Kereső toggle

Víruskeresők

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az AIDS-et okozó HIV és a méhnyakrákot okozó HPV vírusok felfedezéséért
ítélték oda az idei orvosi Nobel-díjat Luc Montagnier és Françoise
Barré-Sinoussi francia, valamint Harald zur Hausen német kutatónak. A Nobel
Bizottság döntése egyúttal egy több mint két évtizedes vitának a végére tett
pontot, amely a nyolcvanas években kiélezett nemzeti vetélkedéssé fajult az
Egyesült Államok és Franciaország között, kimondva, hogy a HIV felfedezéséért a
babér a francia kutatókat illeti.



Luc Montagnier, Françoise Barré-Sinoussi, Harald zur Hausen

1981-ben Kaliforniában észleltek először egy korábban ismeretlen
megbetegedést egészséges fiatal férfiakban, akik hirtelen életveszélyesen
megbetegedtek, mindenféle előjel nélkül. Az amerikai járványügyi hivatal a
szimptómák alapján szerzett immunhiányos megbetegedésként (AIDS) osztályozta az
új járványt, amely az azóta már ismertté vált módokon gyors terjedésnek indult.


A betegség felfedezésekor még nem volt egyértelmű, hogy egy betegségcsoportról
van szó, vagy az összes tapasztalt tünet ugyanannak a betegségnek az eredménye.
1982 végén több kutatócsoport is nekilátott, hogy megkeresse az AIDS okát. A
francia kutatók alapfeltételezése az volt, hogy a rejtélyes betegség oka
valójában egy vírus, ezért mintákat vettek azoknak a betegeknek a
nyirokcsomóiból, akiknél az AIDS jelei mutatkozni kezdtek. Montagnier és
munkatársai egy francia divattervező, Frederic Brugiere nyirokcsomóiból vett
mintából izoláltak végül egy vírust, amelyet akkor LAV-nak neveztek. A HIV
felfedezése után derült ki, hogy ez a vírus valójában a HIV-I.

Mindeközben az amerikai Robert Gallo a humán leukémia vírusait (HTLV) kutatta,
azt feltételezve, hogy az AIDS mögött egy addig ismeretlen típusú HTLV áll.
Gallo 1984-ben izolálta a HTLV-IIIB-nek elnevezett vírust, amelyről
bebizonyította, hogy az AIDS kialakulásáért felelős. Mindkét esetben kiderült,
hogy valójában a ma HIV-nek nevezett vírust sikerült izolálniuk. A két
kutatócsoportnak 1983 és 1984 során több törzset is sikerült izolálnia – Gallo
pedig az Egyesült Államokban szabadalmaztatta a vírus jelenlétét kimutató
antitesteket.

1985-ben váratlan meglepetés érte mindkét csoportot, kirobbantva egy hosszú
éveken keresztül tartó viszályt, amelyet végül a legfelső államvezetői szinten
kellett kezelni. A két csoport ugyanis közzétette az izolált vírusok genetikai
kódját, amelyek azonban mindössze két százalékban különböztek. Ez kellemetlen
fordulat volt, mivel a vírus rendkívül gyorsan esik át különböző mutációkon,
vagyis a két csoport által izolált törzs forrása egy és ugyanaz. Mivel
Montagnier többször küldött mintákat Gallónak, rögtön felmerült a gyanú, hogy az
amerikai kutató a francia kutatók mintáiból izolálta a HIV-vírust. A Pasteur
Intézet ezt követően az amerikai kormány segítségét kérte, hogy Gallo
szabadalmát vonják vissza, arra hivatkozva, hogy a tőlük kapott mintákból
izolálta a HIV-vírust.

1986. szeptember 22-én Gallo és Montagnier Lasker-díjat kaptak a vírus
felfedezéséért, 1987-ben pedig Jacques Chirac és Ronald Reagan védnöksége alatt
jött létre az „entente cordiale” ennek megfelelően az európai szabadalmat a
Pasteur Intézet kapta meg, az amerikai szabadalmon pedig megosztozott a két
kutatócsoport. Az ügy ezzel azonban korántsem zárult le. 1989 novemberében a
Chicago Tribune
egy tizenhat oldalas cikkben arra a megállapításra jutott,
hogy „misztérium az, ami Gallo laborjában történt 1983–84-ben, és talán sosem
fog teljes egészében napvilágra kerülni… azt azonban sikerült bizonyítani, hogy
vagy baleset vagy lopás történt”. Gallo a lopás vádját visszautasította,
1991-ben azonban a Nature című tudományos hetilapnak írt levelében elismerte,
hogy az általa izolált vírustörzsek valóban a francia kutatóktól kapott
mintákból származtak, amelyek a tárolás során szennyezhették saját törzseit. Az
ügy csak évekkel később zárult le megnyugtatóan: az amerikai Nemzeti
Egészségügyi Hivatal (NIH), a kongresszus és az ügyészség felmentette Gallót a
lopás vádja alól.

Úgy tűnik, a Nobel Bizottság döntése ezúttal nem fog vihart kavarni, annak
ellenére, hogy a sajtótájékoztatón az újságírók kérdőre vonták a bizottságot,
hogy nem járna-e a díj Robert Gallónak is. Gallo maga azonban közleményben
méltatta francia kollégáit, ezzel tehát elmaradt a 2003-as díjkiosztáshoz
hasonló botrány, amikor a Nobel Bizottság döntését követően – melyben a díjat az
MRI felfedezéséért ítélték oda – Raymond Damadian több újságban, többek között a
The New York Timesban és a Washington Postban egész oldalas hirdetésben
tiltakozott a döntés ellen, mondván, hogy az alapfelfedezés az övé.

Az orvosi Nobel-díj másik felét a bizottság Harald zur Hausen német kutatónak
ítélte, aki a dogmával szembemenve bebizonyította, hogy a humán papilloma vírus
(HPV) a felelős a méhnyakrák kifejlődéséért. Az összes rákos megbetegedés
mintegy öt százalékát kitevő méhnyakrák esetében a betegségben szenvedő nők 99,7
százalékánál sikerült kimutatni a HPV jelenlétét. Zur Hausen kutatásai tehát
jelentős áttörést hoztak a méhnyakrák megelőzésében, felfedezése lehetővé tette
a HPV elleni vakcina kidolgozását, amelyet ma már tinédzser lányok milliói
kapnak rutinszerűen a megelőzés érdekében.

A világító fehérje volt a befutó

A 2008-as kémiai Nobel-díjat a bizottság Osamu Shimomura, Martin Chalfie és
Roger Y. Tsien amerikai kutatóknak ítélte a zöld fluoreszcens fehérje (GFP)
felfedezéséért, és azokért a fejlesztésekért, amelyeket ezen a fehérjén végeztek.

A GFP felfedezése szorosan kapcsolódik azokhoz a kutatásokhoz, amelynek során
az ötvenes években az Aequorea victoria nevű medúza biolumineszcens
tulajdonságait vizsgálták. A hatvanas években Osamu Shimomura ismerte fel, hogy
a szóban forgó medúza zöldes fluoreszkálása a GFP-nek köszönhető.

A GFP-nek ez a természetes adottsága tágra nyitotta az ajtót a használata előtt,
a fehérje és későbbi származékai – amelyek már nemcsak zölden, hanem szinte a
teljes színskálán világítanak – ugyanis remek természetes markerek, amelyek
ellentétben a mesterségesekkel, nem módosítják a vizsgálni kívánt fehérjék,
sejtek szerkezetét.

„A géntechnológia fejlődésével napjainkban a kutatók a vizsgált fehérjeszakaszba,
sejtrészbe vagy élő organizmusba illesztik be – mint a képen látható muslica – a
GFP-t amelynek segítségével kiválóan nyomon lehet követni olyan folyamatokat,
mint például a rákos sejtek terjedése.

Roger Tsient álmából költötte fel a Nobel Bizottság – Kaliforniában hajnali
három óra volt a bejelentéskor –, hogy közölje vele a jó hírt. Tsien
professzionalizmusára jellemzően azonnal készen állt hogy válaszoljon az
újságírók kérdéseire. Elismerte, pletykákat hallott arról, hogy esetleg megkapja
a díjat, ami azért meglepő, mert a jelölési folyamat ötven évre van titkosítva.