Kereső toggle

Digitális osztályharc

A rendszer végre inog, az elnyomók kissé félnek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Éhezők viadala sorozat középső részében Kapitólium luxusváros keményebb eszközökhöz nyúl, hogy uralmát a körzetek felett végképp biztosítsa. Az állami erőszak mellett legnagyobb fegyvere a propaganda, mely eszköz hajlamos időnként az ellenkező irányba, vagyis működtetői ellen fordulni. Éppen úgy, mint a valóságban.

E régi, de masszívan igaz tanulság kifejtése az egész film legfőbb (és majdnem egyetlen) mondanivalója. Bár szinte biztos, hogy nem emiatt készítették, hanem szórakoztatási célból, előre kitervelten: tinihősökről – tininézőknek. A viszonylag hosszabb, helyenként mélyebb gondolatokat is megvillantó felvezetés után igen kiszámítható és az első részhez hasonló rohangálós akciójeleneteket látunk. Okkal hisszük, hogy nézőinek egy része (a tinifiúk) éppen e jelenetek miatt ülnek be a nézőtérre, egy másik, talán népesebb csoport pedig (a tinilányok) a sejtetős-vacilálós, se veled, se nélküled romantika miatt, ami az előző rész véres viadalát győztesként túlélő két főhős, Katniss és Peeta között vibrál. És ami épp a visszafogottsága miatt egzotikus élmény lehet a gátakat ma gond nélkül átlépő tizenéveseknek.

Csak ezek miatt szót nemigen érdemelne a film. Az említett felvezetés viszont megmutat valamit elmúlt történelmi idők tanulságaiból és – okkal véljük megint – egy eljövendő korszak jellegéről, a mindenkori hatalom és az „őt” kiszolgáló propaganda szövetségéről. Röviden a történetről. A közeljövőben játszódó háromrészes sikerregényből készült eddigi két film egy végletesen megosztott Amerikát tár elénk, ami főleg az elképesztő ellentétei miatt érdekes gondolatkísérlet. A többség tizenkét zárt ipari körzetben él, nagy szegénységben, rajtuk uralkodik a hedonista szuperváros, Kapitólium. Neve szándékosan „rómaias”, ahogy eledel bőségében henyélő finnyás lakosai is az ókori római császárkort idézik, kiknek persze játékokra, lehetőleg valami jó kis véres cirkuszra van igényük. Ezért rendezik minden évben az Éhezők Viadalát, egy üldözős-menekülős valóságshow-t, ahol a körzetekből kisorsolt szereplők addig kaszabolják egymást, míg csupán egy marad, akit modern gladiátorként magasztalnak fel azután.

És aki még aznap a rendszer fontos kellékévé válik. Ezt már a Futótűz alcímet viselő mostani részben láthatjuk kifejtve. A gyilkos műsort ugyanis rendhagyó módon nem egy, hanem két túlélő nyeri, a diktatúra az ő felülről erőltetett, fenyegetésekkel irányított álrománcukat felhasználva akar magának friss jó pontokat szerezni mindkét népe, a kiváltságos fővárosiak és a leigázott körzetlakók előtt. Végigcipelik tehát a győzteseket a körzetekben (lásd Gagarin körútját a „baráti” provinciákban), ahol műmosollyal, papírról olvasott gagyi mondatokkal kell a rendszert fényezniük. Mert, ha nem tennék, akár a családjukkal is végeznek a tartományokba vezényelt, a Star Wars-féle birodalmi rohamosztagosokra hasonlító katonák. Ezek az ismétlődő keserű színjátékok, meg az elnyomott tömeg arca és fásult reakciói a maradandóak és a kommersz végkifejletről leválasztva kiválóan használhatóak például tanórákon akár a náci, akár a sztálini propagandagépezet illusztrálására. Bár az alkotóknak ihletért elég volt egy mai szörnyállam, Észak-Korea állami televíziójára kapcsolni (ahol nemrég váratlanul kivégeztek addig ünnepelt revüsztárokat).

A körzetek rabszolgái az ámítás dacára – vagy éppen azért – lázadoznak, a statáriális kivégzések, a büntetőosztagok és a nyilvános korbácsolások ellenére is. Minderről azonban nincsenek hivatalos hírek (ez is ismerős), annál inkább a soros „május elsejéről”, a 75. Viadalról, ahol az elmúlt évek győzteseit dobják a mesterséges, kupolával fedett dzsungelbe (lásd Truman show), hadd mulassanak jól Kapitólium agyondizájnolt lakói, egy nagy tömegnyi Lady Gaga. A versenyzők díszes felvonulása, a pazar lakomák (ahol hánytatót isznak, hogy a zabálók minden fogást végig tudjanak enni), a háttérből diszkréten irányító Snow elnök, aki az „isteni” Augustusra hajaz, újra a császárkor Rómáját hozzák elénk. Ez pedig (nem mi tehetünk róla) jellegében-eszményeiben és legfőképp médiavilágát tekintve leginkább a mai nyugati civilizáció vezérhangulataival mutat párhuzamot. Még akkor is, ha a filmet, ahogy ez elhangzott, nem kifejezetten a nagy ívű társadalomkritika okából készítették, és ha a moziban kólaszürcsölő nézők másnap az egészet elfelejtik, hisz nem ismertek magukra.

Olvasson tovább: