Endrei Judit személyét sokan a mai napig a televíziózással kötik össze, holott az elmúlt években számos fontos kezdeményezés elindítója volt. Ilyen például a Kor-határtalanul program, amely azt hangsúlyozza, hogy középkorúan is lehet kiegyensúlyozottan, boldogan és egészségesen élni.
Milyen ma a középkorúak helyzete Magyarországon?
– A középkorúak többsége krízisként éli meg ezt az időszakot. Sokan nem gondolkodnak előre, alig várják, hogy nyugdíjba menjenek, azt gondolván, hogy akkor jön az édes semmittevés időszaka. Ha ezt várják, jön is, a leépüléssel együtt. Addig vagyunk szellemileg frissek és aktívak, amíg tevékenyek vagyunk. Másfelől viszont a tapasztalatok azt mutatják, hogy a társadalom nem tud mit kezdeni a középkorúakkal. Szinte lemondott róluk, ezzel együtt pedig mindarról a tudásról, tapasztalatról, bölcsességről is, amit eddigi életük során megszereztek. Mikor szponzorokat kerestem a programunkhoz, egy kávéval foglalkozó cég nem akart velünk partneri kapcsolatra lépni, mondván, hogy az ő célközönségük negvenkilenc évesnél megszűnik. Egy jól ismert mobiltelefonos cég harmincévesnél húzta meg a határt.
Tekintve, hogy a társadalmat nem tudjuk megváltoztatni, tehetünk-e valamit a helyzet javításáért?
– Siránkozni nem érdemes. Mi csak magunkat és a szűkebb környezetünket tudjuk megváltoztatni. Tehetünk azért, hogy ne épüljünk le se szellemileg, se fizikailag. Az hogy szellemileg frissek maradjunk, nem pénzkérdés. Még ha nincs is pénzünk színházra, utazásra, egy könyv, egy keresztrejtvény mindig kéznél lehet. Az internet korában millió dologgal tudjuk magunkat szellemileg frissen tartani. Az, hogy fizikailag milyen állapotban vagyunk, megint csak azon múlik, hogy felveszünk-e egy sportcipőt, és elkezdünk-e gyalogolni. Nem csak a drága fittnesztermekben vagy golfklubokban lehet sportolni.
Ez nagyon jó ötletnek tűnik, de ez az életszemlélet még nem eléggé elterjedt, legalábbis az általam ismert középkorúak között. Sokan úgy tekintenek az elkövetkező tíz-húsz évre, amit valahogy túl kell élni. „Majd csak lesz valahogy” – mondják.
– Statisztikák szerint a magyar középkorúak, leginkább a nők, napi öt-hat órát néznek tévét. Ez teljesen leépíti az emberek kapcsolatait, és ha valaki hatvan évesen észreveszi magán a szenilitás jeleit, az valószínűleg annak tulajdonítható, hogy hosszú évekig nézte a lélekromboló, leépítő sorozatokat. Közben pedig azt is tudjuk, hogy a családok milyen keveset beszélgetnek egymással. Az is elszomorító, hogy az ötven év feletti magyaroknak csupán négy százaléka tanul. Nyugaton ez az arány sokkal magasabb. Nem a formális tanulást értem ezen, hanem az érdeklődésünknek megfelelő továbbképzést, hogy haladjunk a korral. Fontos, hogy ami a fiatalabb éveinkben kimaradt, azt most bepótoljuk például a nyelvtanulás vagy a számítógépes ismeretek területén.
Vajon a negatív hozzáállás is hozzájárul ahhoz, hogy a társadalom nem becsüli eléggé ezt a korosztályt?
– A társadalom akkor fog ránk tisztelettel tekinteni, ha ezt mi vívjuk ki magunknak. A tisztelet nem jár automatikusan a korral. Nem papókákra és mamókákra van szükség, hanem aktív, szellemileg friss középkorúakra és idősebbekre, akikre felnézhet a következő generáció.
Tevékenységük során gyakran járják az országot. Találkoznak olyan jó példákkal, akiknek sikerült áttörni a társadalmi gátat?
– Rengeteg a jó példa. Egyik alkalommal találkoztunk egy hölggyel, aki ötvenéves volt, amikor meghalt a férje. Döntenie kellett, hogy éli az özvegyasszonyok szomorú életét, szűkös anyagiakkal, vagy pedig megvalósítja régi álmát. Mindig is szeretett utazni, így kitanulta az idegenvezető szakmát. Amikor nyolcvanéves korában találkoztunk vele, lelkesen mesélte, hogy hetvenöt éves koráig bejárta az egész világot, az utasok pedig rajongtak érte. Egy másik hölgy arról számolt be, hogy tíz évvel ezelőtt a férjét kirakták a munkahelyéről, így neki kellett felépítenie egy vállalkozást a nulláról. Jelenleg a férjének is munkát ad. Egy Győr közeli faluban idős, hatvan-hetven év körüli hölgyek egy csoportja összefogott, és ha látják, hogy szemetes a falu, kitakarítják. És még sorolhatnám…
Nekik miért sikerült?
– Nyitottak, rugalmasak voltak, és eldöntötték, hogy mit akarnak. Ha valaki felkészült a változásra, kifejezetten jó lehetőségnek is tekintheti ezt a kort. A lényeg az, hogy pozitívan álljunk a dolgokhoz. Ez nem egy mesterkélt mosolygást jelent, hanem hogy minden helyzetben a megoldást keressük. Aki nyitott rá, az tőlünk is sok támogatást kaphat. A Kor-határtalanul program célja, hogy aktivizáljuk az embereket. Szemléletváltást és új gondolkodást igyekszünk átadni ennek a korosztálynak.
Képes az ember ötven felett is megújulni?
– Miért ne? Az ötvenedik születésnapomon az egyik barátnőm ezt mondta: „Most jön életed legjobb időszaka, amikor igazán ki tudsz teljesedni.” Sose zavart a korom, bár időnként megfordul a fejemben, hogy kevesebb van már hátra. Ezt a kevesebbet kell értelmesebben kihasználni. Most attól érzem magam jól, hogy tudom értékelni az életet. A húszas éveimben csak úgy történtek velem a dolgok, most tudatosan élek. Húszévesen nem érdekelt az egészségem, ma már rájöttem, hogy ez mekkora érték. Most még lehet valamit tenni azért, hogy húsz év múlva ne legyünk kiszolgáltatott, ágyhoz kötött emberek.
A Megyeri hidat egy hetvennégy éves építész tervezte, s a kozmetikumairól híres Ilcsi néni is csak nyugdíjba menetel után – közel hatvanévesen – kezdte el építeni a birodalmát. Erre valószínűleg nem került volna sor, ha nyugdíjba menetel után ők is inkább a tévénézést választják. Csak rajtunk múlik, hogyan döntünk.
95 évesen is tervez
Erzsike néni fürge lábakon érkezik a Duna-parti kávézóba, ahová a randevút megbeszéltük. Mire utolérjük, már az étterem másik végében jár. Rendkívül kíváncsiak voltunk, vajon ki lehet ez a 95 éves hölgy, aki most szerzett oklevelet egy számítástechnikai tanfolyamon.
„Szórakozásból vettem részt a számítástechnikai tanfolyamon. Megtanultam, hogyan lehet eligazodni az internet világában, s hogyan tudok elektronikus levelezést folytatni másokkal” – meséli Erzsike néni, aki tavaly iratkozott be a kurzusra, akkor még csak 94 évesen. Kíváncsisága azonban nagyobb volt a tananyagnál, s külön órákkal igyekezett elérni, hogy minél képzettebb legyen a modern kommunikáció terén. Kósa Sándorné Erzsike nyugdíjas nevelőnő az első világháború alatt született, erről az időszakról azonban nem sok emléke maradt. Amire leginkább emlékszik, az a boldog fiatalság kora. „Apám iskolaigazgató, anyám tanár volt, és olyan harmóniában éltek, hogy a boldog család emléke egész életemet bearanyozta. Sokat utaztunk, és az élmények nagy örömet szereztek nekem” – gondol vissza a családjára.
A hölgy mindig is szerette a mozgást, s ezt édesanyja is észrevette. „Tízéves koromban az anyám úgy döntött, hogy beajánlja »csinos, jó mozgású kislányát« – vagyis engem – Brada Rezsőhöz, a kor híres koreográfusához. Balettot kellett volna tanulnom, de én még a balettcipőmet is utáltam. Egy hónap próbaidő után a neves táncművész ezekkel a szavakkal ment anyámhoz: »Asszonyom, én már harminckét éve vagyok a szakmában, de még soha nem találkoztam ilyen tehetségtelen tanítvánnyal«” – meséli nevetve. Ez azonban nem szegte kedvét, s az intenzív mozgásigényére a választ a sport legkülönbözőbb fajtái jelentették: teniszezett, úszott, evezett, síelt sőt ródlizott is – teljes erőbedobással.
A második világháborúban csillagos házban laktak. „Nagyon sajnáltam azokat, akik szörnyű dolgokat éltek át származásuk, etnikai hovatartozásuk miatt” – gondol vissza. Amikor pedig látta, hogy egyesek kijárását szigorúan korlátozzák, becsöngetett hozzájuk, és felajánlotta segítségét a kijárási tilalom idejére. A hölgy a második világháború után ment férjhez. Jól menő textilszövő kisüzeme több jövedelmet hozott számára, mint jogtanácsosként dolgozó férjének keresete, férje kívánságára azonban hamarosan feladta vállalkozását, hogy két gyermeküket teljes odaadással, minőségi módon tudja felnevelni. Az utazás örömeit egész életében igyekezett kiaknázni. Férje sajnos fiatalon – ötvenhat évesen – meghalt, ezután a barátnőivel utazott. „Mindig nagyon megválogattam az útitársaimat. Olyan emberrel nem szeretnék menni, akinek csak az a célja, hogy tunkolja magát a tengerben vagy a napon süttesse a hasát” – mondja.
Az évtizedek során bejárta Európát, többször volt Afrikában, egyszer Jordániában, de az egyik legemlékezetesebbnek mégis a japán út bizonyult. „A nyolcvanas években, amikor ott jártam, még nem volt Budapest–Tokió járat. Vonaton, repülőn, hajón, buszon, hikarin (japán gyorsvasúton) csak oda öt napig tartott az utazás. Tokió, a főváros nem tett rám nagy benyomást, azonban a japán életmód, az emberek szorgalma elgondolkodtatott. Japánban például megvetik azt az embert, aki váltogatja az állását. Ott az a normális, hogy ha valaki elhelyezkedik egy vállalatnál mondjuk húszéves korában, akkor tűzön-vízen át kitart, és onnan megy nyugdíjba” – meséli. Jordániában Petra volt számára a legemlékezetesebb, de járt a Nébó hegyén is, ahonnan Mózes megpillanthatta az ígéret földjét. „A Nébó hegyén emléktábla hirdeti, hogy az előző pápa is ott járt. Biztosan kíváncsi volt, mit látott Mózes” – teszi hozzá.
Erzsike néni utálja az öregedést, és most is tervez. Tavalyi, tunéziai útja után jövőre Olaszországot célozta meg, hiszen már ötven éve is elmúlt, hogy ezeken a déli tájakon járt. Most Velencébe, Firenzébe és Rómába szeretne ellátogatni. A mozgást, a sportot ma sem hagyta abba. Hetente úszik egy órát valamelyik uszodában, nyaranta pedig huszonöt éves Fiatjával megcélozza a Velencei tavat, s ha az időjárás is engedi, akár naponta is élvezi a tó vizét. Az öregedés jelei riportalanyunk látásán sem mutatkoznak. Csupán egyszer, hetvenéves korában volt problémája a bal szemével, amikor embóliát kapott. A szemében az egyik főér elzárult, de mire megműtötték volna, a főér szerepét a mellékerek vették át. Az orvosok „világcsodának” nevezték a jelenséget, „milliószor” megvizsgálták, s története még az orvosi szakkönyvekbe is bekerült. A hölgy ma is szemüveg nélkül olvassa még a legapróbb betűs újságot is.
Arra a kérdésre, hogy mi a hosszú élet titka, keresnie kell a választ. A harmonikus család, a boldog házasság és a genetikai adottságok sokat jelentenek – véli –, de az olyan trükkök, mint a bioételek fogyasztása, kissé nevetségesnek tűnnek számára. Étkezése egyszerű. Hála a hűtőgépnek, elég hetente egyszer megfőznie az egész hétre valót – különböző főzelékeket és húsokat –, így több ideje marad értelmesebb dolgokra, mint például az olvasás vagy mondjuk egy novelláskötet megírása. A Délután a játszótéren című írásával például elnyerte már a Tisztelet Társasága irodalmi pályázatának első díját, most pedig egy vaskosabb kötet kiadására készül, melyben a valós történeteken alapuló novellái és úti élményei egyaránt szerepelnek majd. A díjnyertes novella főszereplője egyébként egy játékmackó, amelyet egy kislánytól kapott vigasztalásul. A plüssmackó azóta is mindig erre a szeretetre emlékezteti őt.
Erzsike néni a politikában is igyekezik up-to-date lenni, s nemcsak a politikai pártok szlogenjeit ismeri, hanem a háttérinformációkkal is tisztában van. A legújabb, holokauszttagadást tiltó törvénnyel teljes mértékben egyetért. Az élet sok öröme, amelyet átélhetett, nem jelenti azt, hogy ne vett volna tudomást a 20. század szörnyűségeiről, véleménye szerint azonban a 21. század az előzőhöz képest is nagyobb kihívást jelent majd az emberiség számára. (Somorjai László)
