Kereső toggle

A szabadulás és a megváltás története

Húsvét, az örömünnep

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Miben különbözik ez az este a többi estétől?" – kérdezték a zsidó családok kisgyermekei hétfő este szüleiktől, amikor az Egyiptomból való szabadulás emlékére megült, nyolcnapos zsidó ünnep kezdetét vette. A keresztény világ vasárnap és hétfőn ünnepli Jézus Krisztus halálát, eltemettetését, feltámadását, egy szóban a megváltást. A két ünnep viszont egyáltalán nincs távol egymástól, a keresztény húsvét a zsidó ünnepben gyökerezik. 



Húsvétra készülő zarándokok Jeruzsálemben. A virágvasárnap és a szédereste üzenete összefügg Fotó: Reuters

A zsidó húsvét a világ legrégibb és egyben azóta is folyamatosan megült ünnepe, amely mintegy három és fél ezer éves eseményekre tekint vissza. Ebben az időszakban a zsidó nép rabszolgaként élt Egyiptomban, a fáraó és udvara egyre súlyosabb igákat vetett rájuk. Isten kiválasztotta Mózest és elküldte őt, hogy az Ábrahámnak adott ígéretek szerint megszabadítsa népét, és bevigye őket az ígéret földjére. A fáraó megkeményítette a szívét, és nem akarta szabadon engedni a zsidóságot, még az országát sújtó, Isten által végrehajtott csapások ellenére sem. Végül a tizedik csapás, az elsőszülöttek – s így feltehetően a trónörökös – halálával rábírta a fáraót arra, hogy útjukra bocsássa a hébereket.

A zsidók megmenekültek ettől a csapástól, mert Isten parancsa szerint családonként elkülönítettek egy ép és hibátlan bárányt, levágták, vérét az ajtófélfára kenték, húsát pedig elfogyasztották. A bárányt személyesen és családonként kellett levágniuk, ezzel is jelezve, hogy minden ember személyesen felelős a bárány haláláért. Az ajtófélfára kent vér Istenbe vetett hitük látható jeléül szolgált; a halál angyala kikerülte a vérrel jelölt házakat. A húsvét héber neve – Pászka vagy Peszách – is innét származik, szó szerint elkerülést, elmenést, megkímélést jelent. 

Ezt követően a zsidóknak hét napon át kovásztalan kenyeret kellett enniük, házaikban sem tarthattak semmi kovászost. Aki megmenekült ugyan vér által, de kovászosat evett, annak meg kellett halnia. Isten harmadik parancsa az volt, hogy ezt az ünnepet később a szabadulás emlékére évenként meg kell ünnepelni, és az apák kötelesek elmesélni a fiaiknak, hogy Isten hogyan avatkozott be a történelembe, hogyan szabadította meg őket a haláltól, és hogyan verte meg az egyiptomiakat. 

Az ünnep a szabadulás és az öröm ünnepe, ezért másik jellegzetes neve: a szabadság ünnepe (hág háhérut). Később ettől a hónaptól (niszán) számolták a zsidó vallási évet, ez lett minden új év, minden termőidő s így minden új élet kezdete. Sőt, Isten ezt az ünnepet annyira fontosnak tartotta, hogy még azt is megengedte, hogy aki erről az időpontról valamilyen okból lemarad, az egy hónappal később tartsa meg azt, így ő is részesülhetett a szabadulás öröméből. Ilyen rendelkezést semmilyen más ünneppel kapcsolatban nem olvasunk, tehát kiemelkedően fontos a bibliai ünnepek sorában, mintegy "feje" azoknak. Ennek emlékére ma a peszáchi vacsora alkalmával egy üres széket is tesznek az asztalhoz, ezzel várják azt a zsidót, aki még nem jöhetett el valamilyen okból, vagy akit még nem érdekel a szabadulás. A Peszách egyben a három ószövetségi zarándokünnep egyike volt, amikor minden zsidó férfi köteles volt felmenni Jeruzsálembe. Isten parancsa szerint az ünnep harmadik napja is különleges alkalom, az Első zsengék ünnepe, amikor az akkor beért árpatermésből egy kévét a Templomba vittek áldozatul. 

Az ószövetségi ünnepkör középpontjában egyértelműen a bárány és annak vére állt. Akiknek nem volt bárányuk, nem szabadulhattak meg a pusztulástól. A megszabadult nép számára pedig a kovásztalan kenyerek fogyasztásának és a ház kovásztól való megtisztításának parancsa jelentette a végleges megmenekülést. 

Az Újszövetség magyarázata szerint a zsidó ünnepek valós történelmi események emlék- és előképei. Ennek értelmében az evangéliumok szerint Jézus volt a húsvéti bárány, aki megáldoztatott, akinek haláláért minden ember személyesen felelős, s akinek vére által az ember megszabadul a halál rabszolgasága és törvénye alól. Ezzel azonban a szabadulás még nem lett teljessé. Egyes bibliamagyarázók szerint a Biblia szimbolikájában a kovász a bűn jelképe. Vagyis a kovásztalan kenyér fogyasztása arra utal, hogy aki egyszer már megszabadult a bűnöktől Jézus vére által, az többé ne vétkezzen, hogy a szabadulása tartós maradhasson. Az Újszövetségben ennek egyik példája az a házasságtörő asszony, akit Jézus elé vittek. Jézus felmentette a vád alól, nem kövezték meg, megmenekült a haláltól, viszont szabadsága végleges megőrzésének feltételeként Jézus hozzátette: "Menj, és többé ne vétkezzél!" 

Szorosan véve természetesen csak egyetlen Peszách létezik, a többi ennek emlékére megült vacsora. Isten parancsa szerint még a szabadulás előtt a páskabárányt keser? füvekkel kellett elfogyasztani. A hagyomány szerint az emlékvacsorán ebből annyit kell enni, hogy mindenki szeméből kicsorduljon a könny, és azonosulni tudjon a zsidók egyiptomi sanyarú sorsával, majd a szabadság örömével. Az ünnep lényegét azzal őrizték meg, hogy ennek a vacsorának a keretében az apáknak el kellett mesélniük fiaiknak az egyiptomi szabadulás történetét. Kötelességük volt ez által megtanítani gyermekeiket arra, hogy Isten a történelem és az egyéni sors ura. A fiak dolga pedig az volt, hogy megőrizzék ezt a hagyományt, sajátjukként éljék meg Isten beavatkozását, mint akik személyesen ott voltak, és személyesen szabadultak meg a halálból. A rabbik szerint: "Minden nemzedékben köteles az ember úgy tekinteni magát, mintha ő maga jött volna ki Egyiptomból." 

A zsidóság számára a Peszách egyfajta kilépés volt az időből, személyes azonosulás az egyiptomi nyomorral és az abból való szabadulással, s az ünnep minden napját azzal töltötték, hogy amikor csak lehetett, erről az eseményről beszélgettek. Az emlékezésnek és azonosulásnak ezt a hagyományát Jézusra vonatkoztatva az Újszövetség is átveszi.

A Peszách ünnepébe már Jézus születése előtt számos – nem kifejezetten a Biblia által előírt – szokás is beépült. Az ünnep lefolyását gondosan megtervezték, s ezt szédernek (rend) nevezték el. A széder előírta a Bibliából felolvasandó szakaszoknak, imáknak, a
szimbolikus ételek fogyasztásának és a dalok éneklésének szertartási rendjét. 

A Jézus és tanítványai által elfogyasztott úgynevezett utolsó vacsora feltehetőleg – az evangéliumok beszámolói is erre engednek következtetni – ezt a rendet követte. 

A széder alkalmával a résztvevőknek négy pohár bort kell elfogyasztaniuk, ami arra a hagyományra épül, hogy Isten négy dolgot említett népének a szabadulással kapcsolatban. "Annakokáért mondd meg az Izráel fiainak: Én vagyok az úr, és kiviszlek titeket Égyiptom nehéz munkái alól és megszabadítlak titeket az ő
szolgálatjoktól és megmentlek [megváltalak] titeket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által. És népemmé fogadlak titeket s
Istenetekké lészek néktek és megtudjátok, hogy én vagyok a ti Uratok Istentek, aki kihoztalak titeket Égyiptom nehéz munkái alól." (Mózes II. könyve 6:6–7) Máté evangéliumában azt olvassuk, hogy Jézus vette a poharat, és hálákat adott. Egyes bibliamagyarázók szerint ez arra utal, hogy az utolsó vacsorán Jézus vezette a szédert, és ő volt az, aki hálaadás által megszentelte a bort. Ezután a zsidó tradíció szerint a "kézmosás" következik, amely a megtisztulás szimbóluma. A Jézus által vezetett vacsorán mindez a tanítványok lábának megmosását jelenthette. 

Jellegzetes eleme a szertartásnak, hogy a "házigazda" egy heverő formájú széken foglal helyet, amelyen kényelmesen támaszkodhat. Az ókorban ez a szabadság jelképe volt, a szabad emberek joga, rabszolgák nem étkezhettek ilyen módon. A vacsora alkalmával a jelenlévők közül a legfiatalabb – mivel többször köteles rákérdezni e különleges esemény mibenlétére – gyakran a családfőre támaszkodik. Az evangéliumban azt olvassuk, hogy "Egy pedig az ő tanítványai közül Jézus kebelén nyugszik vala, akit szeret vala Jézus." (János ev. 13:23.) Ez az esemény egybecseng azzal a korai egyházi tradícióval, miszerint János volt a legfiatalabb a tanítványok között. 

A második pohár kiürítése után a maceszt (kovásztalan kenyér) tormába ("keser? f?") és harósetbe (alma, dió vagy mandula, fahéj és bor keveréke) kellett mártani. Ezt a falatot szintén a széder vezetője adta tovább. Jézus esetében János kérdésére válaszul valószínűleg Júdás kaphatta az első falatot, aki ezután otthagyta a szertartást, hogy elárulja Jézust. 

Jézus az úrvacsorát a vacsora után, a harmadik pohár, a "megváltás poharának" kiürítésekor vezette be. Ekkor Júdás nem volt már jelen. "Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret és hálákat adván, megtöré és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, egyétek; ez az én testem. És vévén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára." (Máté ev. 26:26–28) A negyedik poharat, miszerint "népemmé fogadlak", Jézus nem itta ki: "Mondom pedig néktek, hogy: Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből, mind ama napig, a mikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában." (Máté ev. 26:29) A vacsora után a széder szerint zsoltárok éneklése következett. Jézus és a tanítványai is ezt tették: "És dicséretet énekelvén, kimenének az olajfák hegyére." (Máté ev. 26:30) 

A zsoltárok közül a mai széder szerint a 115–118. zsoltárokat éneklik. Nagyon elképzelhető, hogy ez a hagyomány már Jézus idejében is létezett, s így Jézus és tanítványai a Messiásra vonatkozó próféciákat énekeltek. "A kő, a melyet az
építők megvetettek, szegeletkővé lett! Az Úrtól lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt! Ez a nap az, amelyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vigadjunk ezen! Oh Uram, segíts most; oh Uram, adj most jó előmenetelt! Áldott, aki jő az Úrnak nevében; áldunk titeket, akik az Úr házából valók vagytok!" (Zsoltárok 118:22–26) Az evangéliumok szerint mindez be is teljesedett, mégpedig Jézusban. 

Az Újszövetség az Egyiptomból való szabadulást és a Peszáchot a megváltás előképeként értelmezi, amely Jézus Krisztusban teljesedett be. Az evangélium szerint Jézus volt a Messiás, aki Isten bárányaként vérével személyesen megváltotta az embereket, szabadulást és örömöt hozott, s mint első zsenge feltámadt a halottak közül. A szabadulás beteljesedése pedig azok számára van megígérve, akik kovász, azaz bűn nélkül élik le az életüket. Jézus megváltása történelmi esemény, amely ugyanolyan időtlen és örökkévaló, mint az Egyiptomból való szabadulás történelmi és örökérvény? valósága. 

Miután i. sz. 70-ben elpusztult a jeruzsálemi Templom, megszűnt az áldozat, s a zarándokünnep családi ünneppé vált, szertartási rendje ennek megfelelően módosult. A középkorban a széder a vérvádak miatt további imákkal bővült. Ma szinte még a legvallástalanabb zsidók is megtartják, mintegy családi ünnepként. A történelem folyamán mint összekötő kapocs a zsidóság fennmaradásában is nagy szerepet játszott. A rabbik rendkívül fontosnak tartják a niszán hónapot, mert a jövőbeni megváltást a mai napig erre a hónapra várják. Ennek jeleként egy ötödik poharat is az asztalra tesznek, amivel Illés megérkezését várják, aki hírt ad a Messiás eljöveteléről. Ezzel a pohárral a szabadulás ötödik aspektusára is utalnak: "És béviszlek titeket a földre, amely felől esküre emeltem fel kezemet, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak adom azt, és néktek adom azt örökségül, én, az Úr." (Mózes II. könyve 6:8) 



Az Olajfák hegye, ahonnan Jézus bevonult Jeruzsálembe. A két testamentum metszéspontja Fotó: M. P.

Ezzel együtt a niszán hónap az öröm hónapja is, a könyörgő és bűnbánó imákat többnyire elhagyják az imarendből, sőt hagyományh? közösségekben még a temetések alkalmával elmondott gyászbeszédet is nélkülözik. Az ünnep további jellegzetessége
az Énekek Énekének az olvasása. Az Énekek Énekét a rabbik először nem akarták bevenni a Szentírás könyvei közé, mert úgy gondolták, "profán" volta miatt nem kerülhet be a Bibliába. Rabbi Akiba volt az az i. sz. 2. században, aki kiállt a könyv kanonizálása mellett, mondván, az összes nap együttvéve nem ér annyit, mint az a nap, amelyen az Énekek Éneke íratott, és ha az egész Biblia a Szentély, akkor az Énekek Éneke a Szentek Szentje. A zsidó hagyomány az Énekek Énekét allegorikusan az Örökkévaló és Izrael egymásra találásaként, örök, véget nem érő szerelmeként, a keresztény hagyomány pedig a vőlegény és a menyasszony képét Jézus és az Egyház örökké tartó szerelmeként értelmezi.

A jelenlegi Peszách ünnepét a zsidóság Peszách Micrájimnak (Egyiptomi Peszách) nevezi, amit megkülönböztet egy eljövendőtől, amit Peszách Leátid (Jövőbeni/Eljövendő Peszách) néven emleget. Ez a jövőbeni szabadulás egy végső, egyetemes, az egész emberiségre kiterjedő, teljes szabadság lesz, amely az egész földön megvalósul. A kereszténység számára mindez már – bár még nem teljesen látható módon, de – megvalósult Jézus Krisztusban, s így a keresztény világ nem a Messiás eljövetelét, hanem visszajövetelét várja.

Olvasson tovább: