Izland egy valódi „kincses sziget”, a gejzírek, az északi fény, a végtelennek tűnő jégmező és a békésen legelésző birkanyájak hazája is. A világ legnagyobb összefüggő lávamezője itt található, mivel ezen a vidéken találkozik az európai és az amerikai földkéreglemez, itt húzódik a két kontinens geológiai határa. A sziget az óceán mélyén húzódó hátságból emelkedett ki egy óriási vulkánkitörés eredményeképpen. A különös világ egy regény erejéig múzsaként is szolgálta Verne Gyula Utazás a föld középpontja felé című fordulatos regényét, melynek központi eleme a Snaefellsjökull izlandi vulkán kráterén keresztül vezető járat felfedezése Földünk centruma felé. Európa második legnagyobb szigete 3 ezer apró szigetével együtt alig nagyobb hazánknál. Kevéssel több, mint 300 ezren lakják, így a legritkábban lakott (3,1 km/fő) ország Európában. A 8. században az első telepesek a gyakori vulkanikus tevékenység miatt első blikkre „füstölgő öböl”-nek (Reykjavík) és a tűz és jég (Iceland) földjének nevezték el. A NATO-bázissal közösen használt Keflavík reptértől a fővárosig tartó egyórás út egyedülálló élményt nyújt: a táj több mint kopár, a vulkanikus köveken alig nő fű, csak valamilyen barnás moha, olyan, mintha a Holdon járnánk. Valószínűleg az 1969-es Apollo-program Holdra készülő űrhajósai is ezt gondolták, amikor ideutaztak, hogy valamilyen fogalmat nyerjenek a rájuk váró körülményekről.
A vulkáni tevékenységnek köszönhetően a sziget háromnegyed része terméketlen, a gleccserek, a lávamezők és a fekete homok miatt gyakorlatilag lakatlan. A norvég–germán–kelta–viking ősöket jegyző izlandiakat nem éri felkészületlenül a természet szeszélye, hiszen már az első telepesek élet-halál harcot vívtak az elemekkel. Évszázadok során a természeti erők mellett a rómaiak, kelták, norvégok, törökök és dánok is „kóstolgatták” a szigetet. A vikingek hamar rájöttek, hogy csak ideig-óráig lehet megélni rabló portyázásból, itt keményen dolgozni kell, ha életben akarnak maradni, így a sziget lassan, de biztosan fejlődött. Kétszáz éve 200 lakója volt a fővárosnak, ma már a sziget lakosságának fele itt él. Izland talán az egyetlen ország, ahol voltak csaták, tengeri hadjáratok, de sohasem volt hadsereg. Az ország szuverenitását kilenc évtizede, függetlenségét 1944-ben szerezte meg Norvégiától, majd Dániától. A reformáció óta a lutheránus lakosság rendelkezik a legnagyobb évi népszaporulattal és a legmagasabb átlagéletkorral (79 év). Egy régi helyi közmondás szerint itt mindenki hosszú életet akar, csak senki sem akarja, hogy öregnek nevezzék.
Tény, hogy az észak-atlanti jégsziget sok tekintetben eltér a tömegeket vonzó célországoktól: nyári, márciust idéző 12 fok körüli átlaghőmérsékletével nem a homokos tengerparton napozni vágyó turistáknak való. Mivel nincs állandó szélirány, amit először eldobhatunk, az az esernyő, és érdemes megbarátkozni az esőkabáttal, gumicsizmával is. Helyi mondás szerint: ha nem tetszik az idő, csak egy percet kell várni, hogy más legyen. Mivel még áprilisban is síszezon van, a nyaraláshoz legideálisabb a májustól októberig tartó időszak. A Golf-áramlatnak köszönhetően Izland változó, de kellemes éghajlatú, különösen a nyári hónapokban, mivel északi fekvése miatt egy-két órára nyugszik le a nap. Télen azonban három-négy órát világít csupán, így a sötét napok termelte mély depressziót némelyek kávéval, mások vörösborral igyekszenek enyhíteni. A melankolikus telek idején kárpótol minket az egyedülálló élményt nyújtó fagyos, éjszakai derült égbolton több színben játszó éji „szivárvány”, az északi fény.
Aki erdei kirándulásokra vágyna, annak két erdő mintegy ötszáz fájával kell beérnie, ugyanis anno a legelőterület növelése végett az első telepeseknek sikerült kiirtani az összes fát, amit azóta sem győznek pótolni.
A 30-40 aktív vulkán tevékenységének eredménye a számtalan hőforrás.
A föld mélyéből mintegy 800 helyen tör föl a 75 fokos forró víz, melyet hatalmas csöveken vezetve ingyenesen (!) látják el meleg vízzel és fűtéssel az izlandi háztartásokat. Ezzel fűtik az üvegházakat is, amelyekben a zöldségeket és gyümölcsöket nevelik, így szinte önellátóvá váltak. Ne lepődjünk meg, ha útközben belebotlunk egy-egy ilyen meleg vizű forrásba, amelyben saját felelősségünkre meg is mártózhatunk. A hegyi utak mentén a szabadon fortyogó, gőzölgő gejzíreket is bátran megcsodálhatjuk.
A legnagyobb meleg vizű fürdőzőhelynél, a Kék Lagúnánál (Bláa Lónið) mindenképp iktassunk be egy órás csobbanást! A tejszerű víz és az apró szemcsés iszap komplett felüdülést nyújt, nem beszélve a jótékony kozmetikai hatásokról. A szigeten szinte annyi a vízesés, mint nálunk a benzinkút – amiből bizony hiány van Izlandon. Ha autóval indulunk útnak, a csomagok közé mindenképpen tuszakoljunk be egy-két tanknyi tartalék benzint, mert előfordul, hogy könnyen a semmi közepén találjuk magunkat, magányosan a napi két autónyi forgalmat lebonyolító bazaltúton. A 240 kilométeres „arany körút” újabb élményekkel gazdagítja kalandozásainkat, mely az első parlamentet, az 1100 éves Thingvellirt, a Geysirt, a Gullfoss-vízesést, valamint a Strokkur (Köpülő) 10-12 percenként felcsapó 20 méteres vízoszlopát foglalja magába. Ha a víz szilárdabb halmazállapotára vágyunk, keressük fel a kontinens legnagyobb gleccserét, a 2 ezer méter magas Vatnajökull több mint 8 ezer négyzetkilométer területen húzódó, 1 kilométer (!) mélyen összefüggő jégtakaróját.
Az óceánnal, tengerrel körülvett sziget fellendítette az ökoturizmust is, a fakultatív hajós programok bálnanézőbe invitálják a turistát. Hajókázás közben érdemes felnézni Izland jelképmadarára, a sziklákon tanyázó színes tollazatú lundákra vagy más néven puffinokra is. Országjárásunk ideje alatt fogyasszunk a lehető legtöbbet a világ legtisztább levegőjéből, persze ha éppen nincs vulkánkitörés, földrengés vagy szélvihar. Tény, hogy Izland drága mulatság, de hazafelé jövet érdemes bőröndünkben hagyni egy kis sarkot egy valódi izlandi kötött pulcsinak és néhány vulkáni kőzetnek is.
Az országban ne keressünk síneket, mivel nincsenek. Vasút, vonat, villamos, troli, metró helyett busszal, repülővel, kocsival vagy lóval közlekedhetünk. A szigetet egy hét alatt körbeutazhatjuk az egyetlen egysávos országúton, melyet egészen jól karbantartanak, bár a másod-harmadrangú, laza borítású csapások durva kavicsburkolata miatt dzsippel érdemes végigmenni. A folyók felett, néhány kivétellel, nem ível át híd, hanem gázlókat jelölnek ki az átkelésre. Vidéken többnyire birkát tartanak ridegtartásban, amelyek egész nyáron gazdátlanul vannak a szabadban, gyakorlatilag ők nyírják a füvet. Útközben érdemes odafigyelni rájuk, mert ritkán találkoznak emberrel autóban, ezért időbe telhet, míg hang- és fényjelzéssel átverekedjük magunkat a bambuló birkanyájon. A nagy ritkán jelentkező földrengések következtében megtörténik, hogy egyszeriben csak kettéválik az út, megbillennek a lámpaoszlopok és megrepednek a házfalak. Az edzett helyiek ezt is megszokták, ám mi se ijedjünk meg, és ha tehetjük, aznap este töltsük faházban az éjszakát. Ha utunk során orkán törne ránk, ebben az esetben a néhány kilométerre felállított kulcsos házak vagy kunyhók egyikében meghúzhatjuk magunkat, a félcsillagos kalyibák nyújtotta nomád körülmények miatt az átlátszóan tiszta patak vagy forrás ad tisztálkodásra lehetőséget, az alváshoz pedig hálózsák szükséges. Akik városi hotelben szállnak meg, azoknak jó hír, hogy a hotelszobákat nyári estéken is fűtik.
A Szeged méretű Reykjavík modern, jól felszerelt város, de az európai nagyvárosokhoz hasonló barokk kastélyra, tíztornyos erődítményre vagy monumentális gótikus templomra ne számítsunk. A korai telepesek házaikat tőzegből, valamint Szibériából átsodródott uszadékfákból építették, melyeket a komor időjárást ellensúlyozva színes lemezzel borítottak.
Izland a halból és az alumíniumiparból egészen jól megél. A recesszió kis mértékben, de érintette a szigetországot, azonban megtartotta dobogós helyét a legdrágább országok listáján. Városokban, vidéken egyaránt példa nélküli a közbiztonság. Ha például egy biciklit az út szélén hagyunk, azt egy hét múlva is érintetlen állapotban találjuk, s ezt a helyi jelenséget szerencsére a recesszió sem írta felül. Az idilli hétköznapokat olykor egy-egy közúti koccanás híre szakítja meg. A jólét miatt csekély a bűnözés, a sziget egyetlen börtönében mindössze félszáz rab ül, ehhez a számhoz talán az is hozzájárul, hogy a városban nincsenek vigalmi negyedek vagy bazárok.
A hőforrások vizeit összegyűjtő óriás tartály dombján négy vaskos acéllábon nyugszik a Perlan (gyöngy), melynek forgó padlózata biztosítja a körpanorámát a kristályétteremben falatozóknak. A városközpontot az óváros képezi, a falusias hangulatot a füves parkok, tulipántáblák, tavak, múzeumok színesítik. Figyelemre méltó például Glaumbaer, a 8–9. századi izlandi tőzegépítészet nagyszerű skanzenje vagy a néhány lépésnyire az óceánparton, Európa peremén álló Höfdi ház, amely 25 évvel ezelőtt adott otthont a Szovjetunió sorsát eldöntő ominózus Reagan–Gorbacsov csúcstalálkozónak.
Az izlandiak világviszonylatban élen járnak az olvasásban, a városban rengeteg könyvesboltot találni, az izlandi nyelv ezer éve szinte alig változott. Büszkék is honfitársukra, a lokálpatrióta Halldór Laxnessre, aki 1955-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat a hétköznapi, prérin
élő emberek harcát elmesélő Független emberek című regényéért. Az évszázados Edda-dalok gyűjteménye, az izlandi sagák, regék szintén figyelemre méltó klasszikák az izlandi és világirodalomban. Az izlandi embertípust mint olyat leginkább köztük élve lehet szemrevételezni: a helyiekkel izlandi, angol, német vagy akár dán nyelven is megértethetjük magunkat. A barátságos népek meglepő szívélyességgel viszonyulnak az idegenekhez, 1956 után a kis ország 50 magyar családot fogadott be, az állampolgárság ára az volt, hogy izlandi nevet kellett felvenniük. Mivel a fél sziget szegről-végről rokonságban van egymással, általában nagy az ismeretség. Például megesik, hogy a McDonald’s-ban összefutunk a miniszterelnökkel, és mosolyogva együtt várakozunk a hamburgerünkre, vagy egy ruhaboltban fut össze az ember Björk énekesnővel, mindez nem számít kuriózumnak. Egy magára valamit is adó izlandi férfinak van legalább egy négykerék-meghajtású dzsipje, egy kerti grillsütője és egy négyméteres zászlótartója, melyre a függetlenség napján, június 17-én büszkén húzza fel az izlandi nemzeti lobogót. A gyerekekkel a munkából hazatérő férjek, apák tanulnak, illetve játszanak, sőt többnyire a vacsorát is ők főzik. Ha hétközben ez nem sikerülne, hétvégén mindenképp övék a terep a háztartásban. Különös és egyben kellemes meglepetés megtapasztalni, hogy Izlandon még létezik a kihalóban lévő kézcsók, például jobb helyeken vendégségben szokás, hogy a távozó család(ok) férfi vendégei kézcsókkal köszönnek el a vendéglátó család hölgytagjaitól.
2011. 06. 03. (XV/22)
