Lomb Kató. Kedvence az orosz Fotó: Korbely Attila
– Már gyermekkorában látszott, hogy jó nyelvérzéke van? Észrevették a szülei?
– Nem, abszolút nem tűnt ki, azért is doktoráltam kémia-fizikából.
Tudniillik, akkor általában fräuleinok tanították "a nyelvet", ami a német volt,
de nekünk nem tellett fräuleinra...
– Mit jelent pontosan a fräulein?
– Kisasszonyt. Az szinte kötelező volt a jómódúbb polgári családoknál:
alkalmaztak egy mindenest és egy fräuleint, akinek az volt a feladata, hogy németre tanítsa
a gyerekeket. Az érettségi bizonyítványomban kettesem volt németből, ezért kezdtem
el kémiát és fizikát tanulni. Huszonegy éves koromban doktoráltam, és akkor jöttem
rá, hogy történetesen utáljuk egymást ezzel a két tárggyal. Ezután kezdtem el a
nyelvekkel foglalkozni, mert addig nagyon távol álltak tőlem.
– Melyik nyelvet tanulta meg először?
– Az iskolában kötelező németet, majd a franciát. Az angolt jóval későbben,
mert akkor nem volt divatban.
– Az oroszra mikor került sor?
– Oroszul 1944 körül kezdtem tanulni, ami akkor még életveszélyes volt, hiszen
háborúban álltunk a Szovjetunióval. Emlékszem, néhány orosz ívet beköttettem egy
német nyelv? könyvbe, és amikor jött valaki, aki ráláthatott volna az olvasnivalómra,
akkor a német résznél nyitottam ki, amikor elment, visszalapoztam az oroszhoz. Amikor a
szovjet csapatok bejöttek Magyarországra, én már folyékonyan beszéltem oroszul, és
ez azután évekig eltartott.
– Hogyan?
– Amikor véget ért az ostrom, feljöttem Budapestre, mert addig vidéken bujkáltam
a kétéves gyermekemmel. A rombadőlt házak között mászkálva kerestem valami életet,
és észrevettem egy világító ablakot. Bekopogtam az épület kapuján, és kiderült,
hogy az a városháza. Egy barátságtalan bácsi nyitott ajtót, és kérdezte, hogy mit
akarok. Mondom, tudok oroszul. Erre öt perc alatt felvett tolmácsnak, úgyhogy ezzel
indult a tolmácsolási karrierem. 1945 előtt nagyon kevesen tudtak oroszul, ez építette
ki a tanulási módszeremet is, hiszen addig titokban kellett tanulni.
– Mi a lényege a tanulási módszerének?
– Ha új nyelvhez fogok, először elkezdek olvasni az adott nyelven. Előveszek
egy könyvet, és addig böngészem, amíg fel nem fedezem a szabályokat. A szavakat
persze szótárból vagyok kénytelen kikeresni, de a szavakat összekötő nyelvtani szabályokat
már én magam állapítom meg, azt már nem könyvből tanulom. Ilyenkor persze mindig
megkérdezik, hogy mi lesz a kiejtéssel? Azt szoktam felelni, hogy egy bizonyos koron túl
úgyis "átvilágít" az anyanyelv, ezért én nem erre teszem a fő hangsúlyt. A
nyelvtant meg tudjuk tanulni, a szókincset el tudjuk sajátítatni, a kiejtés sajnos
sosem lesz tökéletes.
– A nyelvekről jut eszembe cím? könyvében olvastam, hogy hasonlóan fogott hozzá
a kínai nyelvhez is, és az első mondat, amit megértett, az volt: "Világ proletárjai,
egyesüljetek!”
– Örülök, hogy emlékszik rá... Kínaiul speciel az egyetemen tanultam. Felnőtt
fejjel vágtam bele, és két év alatt eljutottam odáig, hogy elkezdtem kínai regényeket
fordítani.
– Beszélni is tud kínaiul?
– Alaposan fel kell készülnöm rá. Ha tudom, hogy sor fog kerülni rá, előveszem
a saját jegyzeteimet. Azért a saját jegyzeteimet, mert azokhoz szubjektív érzelmek is
fűződnek.
– A kínai hasonlít a japánra?
– Mindkettő érdekessége, hogy a mondatok függőlegesen helyezkednek el a könyvekben,
úgy, mint az oszlopok. A japánban van egy csomó egyszer? jel, ami a kínaiban nincsen.
Én először a kínaival foglalkoztam, azután hozzátanultam ezeket a plusz tudnivalókat.
A kínain keresztül jutottam el a japánhoz, és mindkét nyelvből nagyjából egyforma
számban fordítottam regényeket. Az első kínai regényt – azt hiszem, szerelmes regényt
– én fordítottam le magyarra. Nagyon sokáig éltem japán szabadalmak fordításából
is, hiszen Japán műszakilag nagyon előrehaladott ország, és mi sokszor átvettük a
szabadalmait.
– Visszakanyarodva a negyvenes évekhez: ott tartottunk, hogy elindult a tolmácskarrierje.
Meséljen erről az időszakról! Tolmácsolt politikusoknak is?
– Még Rákosi mellett is, persze nem oroszra, mert ő sokáig élt a Szovjetunióban,
és lényegesen jobban tudott, mint én. Angolul, franciául viszont többször fordítottam
neki.
– Milyen benyomást tett Önre?
– Barátságtalan ember volt, nem találtuk meg a közös hangot.
– Gondolom, Ön elég jól tájékozott volt, nyilván bizalmas dolgokat is hallott
– Igen, és bár nem kellett esküt tennünk a titoktartásra, természetes volt,
hogy bizonyos dolgokról nem beszéltünk, mint ahogy az orvos sem beszél másoknak a
betege diagnózisáról.
– Sokat járt külföldön?
– Szinte az egész világot bejártam, persze nem mint turista. A legtöbbször úgy,
hogy konferenciákra hívtak tolmácsolni, engem és a csoportomat, amit akkor
Lomb-csoportnak neveztek. Azért választottak minket, mert olcsóbban dolgoztunk, mint a
nyugati kollégák. Természetesen az árakat a magyar állam határozta meg, és mi állami
alkalmazásban álltunk. Nem azért hívtak, mert jobbak voltunk, mint a nyugati kollégák,
hanem mert a feléért elmentünk.
– Mit jelent a szimultán tolmácsolás?
– Azt jelenti, hogy a tolmács az "A" mondatot fordítja, miközben a "B"-t
hallgatja. Mire arra kerül a sor, hogy a "B"-t mondja, addigra a szónok már a "C"-nél
tart, és így tovább. Gyakorlatilag az elsők egyike voltam, aki Magyarországon
elkezdett erre vállalkozni. Azt mondták, hogy ez pszichológiailag elképzelhetetlen, a
gyakorlat azonban azt bizonyította, hogy lehetséges.
Azt is fontos megemlíteni, hogy a tolmácsolásnál nemcsak a nyelvtudás jön szóba,
hanem a tárgy, a téma részletes ismerete is. Mi – akiknek nagy szó volt, hogy pénzt
kereshettünk a tolmácsolással – jobban vállalkoztunk erre, mint a kicsit vállrándító
külföldi kollégák.
– Ezeket az ismereteket magyarul sajátították el?
– Nem, azon a nyelven, amire tolmácsoltunk. A szakismeret egyébként nagyon jó módszer
arra, hogy egy idegen nyelv szabályait megismerjük. Én például évekig tanítottam a
Műegyetemen kémiát és fizikát – oroszul.
– Nem szokott néha két nyelv összekeveredni Önben, tekintve, hogy ilyen sokat
tud?
– De, a hasonlók: az olasz és a spanyol között néha elcsúszom, bevallom őszintén.
– Történt ilyen tolmácsolás közben is?
– Igen, és a megdöbbent arcokból láttam, hogy itt valami nem stimmel, de a
konferenciák résztvevői általában megértőek a tolmácsokkal szemben, tudják, hogy
segíteni akarunk nekik.
– Van kedvence az idegen nyelvek között?
– Most nagyon népszerűtlen leszek, mert az orosz a kedvencem.
– Miért gondolja, hogy ez népszerűtlen válasz?
– Mert rákényszerítették egy ország lakosságára, amely abszolút nem volt
erre fölkészülve. Az általános iskolákban kötelező volt az orosz. Most el tudja képzelni,
hogy Kiskunbürgendegyházán, az általános iskolában tanító embernek mekkora
orosztudása volt? És ezt át kellett volna adnia a nyolc-tízéves tanítványainak!
Mennyire megutáltatták a gyerekekkel ezt a muszáj-nyelvtanulást! Ez nekem nagy szomorúságom,
mert csak az örömmel tanult nyelv lehet sikeres.
– Miért pont az oroszt kedveli leginkább?
– Komplikált, de logikus nyelv, jól cseng, férfias, tömör, nem véletlenül választottam.
Az orosz a megtanulhatóságnak azon a szintjén van, amihez kell erőfeszítés, de nem
reménytelen erőfeszítés. Én jóval a kötelezővé tétele előtt tanultam oroszul,
amikor ellenségnek és kémnek számított az, aki tanulta, de mint nyelvész,
megszerettem.
– Mi a véleménye a magyar nyelvről?
– Szívügyem. Hát hogyan lehet valaki közömbös a saját anyanyelve iránt? Aki
Petőfin, Jókain, Márain nevelkedett, azt lebilincselte a líra és az epika szépsége.
– Azt olvastam, hogy a magyar a negyedik legnehezebb nyelv a világon
– Azt hiszem, hogy külföldiek számára reménytelen. Próbáltam néha tanítani,
de abbahagytuk a tárgyas és tárgyatlan ragozásnál. Más nyelvekben ugyanis a tárgy
határozottsága vagy határozatlansága nem befolyásolja az igeragozást. Mondjuk egy
angolnak megmagyarázni, hogy "látom a lányt" vagy "látok egy lányt", ez olyan
messze áll tőle, hogy a legjobb igyekezet is megbukott. És én is megbuktam mint
magyartanár.
– A finn tényleg rokonnyelvünk?
– Sokat voltam kinn Finnországban, de sosem boldogultam a magyar szókinccsel. Még
ha leírtam egy magyar szót, akkor is csak csóválták a fejüket, és nem tudtak válaszolni.
Talán a szerkezetében van valami azonosság, de én úgy látom, hogy nagyon elszigetelt
a mi anyanyelvünk.
– Most milyen nyelvet tanul?
– Nagyon intenzíven foglalkozom az ivrittel, a ma beszélt modern héber nyelvvel.
Biztos sokan megmosolyognak, de én mindig azt mondom, hogy a tanulás öröme az, ami ösztönzi
az embert, és nem az a lehetőség, hogy ezzel majd pénzt keres. Azt hiszem, hogy az
ivritnek, tehát a hébernek a tökéletesítésével annyi idő fog eltelni, hogy az én
koromban már egy plusz nyelvet nem akarok csatolni a többihez, de ébren tartom a többit
is, olvasok azokon, amelyekben jól tájékozódom.
– Van olyan nyelv, amely reménytelennek bizonyult az Ön számára?
– Nem. Lehet, hogy az ambícióim voltak szűkek, hogy tizenhatnál megálltam, de
nem volt olyan, amit azért tettem le, mert nem ment.
– Úgy tűnik, hogy az egységesülő világ közös nyelve az angol lesz. Ön
szerint mi történik majd a többi nyelvvel? És mi lesz a tolmácsokkal?
– A tolmácsolással kapcsolatban azt mondhatnám, hogy ez a következő generáció
gondja, hiszen én kinőttem belőle. Azt hiszem, hogy a tolmácsolás ki fog menni a
divatból, mert az angol megeszi a többit nyelvet, ami nekem, mint nyelvésznek, szomorúság.
– Úgy tudom, Magyarországon Ön beszéli a legtöbb idegen nyelvet. Mi a sikerének
a titka?
– Nem ismerem az új generációt, hiszen én a nagyon régiek közé tartozom, de
az az érzésem, hogy leszűkült a több nyelv iránt érdeklődők száma. Azelőtt németül,
angolul, franciául szinte kötelező volt tudni. Ami a kérdése második részét
illeti: nos, nagyon hiszek az olvasásban, mert a sikernek az egyik, talán legfontosabb
összetevője az érdeklődés. Ma gyakorlatilag nyelvtudás nélkül – például a maga
szép pályáján, az újságíróén – nemigen lehet érvényesülni. Ide pedig a könyveken
keresztül vezet az út. Érdekes módon a tolmács pályán nyolcvan százalékban nők
dolgoznak, mert mi nem érezzük olyan fontosnak a tökéletességre való törekvést. Na
most: a nem tökéletes, de azért használható és keresetet is nyújtó lehetőségek közül
az olvasás a legígéretesebb, nem szólva arról, hogy óriási a választék. Partnert,
olyat, aki türelmes, érdekes, hajlandó és ideje is van beszélgetni, nagyon nehéz találni.
A könyv mindezt nyújtja. Ezért vagyok nagy barátja a könyveknek.
1998. 11. 14. (II/46)
