Kereső toggle

Internacionálé és Bella ciao

Május elseje egy olasz kisvárosban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Vasárnap reggel hétkor Radicondoliban tizenketten vagyunk a Casa del Popolo, azaz a Nép Háza előtt a zenészekkel együtt. Pár perc múlva néhányan előszivárognak a kávézóból. A fúvószenekar rázendít, remegnek az egymástól négy-öt méterre lévő középkori falak. Képtelenség erre nem fölébredni, de nem baj: a mögötte lakóknak sokat jelent május elseje, valami egészen mást, mint nekünk.

A zenekar két dal után elindul, mögöttük most már úgy ötvenen sétálnak, a városvédő csoport egyik tagja a dalok kinyomtatott szövegét osztogatja. Az egyik kapualjból előugrik a sulibusz vezetője, kezében egy klarinéttal, és ő is beszáll fújni. Pizsamás tinilány dugja ki fejét az egyik ablakból, szólnak neki is, hogy jöjjön le. Visszafelesel, hogy „majd csak ha jön a Bella ciao"!

Az első megterített asztal az óváros falának tövében van, rajta pizzaszeletkék és leveles tésztával kombinált paradicsomos, spenótos, sonkás-sajtos és tonhalas falatkák, olívaolajjal meglocsolt kenyérkék. Itt megállunk külön egy dalra. Először a zenekar tagjait kínálják, azután a mögöttük sétálók következnek.

Újabb séta jön, balra az ódon falak, jobbra a zöldellő dombok bárányokkal a reggeli fényben. A házon, amely előtt megállunk, vörös zászló leng sarlóval és kalapáccsal a közepén. Ennek láttán kamasz fiunk meghökken, a helyiek magyarázzák, hogy „itt nem volt diktatúra, úgyhogy nekünk semmiféle negatív tartalma nincs sem a zászlónak, sem ennek az ünnepnek, a kommunizmus pedig csak mint egy idea, egy utópia maradt meg, soha nem kellett benne élnünk". Ez a terület a természeti adottságok miatt a partizánoknak - akiknek nagy része kommunista volt - búvóhelyként szolgált, úgyhogy, bár a háború alatt a főtéren lévő palotában évekig fasiszták tanyáztak, végül a partizánok a környező területekről megtámadták őket, és sikerült is győzniük. „Amint halljátok, a most énekelt dalok, mint például a Bella ciao is, ennek állítanak emléket." Ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy ezen az ünnepen a kereszténydemokratáktól a liberális párton át a szocialista és kommunista pártig minden oldal hívei részt vesznek, és mivel Olaszországban április 25-én lett vége hivatalosan a háborúnak, a május elsejei ünnep volt az első, amit a fasiszták miatti pauza után szabadon megünnepelhettek, így az mindenféle elnyomás elleni demonstrációvá és megemlékezéssé vált.

A következő, utcára kitett asztal már az újonnan épült városrészben áll, ezen több az édesség, az elmaradhatatlan rácsos, omlós torta, fánkszerűségek, vinsanto bor és egy kis kávé. Szólnak: „Ne vacakoljatok a villával, vegyetek csak nyugodtan kézzel a sonkából, végül is ez a munkás kezek ünnepe!" Még vagy hat-nyolc asztalnál állunk meg enni és énekelni, mielőtt visszatérne a menet az óvárosba a kávézóhoz, amit a saját nyelvükön „bar"-nak hívnak. Ez amúgy a helyi élet központja, itt lehet jegyet, bérletet és várostérképet venni, telefont feltölteni, autóbiztosítást kötni, és egyáltalán, szinte bármiről információt szerezni.

A kávézó előtti szobornál egy virágos ruhába öltözött társaság népdalok éneklésébe fog. Mint megtudjuk, ők a „Maggierini"-k, egy olyan társaság, amely a népdalok zenéjét játssza, viszont a megszokott strófák helyett frisset költenek. A szöveg a toszkán hagyományokhoz híven itt-ott meglehetősen pajzán. Lenyűgöző az előadók jókedve, a csapat lelke egy jócskán hetvenes hölgy, aki miközben csörgős botjára támaszkodik, és kalapján a virágokat huncutul rezegteti, hangosakat kurjongatva időről időre betáncol középre, és ellentmondást nem tűrve buzdítja éneklésre az összegyűlteket.

A szöveget tovább figyelve viszont kiderül, ami eddig is érezhető volt, hogy azért ez nemcsak a szabadság, hanem a tavasz eljövetelének az ünnepe is. „Én szeretem ezt a helyet, itt nőttem fel, de nagy megkönnyebbülés, amikor eljön a jó idő, és végre kicsit nyitottabban lehet élni" - hangsúlyozza Mirco, a helyi mentős.

A nyitottságról Giovanni, a bárányokat tenyésztő szárd férfi megjegyzi, hogy nem volt mindig hálás dolog ide kívülről érkezni. Korábban elég volt, ha valaki az innen hetven kilométerre lévő Firenzéből jött, hogy az emberek elfordítsák a fejüket a kávézóban. Azonban az itt felnőtt fiataloknak tömegei szivárogtak el a nagyvárosokba, és már félő volt, hogy be kell esetleg zárni a helyi iskolát. Ekkor kezdtek a helyiek megmentőjükként tekinteni a betelepülőkre, még az addig lenézett sokgyermekes albán családokra is. Ma már a helyi zeneiskolát svájci hölgy vezeti, az emblematikus kézművesboltot egy Bolognából idetelepült házaspár vezetékneve fémjelzi, és még a Pro Loco nevű, a helyiek által szavazással választott városvédő szervezetben is van egy eredetileg német hölgy, Karin. Az itt lakók jelentős része legalább részben a - krízis óta eléggé vegetáló - turizmusból él, több művész és informatikus is van, tehát jellemzően olyanok, akiknek munkája kicsit szabadabb annál, mint hogy napi kétszer meg kelljen tenniük a nagyobb városokba innen el, majd az onnan visszavezető kanyargós hegyi utakat.

A délutáni pikniken az óváros melletti dombon családok, baráti társaságok állnak össze. Mindenki körbejár, beszélget, és mindenhol megkóstol valamit, vagy iszik egy pohár bort. Minket is invitálnak egy kis panzanellára, azaz a régi paraszti eledelre, amely eredetileg a megmaradt száraz kenyér ízletes hasznosítása paradicsommal, hagymával, fűszerekkel és egyéb szabadon választott hozzávalókkal. A hagyományok szerint ilyenkor fogyasztandó „prosciutto e baccelli", azaz sonka és nagy szemű zöldbab, minden asztalterítőn ott van. Újra szóba jön, hogy ki mit érzett a délelőtti felvonuláskor, például az Internacionálé hallatán. Mikor megemlítjük, hogy nálunk a kötelező dalok egyike volt felsős korunkban, amire a Felvonulási téren táblákat tartva kellett masírozni, és nem nagyon tudjuk most sem felszabadult örömdalként énekelni, Giulia, egy dán férfi olasz felesége azt mondja, hogy ő a zöld-fehér-piros zászlóval volt így nagyon sokáig, hogy amikor erősödött a nacionalizmus, akkor szégyellni kezdte. Karin, a német hölgy szerint eredeti hazájában sokan a mai napig így vannak zászlójukkal. Mindketten hangsúlyozzák, hogy szerintük a nacionalizmus erősödése természetes módon váltja ki azt az ellenreakciót az emberekben, hogy eltávolodnak nemzeti jelképeiktől.

Olvasson tovább: