Kereső toggle

Divattörténet dióhéjban, 1. rész

Szőkék, az örök favoritok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A divat szó hallatán – bár az élet szinte minden területét áthatja, legyen szó akár társadalmi szokásokról, irodalomról vagy zenéről –, leginkább mégis az öltözködés, a ruhadivat jut az emberek eszébe. De mégis mit nevezünk divatnak? Miben határozható meg annak belső lényege? Mi vagy ki mondja meg, mit látunk szépnek vagy éppen menőnek? És hogy volt mindez a történelmi korokon át? Cikkünk ezekre a kérdésekre keresi a választ.



A női sziluett változása. A korszellem s a hozzá idomuló divat határozza meg, mit látunk szépnek és természetesnek

A különféle történelmi korszakokban az emberek életében különbözőképpen volt jelen a divat, jelentősége koronként változott. Átalakultak funkciói, motívumai, társadalmi vonatkozásai. Szimbólumai és színei mást-mást jelentettek a különböző korszakokban, azonban ezek mögött valamiféle különös állandóság is megbújt. A divat elválaszthatatlan a vallástól, a társadalmi, kulturális, szociális és gazdasági változásoktól, ezzel együtt mindig a korszellemnek megfelelően alakul. Az azonosulás és elkülönülés vágya képezi határait, belső lényege az állandó változás, meghökkentés és a mind gyorsabb múlékonyság. Gazdasági vonatkozása óriási. A Diderot és d\'Alambert által szerkesztett Enciklopédia a divat lényegét két dologban határozta meg, mely szerint a divat dolga egyrészt az emberek megszépítése, másrészt pedig az ország gazdaságának fellendítése. 

Az emberek legtöbbször termetük megnövelése, bizonyos testrészeik megnagyobbítása vagy éppen minimalizálása érdekében tették a legtöbbet. Korokon át nem a hasznosság és célszerűség elve diktált, nem az, hogy a test számára mi a jó és praktikus, hanem az adott kor eszménye. Anne Hollander művészettörténész hívja fel a figyelmet arra, hogy az esztétikai érzékelés mindig együtt változik a divattal. A divat megalkot egy fiktív testet, amely visszahat a "természetes" testről alkotott elképzelésünkre, s ezen ideálon keresztül látjuk magunkat, másokat, vagyis testünket az adott kor kulturális – esztétikai és erotikus – elképzeléseinek megfelelően érzékeljük. Az egyik korban a darázsderék, a másik korban az abronccsal óriásira növelt csípő tűnik szépnek és "természetesnek". Látásunk, a "természetesről" alkotott elképzelésünk tehát az adott kultúrtörténeti kor függvénye. 

Európában a mai értelemben vett divat az újkorban, a kapitalizmussal együtt született. A divatot a 18. századig a felső társadalmi rétegek, az uralkodók által kiadott ruharendeletek befolyásolták, megszabva ezzel a nép ruházatának anyagát, színét és díszítésének mértékét. 

Az ókori kultúrák közül az egyiptomi, görög és római viselet szolgál különböző érdekességekkel, melyekhez a későbbi korok újra és újra visszanyúlnak. Kezdetben Egyiptomban minden társadalmi réteg egyformán öltözött, sőt, a férfiak és a nők ruházata sem nagyon tért el egymástól. Gyakori volt az áttetsző anyagok használata, illetve a parókaviselet. A testápolás mindkét nem számára nagyon fontos volt. Itt alakultak ki mai illatszereink prototípusai, az egyiptomi recepteket napjainkig használják a kozmetikai cégek. Görögországban a négyszögletes anyagdarabokat különféle módon redőzve viselték. A nők számára viszont a divatot nem annyira a ruhák, mint inkább a művészi, csatokkal, szalagokkal díszített hajköltemények jelentették. A görög elképzelésekben az eszményi férfi sima bőr? volt, szőrtelen és lehetőleg minél fiatal(os)abb. Ez az elképzelés valószínűleg széles kör? szexuális szokásaikból, illetve a sportkultuszból eredt. 

Rómában a színpompás, teátrális ruhák voltak divatban, a hölgyek hajukat germán hatásra aranyszőkére vagy vörösre festették. E két hajszín a történelem során újra és újra előtérbe kerül. A szőke haj például a középkorban a jóságos és szép nőknek az ismérve, a sötét hajszín rosszat sejtet. Ez a felosztás a filmekben és a számítógépes játékokban ma is felbukkan. Mindazon-által a szőke és a vörös bizonyos árnyalatai a prostitúcióhoz kötődnek, s valószínűleg a prostituáltak által kerülhettek be újra és újra a divat körforgásába.

A korai kereszténységben a ruházat lemerevül. Jelszava a zártság, minden testforma tagadása. A ruha viselője személytelen. Jellemző a nők fátyolviselése, az ujjas tunikák keresztet idéző T-ujja, a vízszintes nyakkivágás, a test teljes elrejtése. A bizánci hatás az egész középkoron át, sőt egészen a 17. századig érezhető. Ezzel szemben a papok, püspökök öltözete kirívóan díszített, óriási ékszerdobozként hat. 



Az úri divat a 19. sz. első felében

A 10-13. században a nép ruházkodását a ruharendeletek szabályozzák, durvább vásznat, sötétebb színeket hordhatnak csak, s nem viselhetnek ékszert. A férjezett nők apácafátylat hordanak, mely a nyakat és a torokrészt is teljesen elfedi. 

A 14-15. században alakulnak ki a divat ismérvei, a Burgundi hercegségben a divat egyben az ízlés kifejezéséül is szolgál. Az emberek már nem a kollektivum részeként definiálják magukat, hanem individuumként. Ebben az időszakban készül az első próbababa, ekkor jelenik meg a férfiak öltözetében a fekete szín. A társadalom vallásossága ellenére a divat egyre világiasabb lesz. Szerepet játszik ebben a városi polgárság kialakulása, a kereskedelem s a pénzgazdaság. 

A divat és az erkölcs egymásra hatása szembeötlő. Az eszményi szépségre való törekvésükben az emberek nem egyszer megfeledkeznek társadalmi hovatartozásukról, és ennek következtében erkölcsi tartásuk is megroggyan. Hiszen minden, ami ekkor divatosnak számít, az egyben erotikus is. E túlburjánzó divatőrület ellen emeli fel szavát 1405-ben írt divatkritikájában Christine de Pizan, az első hölgy, aki írásaiból él meg. Pizan nem a divat ellen beszél, hanem annak túlzásai és mértéktelenségei ellen.

A szélsőséges divatkövetők a késő középkorban és a reneszánszban a férfiak. A legdivatosabb férfiak kétféle – például egyik lábukon piros, másikon kék – szín? harisnyát viselnek. A divat a francia forradalomig, tágabban véve a 19. század első feléig a férfiak privilégiuma, s sokszor meglehetősen femininnek hat. A reneszánsz Itália találja ki és hozza divatba a csipkét. Németalföldön a reformáció elítéli a ruha túlzott díszítését, bő térdnadrágot ajánl a férfiaknak, s a férfiasságot bajusz- és szakállviselettel hangsúlyozza. A spanyol reneszánsz egy időre teljesen meghatározza az európai öltözködést. Az ellenreformáció szellemében alkotott törvények szigorúan szabályozzák a ruhák színeit, formáit, viselésük módját. A fekete és sötét színeket propagálja, s két új ruhadarabot alkot a nők számára. A fűzőt, mely már az i. e. 2. évezredtől létezett, most a keblek teljes lelapítására használja fel, mintegy laposra préseli a női felsőtestet, s a szoknyák ráncait fémhevederekkel erősített abroncsszoknyával simítja ki, hogy mindenfajta nemi jelleget eltüntessen. A kezet puffos sonkaujjal, a nyakat fodros malomkőgallérral fedezi be, rövid, szigorú frizurát ír elő. A férfiak számára a libahasat találják ki, amely egy mélyen V alakban végződő, belülről anyagokkal kitömött ruhadarab. A lábak elrejtése érdekében pedig úgyszintén kitömött, combközépig érő puffancsnadrágot ajánlanak, amit harisnyával kell viselni. A kötőgép egyébként a 16. sz. szülötte, s az első kötött harisnyát állítólag VIII. Henrik kapta ajándékba. 

A 15-16. század folyamán az emberek úgy gondolták, hogy a sok fürdés árt a testnek. Iszonyodtak a víztől, féltek, hogy a bőrbe hatolva fertőzéseket okozhat. Úgy vélték, a testen közvetlenül viselt fehér alsóing magába szívja a piszkot és az izzadtságot. Az alsónem? ekkortól kezd mind fontosabbá válni. 

A 17. századtól a francia divat határozza meg Európa viseletét. XIV. Lajos alatt a divat kétszer is jelentősen megváltozik. A férfiöltözet napjainkig jellemző darabjai (kabát, mellény, nadrág) ebben az időszakban alakulnak ki. E korban terjed el az úgynevezett szépségtapasz és a legyezők használata, melyet a prostituáltak hoztak divatba a szifilisz miatt a bőrön létrejött elváltozások elrejtésére érdekében. A szépségtapasz használata ily módon üzenetjelleggel is bír. Az emberek aranyszőke vagy égővörös parókát hordanak. A női dekoltázs egyre mélyül, sőt véghatáráig is elér.

A divat aztán egyik szélsőségből a másikba csap, erkölcstelenségből nőiesebb, zárkózottabb irányt vált, mely mindvégig megfigyelhető a divattörténetben. Mintha a társadalom hirtelen feleszmélne, és elszégyellné magát. A 18. században például a francia szalonkultúra oly mértékben konzervatívvá válik, hogy még a nadrág szó kiejtése is szégyenteljes cselekmény. 1750-től a hölgyek ovális abronccsal szélesítik a csípőt, s oly mértékben elragadtatják magukat, hogy csak "lapjával" férnek be az ajtón. A férfidivat egyszer?bbé válik, a nők ruhája viszont mind költségesebb. 

Angliában az 1730-as években alakul ki az angolos férfiöltözet, az angol polgári divat egyszerűsége és praktikussága lassan felszabadító útjára indul. Az 1770-es években jelennek meg az első készruhák és az első divatlapok is. A forradalom megteremti a polgári társadalom előfeltételeit, s az arisztokraták elleni lázadás szimbólumaként megjelenik a munkásoktól és matrózoktól átvett hosszúnadrág. Viselőit – a térdnadrágos arisztokratákkal szemben – "térdnadrág nélküliek"-nek nevezik. Az arisztokratákat megfosztják addigi divatirányító privilégiumuktól, s a forradalommal a társadalom alsó rétegei gyakorolnak egyre nagyobb befolyást a viseletre.



Ruhák a spanyol ellenreformáció szellemében

A gyermekdivat is a 18-19. században kezd létrejönni. Addig a gyermeket mint apró felnőttet kezelik, s így is öltöztetik. A kisfiúkat gondozónők nevelik, s ezért öltözetük is nőies. A férfinevelők megjelenésével kezd ruházatuk férfiasodni. A gyermekről alkotott felfogás megváltozása befolyásolja öltöztetésüket.

A nők mind többet engednek láttatni magukból. 1808-ban lábfejük, 1810-ben pedig már bokájuk is látható. 1815-ben, Napóleon bukásával a divat irányítása egy időre Bécsbe kerül. Megjelenik a különbség a nappali és társasági, a nyári és a téli ruhák között. 1828-tól hordanak a férfiak cilindert, előkelőségük jele a sétapálca, esernyő és a pecsétgyűrű. Ebben az időszakban a férfiak is hordják a fűzőt. A nők körében a széles váll és a barna bőr megvetendő, ezért sápadtak és törékenyek, olyannyira, hogy nőiességük jeléül mind gyakrabban elájulnak. Persze ehhez a "lélegzetelállítóan" szoros fűző is hozzájárul. A 19. sz. második felében jön létre a konfekciószabászat. Az egyszerű, sötétebb színek jönnek divatba, a polgári kultúra a nő testét tetőtől talpig beburkolja, a férfiak öltözetében pedig a funkcionalitás kerül előtérbe. A 19. századtól a divat a nők ügye lesz.

Olvasson tovább: