Kereső toggle

A Balaton dicsérete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sokak számára a Balaton egyet jelent a nyári fürdőzéssel; a sekély vízben való testáztatással, a kiégett füvön árnyék nélkül aszalódással, a sebtében felhúzott bódék előtti ácsorgással. Pedig a tó ennél több: Kossuth Lajos szerint „tükör, melyet önszemléletének teremtett a mindenható”. Jókai Mór, aki a gyógyulását köszönte a vidéknek, így írt tapasztalatairól: „az éltető alkatrészekkel terhelt lég, melly a Balaton hullámairól jő, milly áldott hatással lepi meg az életműszert, és a kedélyt”. Az író azt vallotta, hogy csak az fáj neki, hogy nem tudja olyan szépnek leírni a szeretett tavat és környékét, mint amilyennek látta.

A Balaton egyes értékeit már évszázadokkal ezelőtt felismerték: ideális szőlő- és bortermő helynek tartották a kelták és a rómaiak is. Sőt esetenként már nyaralókat és villákat is építettek itt, többek között a mai Balatonfüred környékén. Az 1575-ben nyomtatott Heltai krónika a tó kapcsán erős várakról, ízletes halakról és jó borokról ír.

Összességében mégis haszontalannak tarthatták a nehezen megközelíthető tavat. 1776-ban Krieger Sámuel mérnök, térképész – aki a helytartótanács megbízásából számos terven dolgozott – elkészítette a Balaton kiszárítási tervét. Három fokozatban képzelte el a víztömeg elvezetését, csak egy keskeny hajózható csatornát hagytak volna meg, aminek vonala végig vezet a tó közepén.

Pedig ekkorra már kezdték felismerni, hogy a környék nemcsak a halakra és a szőlőre van áldásos hatással, így egyre többen időztek itt – Gróf Széchenyi Ferenc 1779-től orvosa tanácsára Balatonfüreden töltötte a nyarakat, ahol értelmiségiek, mágnások gyűltek köré. A vízikúrák idején könyvek kiadását fontolgatták, de akadémiai terveket is szőttek.

A Balaton a reformkorban

Végérvényesen a reformkor fedezte fel a Balatont; Kossuth, Széchenyi, Wesselényi, Deák, Kisfaludy, Vörösmarty balatoni jelenléte felértékelte a tavat a magyarság számára. Nagyjaink többnyire nemcsak eltöltötték itt az időt, hanem tenni is akartak valamit, és így kézzel fogható változásokat idéztek elő a környék sorsában. Ahol megjelentek, ott felpezsdült körülöttük az élet; beszélgettek, szervezkedtek, különböző társaságokat, egyleteket alapítottak. „…mert hogy Magyarország szinte legkiesb magyar vidékét elhanyagolt állapotábul kiemelni oly szempont, mely minden hű hazafinak legközelebb fekszik érdekében, azon én legalább kételkedni nem tudok…”– írta indítékaikról gróf Széchenyi István.

1842 júliusában Kossuth Lajos a feleségével Füreden szállt meg. Az itt tapasztaltak hatására azonnal tollat ragadott, és a Pesti Hírlap júliusi számában Füredi fürdőlevél címen megjelent írásában válogatottan szép szavakkal írta le a tavat: „ki a mindenható mosolyát egy földi képben látni sóvárog, ezt nézze meg”. Ugyanekkor azonban negatív tapasztalatait is megemlítette; úgy jellemezte a Balatont, hogy az olyan holt, mintha meg lenne átkozva, olyan, amilyen a Holt-tenger lehet Palesztinában. Az államférfi önmagához hűen azonnal javaslattal is előállt: sürgette a balatoni gőzhajózás megszervezését. Széchenyi István is nagy pártolója volt a hajózás megindításának, szerinte ez az esemény majd „új életszikrát lövel az egészre és a most ugyan kies, de mintegy álomban szendergő vidéket oly vidor elevenséggel ruházza fel, miképp egy szebb jövendőnek tavaszkorát fogják a legédesb sejtelmek közt élvezni a Balaton körüli lakosok”. A Balatoni Gőzhajózás című röpirata után az érdekelt tóparti birtokosok között megindult a szervezkedés, majd elindult az első gőzhajó 1846-ban.

Az utazóközönség érdektelensége miatt azonban a hajózás nem lett sikertörténet. Eötvös Károly, a Balaton népszerűsítését szívén viselő író, publicista a történések kapcsán a következő szavakkal írta le kortársai hozzáállását:

„A magyar oda nem megy, ahová nem hívják.

Oda nem megy, ahol dolga nincs.

Azért, hogy utazzék, nem utazik sehova.

Ami a másé, azt nem bámulja.

Ami nem az ő kenyérkeresete, azt tanulgatni esze ágában sincs.

Még a cél nélkül való sétálgatás se természete a magyarnak.”

A tó népszerűsége azonban lassacskán mégiscsak tovább nőtt. Ebben kétségtelenül nagy szerepe volt a kortársak között is nagy népszerűségnek örvendő Jókai Mórnak. Az írót 37 évesen köhögés, hörgőbántalmak, mellvérzés kezdte gyötörni. Egészségének megromlása annyira súlyos volt, hogy már „dögrovásra írták”, a közvélemény örökölt terheltségről beszélt, mivel ismerték a felmenői sorsát. Miután azonban Füreden elkezdték kezelni, „meghízott, megszínesedett, munkáló kedve is fokozódott”. Ezután az író lelkes népszerűsítője lett a Balatonnak; ehhez felhasználta kivételes elbeszélőkészségét. Lelkesen írt a fürdőzés és az úszás örömeiről, de úgy, hogy maga nem is tudott úszni; a téli, befagyott Balatonról úgy, hogy állítólag nem is látta a jégpáncél borította tavat.

Gyógyhatás

Sokan számoltak be lelki gyógyulásról is a tó partján.

A rendkívül sokoldalú Szerelmey Miklós 1848-ban így vallott; „Hozzon bár az ember még oly roncsolt beteges lelket e kellemteljes tájra, felfrissülten és egészségesen fogja magát érezni; unalmát öröm, tespedését vidor életkedv, közönyösségét ifjúi tetterő váltandja fel”.

A zaklatott életű Halápy János festőművész a következő módon vallott arról, hogy mi volt az, ami kihúzta addigi állapotából, és újra alkotásra bírta: „Életem egyik legnagyobb élménye volt az az éjszaka, amikor a halászokkal kimentem a vízre. Semmi mást nem láttam, csak a gyönyörű csillagos eget és a tükröződő vizet, a ladik könnyen ringott velünk, és valami rengő pára összekötötte körülöttem az eget és a vizet, s ekkor úgy éreztem, hogy valahol a végtelenség közepén vagyok, s ennek az éjszakának az átélése újra kezembe adta az ecsetet... Szinte tárgytalan volt az inspiráció, ami hevített, képeimből kimaradtak a záróvonalak, színeim lebegőkké lettek, s arra törekedtek, hogy mindenségben való viszonyomat fejezzem ki általuk.”

A helyét nem találó és a sorstól is ide-oda vetett Egry József a lábadozása során a badacsonyi hadikórházban „talált rá” a Balatonra és saját látásmódjára. Így vált „a Balaton festőjévé”, ahogyan mi is ismerjük.

A tó körüli fürdőélet fellendülésében nagybirtokosok, befektetők és különféle vállalkozó szellemű emberek is részt vettek. Szinte minden parti település őrzi azoknak a nevét, akik az adott térségben meglátták a szépet és a lehetőséget. Glatz Henrik nagyvállalkozó, a Franklin Irodalmi Nyomda alapítója a Balaton mellett járva elcsodálkozott, hogy ez a páratlan természeti szépség kihasználatlan, gondozatlan. 1891-ben barátokból, rokonokból megalakult az a pénzügyi csoport, amely megkezdte az első modern fürdőtelep kialakítását a Balaton partján. Az ekkor kialakított siófoki telep számára még azt is engedélyezte a belügyminiszter, hogy használják a gyógyfürdő elnevezést. Ebben az időszakban ez volt az egyetlen olyan magyar fürdő, amelyet a világhírű Cook utazási iroda az angol utasok figyelmébe ajánlott.

De van-e valami kézzelfogható magyarázata a tó „gyógyhatásának”, vonzerejének? Mivel a Balaton a Föld egyik legrészletesebben tanulmányozott tava, ezért ennek a kérdésnek a megválaszolásához segítségül hívhatjuk a tudományt, persze csak addig a mértékig, ameddig az illetősége terjed.

A víz enyhén lúgos (pH-ja 8,4 körüli), és sajátos az ionösszetétele is; kalcium-és magnéziumsókban gazdag. Ennek oka az, hogy a Zala és a Balatont tápláló más vízfolyások összetétele egyedi. A Zala torkolatának vizében hatszor akkora a magnézium- és kétszer akkora a kalcium-koncentráció, mint az európai folyóvizek átlagában. Ha esetleg a klímaváltozás miatt máshonnan kellene pótolni a vizet, az megváltoztatná a balatoni víz kémiai jellegét és kihatással lenne a tó egészére.

Opálos vizek

A tó fenekén 6-10 méter vastag üledékréteg található, ezt gyakran felkavarják az erős hullámok, a víz sekélysége miatt. A víz nyugalmi helyzetben is mészkristályoktól opálos. Ez az egyik oka annak, hogy változtatja a színét. Ez a jelenség igen gyakran megihleti a szemlélőt. Kossuth Lajos például így írt erről: „szép, midőn csendes és foltonkint színét változtatja; szép, midőn medre mélyéből az üvöltő szél sötét habokat paskolgat föl; szép, midőn vihar közelgetését haragoszöld színt öltve jelzi”.

Sekélysége is különlegessé teszi a tavat. A jóval mélyebb Genfi-tó medencéjébe 110 Balatont tölthetnénk be. A viszonylag kicsi víztömeget a légáramlatok könnyen mozgásba hozzák, a 7–10 méter hosszú, gyakran igen meredek hullámok 1,8 m magasak is lehetnek. Általában É–ÉNy felől érik a szelek a tó tükrét, ezért a déli parton erőteljesebb a hullámmozgás. Az ennek következtében létrejött 0,5–1 km széles sekély víz alatti küszöb a fürdőzők körében igen népszerű. A tó körül az éghajlat kiegyenlített, kellemes, enyhe; helyenként mediterrán hatás érvényesül. Emellett a Balaton közvetlen környezete páradúsabb, mint a víztől távolabb eső régiók.

A tó életébe számtalanszor beavatkoztak, ezek közül az egyik legnagyobb 1863-ban a Sió-zsilip megépítése volt. A Sió megnyitásának hatására a vízszínt több métert csökkent, a tó elvesztette vízkészletének felét. Korábbi öblei, a Kis-Balaton, a Tapolcai-medence, a Nagy-Berek elszakadtak a víz fő tömegétől. Az M7-es megépítése szintén drasztikus változást jelentett, részben megszűnt a berkekből a tó természetes vízutánpótlása. Az autópálya késként szeli át az amúgy igen szemrevaló tájat.

De ha az összhatást nézzük, akkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a Balaton – Kossuth szavaival élve – a honnak legszebb vidéke által van „körítve”. Az északi part természeti és kulturális értékeit általában nem kell bemutatni. A déli part értékeit azonban nehezebb felfedezni, hiszen azok a területek, ahol az átlagos fürdőző a talpát vagy a hátát nyugtatja, nemrég még a Balaton által borítottak voltak. Ha nemcsak egymást és a vizet szeretnénk nézni, és a déli partról nemcsak az északi part látványában szeretnénk gyönyörködni, akkor többnyire néhány kilométert el kell távolodni a strandoktól.

De mi az, amire szükségünk lehet a természeti adottságok mellett a pihenéshez? Jókai Mór a következőket írta a korabeli füredi körülményekről: „..van még egy olyan tulajdona is, a mi egyenesen a beteg szívnek tesz jót, s amit eddig az orvosok, a vegyészek kifeledtek az analízisből; nem a vas, nem az alkalik, nem a savak, nem a langy lég, nem a szép táj; hanem egy derék, becsületre méltó, hazafias érzelmű közönség”.

1965 és 1975 között 15 ezer házikó épült a tó partján, aprócska telkeken.
Szocialista nyaralóláz

A Balaton egészét tekintve a „közönség” számában biztosan nincs hiány. A lassan induló látogatószám-növekedést a hatvanas években robbanásszerű ugrás követte; a lakás, autó után nyaralóra vágytak a „létező” szocializmusban élő kisemberek: ’65 és ’75 között 15 ezer házikó épült a tó partján, aprócska telkeken. De megnövekedett az állandó lakosság száma is.

Ha a saját családom történetét nézzük, akkor a nagyszüleim és utánuk az egész rokonság az ötvenes években hurcolkodott át Somogy belsőbb részeiből a Balaton mellé. Nagymamám szavaival élve olyan helyen akartak élni, ahol „történik valami”. És történt is, mert külföldiek is megindultak tömegesen a Balaton partja felé. Szülőhelyemen a nyár közeledtét nemcsak a hőmérséklet növekedése jelezte, hanem az is, hogy a családok kiköltöztek a garázsokba és kamrákba, hogy helyüket átadják a pihenni érkezőknek.

A helyiek közül egyesek óriási házak építésébe kezdtek, minél több szobával, míg mások ágyból igyekeztek minél többet beszerezni, hiszen voltak olyan keleti blokkból érkezők is, akiknek az is megfelelt, ha egy szobában több család lakhatott. A tömeges turizmus megjelenése természetszerűen magával vonta a vendéglátás színvonalának csökkenését is, hiszen a Balaton partján megjelenő emberek többségének nem volt lehetősége arra, hogy minőségi szolgáltatásokat vegyen igénybe. Megbomlott az a korábbi összhang is, ami a természet és az emberi munka harmóniáját jellemezte a tó körül. A helyi adottságokból és építőanyagokból kiinduló épületek, és a domboldalakat feldíszítő szőlősorok mellett megjelentek a tájhoz nem értést tükröző beavatkozások.

Epilógus

„Majd ha a Balaton partjának minden alkalmas része kényelmes nyaralókkal lesz behintve, s ötvenezer fürdővendég helyett félmillió jön oda üdülni nyarankint: törekvésünk végére akkor jutunk el…” – írta a huszadik század hajnalán Eötvös Károly. Ma már évi másfélmillió látogatónál tartunk, azonban nem mondhatjuk, hogy nem lenne létjogosultsága az újabb törekvéseknek, és nem lenne feladatuk a tó ügyét tovább vinni kívánó embereknek.

A negatívumok ellenére mégis azt ajánljuk mindenkinek, hogy kössön barátságot a tóval. Kosztolányi Dezső szavaival élve: „Aki nem járt itt, nem élt huzamosabban e partokon, könyvből vagy mások elmondásából semmiképp sem alkothat magának fogalmat a magyar palettáról, almazöld égről, mely alatt mályva vagy ibolyahullámok türemlenek, a nap rózsaszín születéséről, bíbor haláláról és küllősen sugárzó pompájáról…”

Ha nemcsak a fürdés, hanem a táj és az általa adható teljesség is a célunk, akkor nem biztos, hogy oda és akkor érdemes menni, ahol és amikor sokan vannak. Érdemes azoknak is próbálkozni, akik korábban lenézték a tavat és azt, amit nyújtani tud. A múló évek is hozzászelídíthetik az ember természetét a neki adatott vidékhez. Déry Tibor szavaival élve: „Itt találom meg azt a földi ruhát, amely pontosan eszméletem méreteire van szabva.”

Olvasson tovább: