Kereső toggle

Üzenet a jövőbe

Instagram-hazugságokról őszintén

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nagymamája emlékének ajánlotta egy fiatal életmódblogger az év végén megjelent új könyvét – aki ha még élne, talán csak unokája révén ismerné ezt a foglalkozást. Az üzenet viszont nagyon is nekünk, az itt levőknek: tiniknek és éltesebbeknek szól. A nagyi anno tudta mindezt.

Mindig is vágyott egy könyvre, amely más oldalról közelíti meg a közösségi médiát – írja a szerző a Piszkos kis Instagram-hazugságok ajánlójában, könyve hátoldalán. Olyanra, ami szól a profilok mögötti érző emberekről, valóságról. Ezért döntött úgy, hogy elmeséli saját történetét: nehézségeit, sikereit, pánikbetegségét és az Instagramon „kreált” életét.

„2012-ben […] kezembe vettem életem első iPhone készülékét, az iPhone 4S-t. Aztán évekig használtam, és menthetetlenül hittem abban, hogy rajta az Instagram egy fantasztikus dolog...” – idézi fel középiskolás kori élményeit Perepelica Claudia. Négy évvel később betegsége kapcsán egy időre felfüggesztette fiókját, mára pedig jól van, élvezi az életet, és kiegyensúlyozottan használja a közösségi médiát.

Az út viszont nem volt könnyű. Luxuskörülményekkel párosuló viharos hétköznapoktól vezetett a hatévnyi szorongásig, amikor végül úgy döntött, egy időre kilép az online taposómalomból. „Hirtelen felfogtam – írja könyvében –, hogy amit ott művelek, az egy kicsit sem hiteles. Nem mertem felvállalni a hibáimat, nem mertem őszinte lenni. Inkább egy álarc mögé bújtam, és igyekeztem mindent széppé varázsolni, de a való élet kicsit sem volt szép. Volt, hogy az egész napom csak abból állt, hogy kisminkeltem magam és készítettem egy jó képet az Instagramra.”

A természetben való kikapcsolódás és a támogató környezet végül meghozta a lelki felszabadulást. De mindez csak az első lépés volt a felismerésben: ami az Instagramon látszik, nem a valóság. Ahogy egy barátnőtől származó találó idézet rámutat, talán épp abban a pillanatban, amikor vágyakozva böngésszük mások szebbnél szebb fotóit, azok készítői is ugyanezt teszik mások oldalán.

A könyvbemutató kapcsán megkérdeztük a szerzőt, milyen volt a fogadtatás, kiket sikerült elérni, de szóba hoztuk a felszínesség és a rosszmájú pletykálkodás témáját is, amelyeket a könyvben szintén érint.

Még éppen az ünnepek előtt sikerült megtartani a könyvbemutatót. Milyen volt a fogadtatás, kik érdeklődtek a téma iránt?

– A könyvbemutató a barátoknak, családnak és a legbizalmasabb olvasóimnak szólt, közvetlenül karácsony előtt – ők szeretik ezt az utat, amit járok, hogy nyíltan vállalom önmagamat és a véleményemet. A nagyközönség felé most indul a kommunikáció. Én egyszerűen a történetemet szeretném megosztani, és ha csak egy embernek segíteni tudok vele, akkor már megérte.

Írsz a könyvedben a felszínesség problémájáról. Hogy látod – akár a visszajelzésekből, beszélgetésekből –, készek az emberek a mélyebb gondolkodásra, el lehet érni sokaknál, hogy ne a látszatot kövessék? 

– Az emberek többsége vágyik a minőségi életre. Bevallva vagy bevallatlanul ez szerintem mindenkiben benne van. Az üres és felszínes világ ideig-óráig szórakoztató, de nagyon hamar kiégéshez vezet. Tapasztalatból beszélek. Sokan vannak, akik rettegnek egyedül lenni, félnek attól, hogy szembenézzenek önmagukkal, s így ezt a felszínes és üres világot kergetik csak azért, hogy elbújjanak maguk elől. De ami a megoldás felé vezet: szerintem az embereknek szükségük van példára, akibe kapaszkodhatnak. Azzal, hogy foglalkozom a témával, sok ember gondolatait tudom erősíteni vagy kicsit formálni is. Összességében úgy érzem, hogy igen, sokan kezdenek rájönni, milyen is a minőségi élet, hogy nem mindig csillog-villog, de attól olyan valódi.

Nagy önfegyelem – és talán egészséges önértékelés – kell ahhoz, hogy az ember minden egyes helyzetben ellen tudjon állni a rosszmájúságnak, mások kibeszélésének, amit szintén megemlítesz a könyvben. Hogyan lehet erre szert tenni és gyakorolni?

– Amikor az ember energiája és ideje le van kötve, rájön, hogy minden fecsegés és pletykálás teljesen felesleges. Régebben én is tudtam sokat beszélni másokról, nem tagadom. De ha fontos cél lebeg a szemünk előtt, és tudjuk, hogy azért mennyi mindent kell megtennünk, akkor sokkal inkább célokról és tervekről fogunk beszélni, nem pedig arról, hogy például a szomszédban már megint dráma volt. Különben is, soha senki életével nem vagyunk igazán tisztában, csak a sajátunkkal. Ha ezt tudatosítjuk magunkban, akkor már jó úton vagyunk. Egyszerűen figyelni kell magunkat és a szavakat, amelyek elhagyják a szánkat. Beszéljünk célokról, álmokról, tervekről, építő dolgokról – legalábbis, ha az életünk fontos nekünk!

Magad is fiatalként mit üzensz a tiniknek, akik épp most kezdenek rácsavarodni a netre; illetve a szülőknek, hogyan lehet kezelni ezt a problémát? A könyvedben írod, hogy a tiltás mit sem ér, hiszen a suliban egymás telefonján ugyanott folytatják a barangolást a gyerekek, ahol otthon abbahagyattuk velük…

– Elsősorban, hogy olvassák el a könyvemet. Példákkal alátámasztva hitelesebbnek gondolom a választ erre, és ott így mondom el a gondolataimat, nem a levegőbe beszélek. A szülőknek viszont egyelőre nem tudok mit mondani, nem láttam még működő megoldást a problémára a környezetemben.

Párkapcsolatról, munkáról is írsz a könyvedben – sok szempontból közelíted a közösségi média használatát mint jelenséget. Mindent összevéve mit tartasz a legfontosabb üzenetnek benne? Akár saját szavaidat idézve mit emelnél ki az olvasóknak?

– Amit a legfontosabbnak tartok, az maga az élet, és hogy ne akarjunk mindenkinek – s főleg szerkesztett „valóságokon” alapuló irreális elvárásoknak – megfelelni. Én ebben tudok a leginkább példát mutatni, hogy merem vállalni az arcom sminkkel és smink nélkül is, csinosan felöltözve és mackónadrágban is. Nem akarok mindig „tökéletes” lenni, azt a látszatot kelteni, hogy mindenem megvan – mert közel sincs így. Ugyanez vonatkozik a kedvünkre. Merjünk önmagunk lenni, és ne felejtsük el lerakni a telefonunkat – az élet nem ott zajlik!

Olvasson tovább: