Kereső toggle

Modernkori nomádok

Vissza lehet-e illeszkedni hosszú távollét után?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hosszú idő után külföldről hazatérni nagy kihívást jelenthet. Annak ugyanis, ha azt gondoljuk, bárhol élhetünk, ára van: a hontalanság átható, nem múló érzése, amit csak fokozhat a fordított kultúrsokk, a kapcsolati háló újbóli kiépítésének nehézsége vagy akár a hivatalos ügyek intézésével járó bosszúság.

Ám vannak, akik úgy döntenek, hogy a visszailleszkedés egyáltalán nem szükségszerűség, hanem csak egy opció. Választhatják helyette azt is, hogy világpolgárként keresik személyiségük kiteljesedését, ami a globalizáció melléktermékének is tekinthető, az egyre növekedő önkéntes migráció pedig relativizálhatja a „valahová tartozás” alapélményét.

Egzisztenciális migránsok

A globalizációs törekvések, transznacionális együttműködések, multinacionális vállalatok korában egyre nagyobb az igény a bármikor, bárhová mozgatható munkaerőre, ami az úgynevezett egzisztenciális migránsok (lásd Greg Madison: The End of Belonging: Untold Stories of Leaving Home and the Psychology of Global Relocation [A hovatartozás vége: az otthonelhagyás kimondatlan történetei és a globális relokáció pszichológiája]) számának példa nélküli növekedéséhez vezetett. Bár a más kultúrákkal való találkozás élménye izgalmas és gazdagítja a személyiséget, nem mentes a küzdelmektől, fájdalmaktól és csalódásoktól.

A szakértők egyre többet foglalkoznak annak feltárásával, min mennek keresztül azok, akik úgy döntenek, hazaköltöznek. Lehetséges-e újra beilleszkedni az ismerős, ám az idők során megváltozott, furcsán idegen környezetbe?

A hosszú időt külföldön töltő személyek történetei segíthetnek az olyan közös emberi tapasztalatok jobb megértésében, mint a valahová tartozás utáni vágy, az otthon nyújtotta biztonság vagy a hagyományok és konvenciók világa. Mindeközben pedig vannak, akik felfedezik maguk számára a hontalanság, bizonytalanság, gyökértelenség pozitív aspektusait.

Susan Clayton amerikai környezetpszichológus szerint az uralkodó nyugati szemléletben az egyén a környezettől függetlenül változatlan marad. Ennek megfelelően, bár hajlamosak vagyunk sóvárgással, nosztalgiával gondolni életünk korábbi színtereire, végső soron ezeket legbenső lényegünktől különállónak véljük. Pedig, ahogy a dél-ázsiai kultúrákkal foglalkozó William S. Sax megfogalmazza: „Az ember és a hely, ahol tartózkodik, folyamatos kölcsönhatásban van egymással, mivel ugyanannak az interaktív rendszernek a részei.” A közgondolkodással ellentétben tehát a világról alkotott fogalmaink adott térhez és időhöz kötötten alakulnak ki, és amikor mindezt egy teljesen más keretbe helyezzük, azt válságként élhetjük meg.

Hontalanok hazája

Ennek a jelenségnek eredt a nyomába nemrég a BBC egyik cikke, amely évekig vagy akár évtizedekig tartó külföldi munka után hazatérő személyek beszámolóit gyűjtötte össze. Ami az alanyok történetében közös, az a hontalanság érzése – otthon.

Helen Maffini negyvenhat éves kanadai tanulási tanácsadó és olasz szakács férje tizenöt évig éltek Japánban, Szingapúrban és Ausztráliában. Végül úgy döntöttek, ideje „megállapodni”, és visszatértek Kanadába. Hiba volt. „Nem tudtam újra beilleszkedni, úgy éreztem, teljesen kilógok, és a dolgok is rengeteget változtak” – meséli Helen. Az eredmény az lett, hogy ma már Kambodzsában laknak. „Minél tovább vagyok külföldön, annál kevésbé kötődök bármilyen nemzetiséghez” – ragadta meg Helen a sehová sem tartozásnak ezt a különleges állapotát.

Nicola McCaffrey, Norvégiában dolgozó brit pszichológus szintén úgy véli, hogy a hosszú távollétek igenis hatással vannak az identitásra. Ennek tudható be, hogy ilyen esetekben a hazatérők nehezen alkalmazkodnak új életükhöz a régi környezetben, és úgynevezett fordított kultúrsokkot élnek át, különösen, ha nem számolnak a kint töltött idő átformáló erejével.

Akadnak, akik Helenhez hasonlóan nem is képesek ezt átvészelve visszarázódni, és amint tehetik, újfent „lelépnek”. Pete Jones, aki az Egyesült Királyságot 2000-ben Dániára, majd azóta Hollandiára és Svájcra „cserélte”, a BBC cikkére reagálva a Facebookon azt írta: „Nem hinném, hogy valaha is svájci leszek, de szeretek itt élni. Őszintén, fogalmam sincs, hol van a haza.”

Jó páran sajátos taktikát alakítottak ki: úgy állnak a hazatéréshez, mintha az is csak egy újabb külföldi kiküldetés lenne. „Harminc éve élek máshol, és akárhányszor visszautazok az Államokba, úgy kezelem, mintha egy másik idegen ország lenne, így aztán pozitív élményként ér, milyen könnyen és kényelmesen mennek a hétköznapi dolgok” – árulta el Mark Sebastian Orr.

Zárójelben idekívánkozik, hogy nekünk, magyaroknak ez a trükk nem valószínű, hogy beválna. Az ügyintézések amúgy is leküzdhetetlen bürokratikus akadályai csak tovább nőnek a külföldről hazatértek esetében, mint ahogy azt az RTL Klubnak nyilatkozó, az Egyesült Királyságból hazatért három család saját bőrén megtapasztalta. A legkisebb gond, hogy migránsnak nevezték őket a hivatalokban, és megalázóan bántak velük, de az egyik terhes anyukának hónapokig kellett várnia TAJ-kártyájára, így az orvosnál minden vizsgálat után fizetnie kellett; másikuk nem kap csecsemőgondozási díjat, pedig járna; a harmadik családnál pedig hónapok óta késik a nagyobbik gyerek TAJ-kártyája, ami nemcsak az orvosi vizsgálatokhoz, hanem az óvodába való beiratkozáshoz is nélkülözhetetlen.

Nikki Thomas, londoni teljesítmény- coach két évig dolgozott Hongkongban, és szerinte a hazatérés zökkenőinek egyik oka az, hogy korábbi otthonunkban sem áll meg az idő attól, hogy mi nem vagyunk ott. Példaként brit barátait említi, akiket megrázott a Brexit-szavazás eredménye: „Azt hiszem, megijedtek; attól féltek, a hazájuk már nem az, mint ami akkor volt, amikor eljöttek.”

Az egykor ismerős környezet megváltozásán túl a hazatérést nagyon magányos élménnyé teheti – és ugyanolyan sokkoló vagy zavarba ejtő –, ahogyan ez a környezet a visszatérők változására reagál. Mary Sue Connolly húsz év után települt vissza Amerikából Írországba, ahol úgy érezte, idegenként bánnak vele: „Megváltoztam, és olyan, mintha megbélyegeznének emiatt.” Másvalaki arról számolt be, nincs kivel megosztania mindazt, ami külföldön történt vele: „Könnyebben be lehet újra illeszkedni, ha az ember nem beszél a múltjáról, mert azt gondolják, fel akar vágni.” Allison Lee, aki Latin-Amerikából és Londonból tért haza Ausztráliába három év után, hasonló tapasztalatokat szerzett: „Sokkal nehezebb barátokat találni… és senki sem akarja hallani a sztorijaimat.”

Harmadik kultúrájú gyerekek

És vajon mi a helyzet azokkal, akik külföldön töltik gyerekkoruk egy részét? Karen brit állampolgár, de jelenleg Malajziában él; előtte huszonkét évig „voltak úton” az egyik nagy multinál dolgozó férjével és két gyermekével. Ők most mindketten az Egyesült Királyságban járnak egyetemre – és költői kérdésnek számítana, ha azt firtatnánk, hova mennek „haza”, a szüleikhez. Malajziát, ahol sohasem éltek, nem tekintik otthonuknak; „egy bőröndből élnek” – meséli Karen. Tipikus „harmadik kultúrájú gyerekek” (Third Culture Kid, TCK) – a kifejezést Ruth Hill Useem amerikai szociológus találta ki, aki első kézből nyerhetett a témában tapasztalatokat, hiszen saját gyerekei Indiában nőttek föl, ahová egy kutatás keretében küldték.

Helen Maffini úgy gondolja, két lánya nehezen tudná meghatározni az otthon fogalmát. Hogy más, hasonló helyzetben lévő szülőknek segíthessen, gyerekkönyvet írt Sammy’s Next Move (Sammy megint költözik) címmel. A főhős egy kis csiga, aki a világot járva mindig magával viszi a házát. Történetén keresztül a családok együtt dolgozhatják fel a nomád életforma velejáróit, és beszélgethetnek arról, hogy mit jelent az otthon és az identitás. Helen egyébként maga is harmadik kultúrájú gyerek volt; tizenöt éves korától Japánban élt, ahol apja kapott egy kutatólaboratóriumi állást. Húszéves lánya vendéglátást tanul Ottawában, de nem szándékozik Kanadában maradni, inkább szeretné bejárni a világot – úgy tűnik, sok TCK-hoz hasonlóan, örökölte szülei (sőt, nagyszülei) vándorló hajlamát.

Vagyis a sehová sem tartozás érzésébe minden árnyoldala ellenére bele lehet szeretni. A régi környezetbe való újraintegrálódásnak a kérdésére sokaknak egyszerűen az a válasza, hogy ez nem is szükséges. Közéjük tartozik Nicole Jones, aki három útlevéllel rendelkezik, eddig öt országban élt, és büszke arra, hogy világpolgárnak tekintheti magát. Paula Alvarez-Couceiro sem törekszik arra, hogy onnan vegye föl a fonalat, ahol az az elutazásakor megszakadt: „Egyszer csak rájössz, hogy mivel olyan sok kultúrában éltél, a személyiséged és a gondolkodásmódod megváltozott, és hiba lenne megpróbálni alkalmazkodni ahhoz, aki azelőtt voltál, mert figyelmen kívül hagynád a fejlődést, amin keresztülmentél.”

Az egzisztenciális migránsok két lábon járó paradoxonok. Bennük is megvan a szükség, hogy otthon érezzék magukat valahol, de ez soha nem teljesül; szeretnének tartozni valahová, de ha erre lehetőség nyílik, azt kihagyják; újból és újból nekivágnak az ismeretlennek, hogy aztán hazatérve megtalálják a megnyugvást – vagy mégse.

Greg Madison fent említett könyvében felveti, hogy ezek a történetek talán nemcsak az identitás és a környezet kölcsönhatásairól árulkodnak, hanem figyelmeztetésként is szolgálnak, mert világunk mintha egyenes úton haladna afelé, hogy megszűnjön otthon lenni, és a valahová tartozás érzését biztosítani számunkra. Azon túl, hogy hasznosak lehetnek általában véve a migráció – a menekülteket, gazdasági migránsokat, nemzetközi vállalatok, intézmények alkalmazottait érintő kérdések – megértésében, előfordulhat, hogy mindannyiunkhoz szólnak.

Olvasson tovább: