ha ötszáz összejön, és elkezdi a rendszert szidni”, akkor már parancsot ad a gumibotok alkalmazására. Végül abban maradnak, hogy a demonstrálók által kiválasztott Batthyány-örökmécses környékét még a „tömeg feldúsulása” előtt le kell zárni.
A Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnökségének napi operatív információs jelentése arról számol be 1988. június 17-én, hogy az előző napon a Batthyány-örökmécsesnél megjelent 150 főt a „rendőregységek távozásra szólították fel, a hangoskodókat igazoltatták”, és aki tettlegesen is ellenállt, azt előállították. Ekkorra már „operatív úton” a szervek birtokába jutott a pár nappal korábban megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) kiáltványa, amely az egykori politikai elítéltek és internáltak teljes politikai és erkölcsi rehabilitációját követelte, valamint a kivégzettek méltó eltemetését és nemzeti emlékmű felállítását.
Az elkövetkező egy év komoly fejtörést okozott a kommunista vezetésnek, de már nem tudta irányítani a folyamatokat. Befolyásolni azonban annál inkább. És bár Kádár agóniájával érezhetővé vált a rendszer búcsújának közeledte is, minden követ megmozgattak, hogy elkerüljék a véres utcai harcokat. A nemzetközi közvélemény a párizsi Nagy Imre-emlékmű avatása után, illetve az amerikai emigráció mozgolódása folytán már szeme sarkából figyelte a Magyarországon zajló eseményeket, és hát valljuk be: szomszédos országainkból sem érkeztek biztató hírek a szocializmus jövőjét illetően.
Grósz Károly elvtárs 1988 nyarán Amerikába utazott, ahol megígérte, hogy a hozzátartozók tisztességgel eltemethetik Nagy Imrét és mártírtársait. Még abban az évben, karácsony előtt az MSZMP Központi Bizottságának ülésén újra előkerült a téma, ahol Fejti György elvtárs javaslata szerint a döntésről úgy kell tájékoztatni a párttagságot és a közvéleményt, hogy közben világossá teszik: sem politikai, sem jogi rehabilitációról nincs szó, és még csak az 1956-os események átértékeléséről sem. Csupán társadalmi megbékélést célzó lépés történik. A következő év tavaszán óriásit léptek előre önmagukhoz képest, amikor az új kormány feje, Németh Miklós elvtárs a Politikai Bizottság ülésén kimondta: jogsértő ítélet született Nagy Imre perében. Ez nem kis riadalmat okozott soraikban, így többek között Nyers Rezső elvtárs is elkezdett zsonglőrködni az „igazságügy feltáró munkájának” értelmezésével. Abban állapodtak meg, hogy mivel a kormány nem rehabilitálhatja a kivégzetteket, független szervet kell bevonni. Így esett a választás a – nyilvánvalóan nem független – Legfőbb Ügyészségre, amely csak politikai parancsra volt hajlandó a büntetőeljárás felülvizsgálatát elvégezni.
A TIB titkára, Hegedűs B. András 1992-es visszaemlékezése szerint: „A kormányzat az állandó politikai nyomás hatására 1989. június 16. előtt egy-két nappal közzétett egy bocsánatkérő nyilatkozatot, de releváns rehabilitációs lépés nem történt. Tény, hogy a temetésre, akármilyen groteszk, a jogi rehabilitáció nem fejeződött be. Kádár János három héttel később, a rehabilitációs tárgyalás negyvenedik percében adta vissza lelkét az ő teremtőjének. Ez egy görög sorstragédia. A pillanat megismételhetetlen történelmi giccs volt.”

A konspiráció

Nagy Imre és társai temetésének előkészítésére állambiztonsági operatív bizottságot hozott létre a Belügyminisztérium III/III-as Főcsoportfőnöksége, melynek tagjai között ezredesi szintig képviseltette magát a rendőrség. 1989. május 9-ei jelentésükben – ügynökeiknek köszönhetően – már tisztán látták az ellenzék forgatókönyvét: nagy tömeg, széles körű nemzetközi részvétel, politikai demonstráció, legkésőbb október 23-án a kormány lemondatása, hatalomátvétel vagy árnyékkormány működtetése. „Meg kell kísérelni a közvéleményt a kormány mellé állítani, ehhez minden eszközt igénybe venni – írják intézkedési tervükben, és hozzáteszik – Az információszerzésen túl kiemelten kell kezelni az olyan kombinációkat, aktív intézkedéseket, amelyek a kegyeleti gondolatkörre orientálnak, a rehabilitációt és a végtisztesség megadását helyezik előtérbe. Minden ettől eltérő kezdeményezést a lehetőségekhez képest akadályozni, korlátozni, eltéríteni kell. Hálózati pozícióinkat dezinformálásra is fel kell használni.” Ez a tevékenység kiterjedt mind a Magyarországra akkreditált nagykövetekre, mind az emigrációban élő magyarok közösségeire. A „Kanaszta” fedőnevű játszmában foglalkoztatott „Sünkaktusz” fedőnevű kapcsolatnak például az alábbi dezinformációt kellett küldenie a CIA-központba: szélsőséges csoportok kormányellenes zavarkeltésre kívánják felhasználni a temetést, ezért a BM-ben különleges készültséget rendeltek el. A „legszélsőségesebb elképzelésekkel fellépő szervezetek – Fidesz, SZDSZ, Republikánus Kör – vezetőivel” kapcsolatban itthon a társszervezetek előtt való lejáratás volt a fő cél. A beépített hálózati személyek valamennyi ellenzéki szervezetben az esemény kegyeleti jellegét hangsúlyozták, és a békés demonstráció irányába terelték a folyamatokat. A TIB-ben lévő „kapcsolat” konkrét feladata az volt, hogy a kivégzettek hozzátartozóit rábírja egy nyilatkozat kiadására. A tévé és a rádió mellett az újságok szerkesztőségeit is annak sugalmazására használták fel, hogy „a nemzet érettségének bizonyítéka lesz, ha a június 16-ai események rendben zajlanak le”. Eközben a „Tölgy” fedőnevű „társadalmi megbízottnak” Király Bélával (USA), a Forradalmi Karhatalmi Bizottság egykori vezetőjével és Kopácsi Sándorral (Kanada), Budapest egykori rendőrfőkapitányával kellett olyan tévéinterjút összehoznia, amelyben mindkét személy elítéli „a temetés politikai indítékú felhasználását”.
A Politikai Bizottság három héttel a nagy nap előtt még azon vergődött, hogy mekkora a kockázata az események eldurvulásának. Mikor a Párttörténeti Intézet igazgatója, Balogh Sándor elvtárs felveti a ceremónia után ottmaradó tömeg kezelésének kérdését, Grósz Károly elvtárs megjegyzi, hogy bár 400 ezer embert vízágyúval széjjelverni technikailag lehetséges, politikailag nem volna célravezető. Fejti György elvtárs világossá teszi, hogy miután a Hősök tere is felmerült potenciális helyszínként, a rendezvény félhivatalossá vált, ezért elkerülhetetlen a kormányzati részvétel. Nyers Rezső elvtárs már egyenesen azt javasolja, hogy a Belügyminisztérium legyen társrendezője az eseménynek, a tévéközvetítéshez viszont csak akkor járuljanak hozzá, ha garanciákat kapnak arra, hogy nincsenek benne rendszerellenes elemek. A külügyi bizottság elnöke, Berecz János elvtárs szerint ehhez mindenképpen jó előre meg kell szerezni a beszédek kéziratát.
Hogy a politikai guruk mennyire tudtak azonosulni Nagy Imre rehabilitációjával, abból is kitűnik, ahogyan a témában tervezett központi bizottsági nyilatkozatot kezelték. Grósz Károly elvtárs például Nagy Imre politikai felelősségének hangsúlyozását hiányolta belőle. Szerinte azért kell beleírni, hogy az események irányítása kicsúszott a kezéből, mert „ez menti fel őt a bűnösség vádja alól egy nagyon széles réteg előtt”. A dehonesztálás gondolata annak kapcsán is megjelenik, hogy miként is lehetne a temetés után „vezérelni a tudati hullámokat”, miután a hangulatiak már lecsillapodtak. Mivel a rendelkezésükre álló és külföldről beszerzett „terhelő” dokumentumokat „ízléstelen lenne a temetés előtt nyilvánosságra hozni”, Grósz elvtárs azt javasolja: október 23-ig kell a „pártmozgalmat egy jól megkomponált információval orientálni”. Ebben arról értekeznének, hogy a külföldi állampolgár Nagy Imre egy másik párt tagjaként volt miniszterelnök, „Dobi bácsi feljegyzéseiből” (’56-ban az Elnöki Tanács elnöke – a szerk.) pedig tudható, hogy ’53-as programját a szovjet vezetés fogalmazta meg.
Az előrevetített október 23-a azért is érdekes dátum ebben az összefüggésben, mert az elvtársak nem is sejtették, hogy egyikük, Szűrös Mátyás elvtárs, az országgyűlés elnöke ekkor kiáltja majd ki a Magyar Köztársaságot. Az újratemetés előtt hat nappal ugyanis a kommunista vezetés és az Ellenzéki Kerekasztal megállapodást írt alá a tárgyalások megkezdéséről.

A nevek

Az 56-os Intézet által nyilvánosságra hozott kortörténeti dokumentumok közül az állambiztonsági szolgálattal együttműködő hálózati személyek 181 fős névsora váltotta ki a legnagyobb érdeklődést. Olyannyira, hogy a honlap napokig használhatatlan volt a tömeges kattintások miatt. Pedig Rainer M. János, az intézet igazgatója kiemelte, hogy nem ügynöklistával van dolgunk, hanem azoknak a beazonosított hálózati személyeknek a névsorával, akik az 1989. június 16-ával kapcsolatos állambiztonsági dokumentumokban, tervezetekben szerepelnek. Ungváry Krisztián történész szerint „ezeknek az embereknek a zöme sokkal korábban kezdte karrierjét hálózati személyként”, és a társadalom azon „törpe kisebbségéhez” tartoztak, akik vállalták a beszervezést. Sokan közülük még ma is köztiszteletben álló szereplői újkori demokráciánknak.
Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének előkészületei során az volt feladatuk, hogy úgy formálják megbízatási területükön (pártok, társadalmi szervezetek, szerkesztőségek, nagykövetségek) a közvélekedést, hogy ne a megtorláson, hanem a megbocsátáson és a kiengesztelődésen legyen a hangsúly. A 181 „kapcsolat” közül 110 személyt sikerült beazonosítani – legrosszabb arányban a megfigyeléseket és titkosszolgálati „játszmákat” irányító szigorúan titkos (31 fő), illetve nyílt állományú tiszteket (73 fő), akiket a jogszabályok mellett a rájuk vonatkozó iratok 2030-ig tartó titkosítása is védelmez. A lista azért sem lehet teljes, mert 1945–1989 között folyamatosan, rutinszerűen selejtezték az ügynökökről szóló iratokat, a rendszerváltás heteiben pedig nagyüzemi mértékben folyt az iratmegsemmisítés.
A most megjelent listán szerepel többek között Bárándy György ügyvéd; Bereczki Vilmos, a Független Kisgazdapárt egyik újjáalakítója; Bohó Róbert, a Nagy Imre-perben tanúként kihallgatott filmrendező; Droppa György környezetvédő, SZDSZ-es politikus; Érsek Iván újságíró; Győri Béla, a MIÉP szóvivője; Incze Miklós történész; Kenessei András író, művészettörténész; Kurucz János újságíró, az SZDSZ egykori sajtóreferense, utazásiiroda-tulajdonos; Lugossy Gyula író; Nógrádi György közgazdász, biztonságpolitikai szakértő; Papp Márió újságíró; Spánn Gábor, az MTV egykori gyártásvezetője; Tőke Péter újságíró, az egykori Reform című hetilap főszerkesztője; Vörös Vince, a Független Kisgazdapárt örökös tiszteletbeli elnöke, az Országgyűlés egykori alelnöke; Csongor Balázs, a Fidesz alapító tagja;  Olajos Csaba, az MDF alapító tagja; dr. Erőss László újságíró; Szekeres László, a Szabad Európa Rádió tudósítója.
Az SZDSZ vezetéséről, vélhetően az ügyvivő testület tagjaként, egy „Kakukk” fedőnevű ügynök jelentett hazafias, vagyis önkéntes alapon az állambiztonságnak, polgári nevét azonban nem sikerült beazonosítaniuk a kutatóknak.

Dossziétörvény: végtelen történet

Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium egyelőre semmilyen módon nem reagált arra a hírre, hogy Kenedi János történész-kutató pert nyert a magyar állammal szemben a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán, miután a tárca jogerős bírói ítélet ellenére megtagadta tőle bizonyos állampárti titkosszolgálati iratok kiadását.
„Mind a kérelmezőnek, mind az ítélettel érintett államnak a strasbourgi eljárási szabályok szerint az ítélethozataltól számítva három hónap áll rendelkezésére arra, hogy az ítélet felülvizsgálata érdekében a bíróság úgynevezett Nagykamarájához forduljon. A magyar állam még nem alakította ki ezzel kapcsolatos álláspontját” – válaszolta megkeresésünkre a minisztérium. Tőlük tudjuk azt is, hogy az ügyben szereplő hét akta közül hatot a jogelőd Belügyminisztérium 2003. december 18-án – az egykori BM Miniszteri Titkárság 1957–1979. között keletkezett nyílt irataival – a Magyar Országos Levéltárnak átadott. A fennmaradó akta – benne két minősített irattal – 2004. február 5-én a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumba került.
Eközben a minisztérium szigorú titoktartás mellett hosszú hónapok óta dolgozik az úgynevezett „dossziétörvényen”, amely a rendszerváltás előtt keletkezett állambiztonsági iratok helyzetét hivatott rendezni. Szerettük volna megtudni, hogy új törvény születik-e, vagy a régi módosítása történik; továbbá, hogy mennyiben veszi figyelembe a tárca a Kenedi-bizottság jelentését, de a minisztérium sajtóosztálya csak arról tudott tájékoztatni, hogy „a szakmai koncepció elkészült, jelenleg a szükséges kodifikációs munkák folynak, ezért az ezzel kapcsolatos kérdéseire később tudunk választ adni”.

Olvasson tovább: