Kereső toggle

Futurisztikus textilek

Epercsipke és láthatatlanná tevő ruha

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Pókok szőtte ruhatár, az embert láthatatlanná változtató ruha, egy érintésre világító kezeslábas, egy gombnyomásra elkészülő cipő, vagy csipkét varró zöldségeskert. Nos, ebben a nem teljes felsorolásban nem egy új sci-fi film kellékeit, jelmezeit mutattuk be, hanem korunkban már létező és használatban lévő találmányokat, illetve olyan ötleteket, amelyek megvalósítása – habár fikcióknak tűnnek – nem lehetetlen a távoli jövőben.

Futurisztikus utazásunkat paradox módon múlt-idézéssel kezdjük, de akár egy gyerekkorunkból jól ismert találós kérdéssel is nyithatnánk: „Sző, fon, nem takács. Mi az?” A helyes választ Nicholas Godley amerikai divattervező és Simon Peers brit művészettörténész is jól ismerte, akik többéves madagaszkári tartózkodásuk alatt egy háromszáz éves pókselyem-termelői tradíciót elevenítettek fel. A selyem szövéséhez először 1,2 millió arany hálószövő pókot gyűjtöttek össze, amelyek „termését” naponta 80 alkalmazott „szüretelte”. Az elegendő mennyiségű selyemrost begyűjtése után a pókokat visszaengedték a szabadba. A selyemszálakból fonalat fontak, majd abból egy stólát és egy gazdagon hímzett pelerint szőttek, amelynek aranyló színét a pókselyem eredeti árnyalata adja. Alkotásuk a londoni Victoria and Albert Museumban volt látható tavaly nyáron. Az alkotópáros a gyártást tovább folytatja, annak ellenére, hogy a kuriózumnak számító pókselyem előállítása meglehetősen drága és macerás, az előállított kelme pedig – noha golyóálló, de – moshatatlan.

Habár a szakértők a jövőt illetően a pókok ilyen módon történő „foglalkoztatásában” nem is gondolkodnak, a fejlődést a biotextilgyártásban látják. Ezt a nézetet támasztja alá a londoni székhelyű főiskola, a Central Saint Martins, ahol a jövő divattervezőit képzik. A campus Textile Futures Research Centre kurzusán a diákok és a tanárok a jelenlegi leg-újabb tudományos kutatásokra építve új, sokszor fikció jellegű megoldásokat keresnek a textilkészítésben. Carole Colletnek, a kurzus egyik alapítójának ötlete, a gyökerekből csipkét növesztő földieper több évtized múlva a biotermelés egyik alternatívája lehet. Filozófiája szerint a jövő a génmódosított növényekben van, hiszen a DNS-átprogramozásnak köszönhetően azok képesek lesznek egyszerre gyümölcsöt és csipkét is termelni. Elmélete szerint a jövőben az irányított sejtfejlődés olyan egyszerű lesz, mint ahogyan ma megírunk egy szoftvert. Ez a technológia lehetővé teszi majd, hogy a növényeket sajátos, ember által kitalált működésre sarkalljuk.

Figyelmet érdemel még egy hallgatójuk, Shamees Aden ötlete, amely egy tudományos, kísérleti stádiumban lévő protocellás felfedezésre épít. A teória lényege olyan szintetikus protosejtek létrehozása, amelyek élő szövetként képesek működni, így gyakorlatilag az élő és az élettelen világ közötti éles határ válik áthatolhatóvá. Aden ezt a teó-riát alkalmazza az Amoeba futócipő fejlesztésénél, amely első ránézésre inkább egy ragacsos formátlan masszához hasonlít. A lábfejet körülölelő szintetikus, de élő szövetként működő réteg intelligens, a megfelelő helyen és a megfelelő időben nyújt támogatást a lábnak, ahol és amikor arra szükség van.

A megszokott technológiától eltérő lábbeliknél tartva, ismerkedjünk meg napjaink újításaival, a háromdimenziós nyomtatott cipőkkel, ruhákkal. Habár az eljárás jó pár éve ismert felhasználói körben, az első háromdimenziós nyomtatón készített ruhadarabok és cipők csupán az elmúlt egy-két évben jelentek meg a tervezők kollekciójában. A meglehetősen extrém, inkább kiállításra tervezett modelleket számítógépes programmal kiszerkesztve, műanyagból nyomtatták ki az erre megfelelő eszközök segítségével.

A huszonegyedik század technológiai követelménye az anyagok intelligenciája, ami alatt az anyagok, így többek között a textilek olyan képességeit értjük, amelyekkel egy meghatározott szituációt jól észlelnek, és megfelelően reagálnak arra. A textileken napjainkban nanotechnológiai beavatkozásokkal oly mértékben módosítják a fonalakat alkotó rostokat, hogy azok ma már éreznek, kommunikálnak és egymásra hatnak.

Az intelligens textilek családjában például találunk hőfokszabályzó anyagokat, amelyek egyenletes hőmérsékletet képesek nyújtani az ember számára időjárástól függetlenül, de ide sorolhatnánk az eredeti formájukra emlékező textíliákat vagy a hőhatásra érzékeny, színváltó textíliákat. Ma már a digitalizált textíliák, ruhák is a való világ részei, amelyekkel akár e-maileket írhatunk, bekapcsolhatjuk a tévét, vagy akár percre kész információt kaphatunk egészségünk állapotáról. De léteznek olyan, már-már valóban sci-fi filmbe illő ruhák, illetve textilek, amelyek az embert láthatatlanná teszik. A találmány, amelyet egy japán és egy kanadai kutatócsoport is kifejlesztett, elsősorban a hadiipar számára készült. A japán „invisible camouflage” (láthatatlan álcázás) köpeny speciális összetételének köszönhetően a beburkolt személyt kitakarja, a ráérkező elektromágneses sugarakat, így a látható fényt, a radarhullámokat és a mikrohullámokat eltéríti, ezáltal a köpeny alatt elrejtett személy láthatatlanná válik, a háttér pedig megjelenik a textilen. A köpeny kanadai „rokonáról”, a Quantum Stealth technológiájáról hadititokra hivatkozva nem sokat mondanak el a tervezők, annak ellenére, hogy tavaly a CNN is beszámolt újításukról. Annyit azonban elárulnak, hogy a japán találmánnyal ellentétben a textília már nem csak kameralencsén keresztül, de a szabad szem, a katonai távcsövek és hőoptika számára is láthatatlanná teszi az embert.

Habár a röpke bemutatásunkban szereplő találmányok még nem a mindennapi életünk szerves részei, a tudósok szerint csupán idő kérdése, hogy mikor tehetjük magunkat láthatatlanná, mikor viselhetjük ruhánkat valóságos második bőrként, vagy egy ruhadarab internetes letöltése és kinyomtatása mikortól válik mindenki számára lehetővé. És idő kérdése az is, hogy mikor kezdhetünk el etikai kérdéseket boncolgatni a találmányok általi visszaélésekkel kapcsolatosan.

Olvasson tovább: