Kereső toggle

Banán, az lett

Kollektív élmények a rendszerváltásról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Emlékszik valaki az endékás fapapucsokra? Vagy az átképzett orosztanárokra, akik egy leckével jártak előrébb az angol nyelvben, mint a diákjaik? Az Ezentúl lesz banán! címmel megjelent novelláskötetben zömében negyvenes kortárs írók fejtik ki, hogyan élték meg a rendszerváltást.

 

A 30 évvel ezelőtti rendszerváltásról hasonló emlékképek élnek az egykori kiskamaszok fejében, így nagyjából mindenkinek megvannak a Ceauşescu házaspár kivégzését bemutató tévéhíradó képsorai éppúgy, mint a leomlott berlini fal vagy a gombamód elszaporodó parabolaantennák és külföldi tévécsatornák, vagy a kötelező orosztanulás megszűnése, mikor is az orosztanárokat tömegével képezték át angoltanárokká. És persze mindenkinek megvannak a ‘80-as évekbeli iskolai élményei, amelyek a lehető legkevésbé utalnak arra, hogy időközben bárminemű rendszerváltozás ment volna végbe.

A most megjelent novellák szerzői igazából keveset nosztalgiáznak, talán a balatoni nyár az egyetlen olyan motívum, ami minden verzióban pozitív emlékeket ébreszt. Legyen az akár egy vállalati üdülő, mégoly szocreál változatban is, mint ami Vörös Istvánnak megmaradt kamaszkorából, ahol minden megbízhatóan ugyanolyan évtizedeken keresztül: fikusz a társalgóban, négyzetes asztalok az ebédlőben, lambéria a falakon, és a luxus csúcsa, a bár a kávéfőzővel és a bárszékekkel. Olyannyira, hogy a 16 éves főhős minden álma, hogy a „Balcsira” disszidáljon a szürke, egyhangú hétköznapokból. A Balcsira, amelyet nyaranta elleptek a fatalpú honeckerpapucsot viselő endékások, akik közül sokan itt találkozhattak nyugatnémet rokonaikkal. Egészen addig, mígnem Horn és Gorbacsov jóvoltából ‘89 őszén le nem omlott a vasfüggöny, és szabaddá nem vált az út előttük Ausztrián át az NSZK-ba – egy hónap alatt 35 ezer keletnémet jutott ki.

„A határnyitás a kelet-európai rendszerváltozás, és közvetve a német újraegyesítés mérföldkövévé vált” – olvasható Kiss Noémi írásában, amely egy ismerős német család hányattatásain keresztül mutatja be a ’89-ben  átmenetileg hazánkban ragadt disszidensek kálváriáját.

Egy akkori kamasznak Nyugat-Németország a Fa szappan, a Donald rágó, a Lindt csoki és a dobozos Fanta őshazája volt, nem beszélve az Adidas edzőcipőről, aminek a felpróbálásáért a kiváltságos iskolatárs fejenként 20 forintot kasszírozott. Laboda Kornél óvodás szereplőjének viszont egyebek közt a címercsere tűnt fel az óvoda falán, utána a számtalan külföldi tévécsatorna megjelenése kápráztatta el, majd az, hogy szülei végre meglátogathatták az NSZK-ba szakadt sváb rokonságot, ahonnét szuper játékautót hoztak neki.

„Már semmi nem az volt, aminek látszott” – írja Gévai Csilla, aki ‘89-ben a 7. osztályos töriórákon asszisztálta végig „az áthúzások és helyesbítések korszakát” – először csak mondatokat húztak ki, majd oldalakat, sőt fejezeteket tépkedtek ki a tankönyvből tanári irányítással. „Most mondhatnám azt is, hogy ezt már aztán szerettem, de a valóság mégiscsak az volt, hogy engem ezek a huzigálások és tépkedések nagyon is megzavartak, mert belém ültették a kételyt: a valóságnak mondott valami nem is a valóság” – vall fenntartásairól a szerző, akit szégyenszemre nem avattak úttörővé ötödikben a rossz magaviselete miatt, majd meg is buktatták, ám ennek köszönhetően normális, új osztályfőnöke lett, mi több, a ‘89-es parlamenti fenyőfaünnepélyt már ő vezethette le a testvéreivel.

„Akkoriban apám néhányszor nyilván érzett valamit” – ezt már Bendl Éva írja, akiben – sokakhoz hasonlóan – az 1989. március 15-ei tüntetés és apjának felfokozott hangulata maradt meg abból az időből. Gyerekszemmel nézve persze kevés jött át a politikai történésekből – meglehet, a vértelen forradalom, a puha átmenet eleve tompította az eseményeket. A kötetből is az jön le, hogy azok a gyerekek érzékelhettek valamit a ’89-es időszak politikai jelentőségéből, akik határon túli magyarként vagy aktív ellenzékiek csemetéiként asszisztálták végig a ‘80-as éveket. Mint például Mán-Várhegyi Réka, aki tízéves koráig egy romániai megyeszékhelyen élt, majd a forradalmat követően szüleivel együtt Magyarországra költöztek. Mint írja, a kisebbségi lét Romániában minden magyarra nézve üldöztetéssel járt. „A boltok polcai üresek, de van kenyérjegyünk, és ha néha parizert hoznak, akkor együtt szaladunk az alimentară felé. Kedvenc gyümölcsöm a banán, bár még csak háromszor ettem. Az ötvenes-hatvanas évek Magyarországán lehetett hasonló az élet, nem csoda, hogy itt (Magyarországon – a szerk.) a nálam harminc évvel idősebbekkel, többek között az anyósommal beszélgetünk úgy a gyermekkorunkról, mintha egyidősek lennénk” – írja a szerző, aki mindezzel együtt úgy emlékszik, hogy kiváltságos helyzet volt városlakónak lenni, tekintve, hogy a román vidéken még a ‘80-as években is kora középkori viszonyok uralkodtak.

A forradalmi, majd polgárháborús helyzetben a család elad mindent, és a hajdúszoboszlói menekülttáborban köt ki. A novella zárójelenetében évekkel később a békásmegyeri albérletük nappalijában tévéműsort néznek a rendszerváltásról. „Nem tudom eldönteni – mondja hümmögve apám –, hogy mi a rendszerváltás úgynevezett vesztesei vagy nyertesei vagyunk. Elvesztettük a szülővárosunkat, a lakásunkat, a tárgyainkat, a barátainkat, a szüleinket. És mit nyertünk?” Győri Hanna történetéből kiderül, hogy szamizdatterjesztő, harcosan ellenzéki szülők csemetéjének lenni sem jelentett egyszerű gyermekkort. Az 1973-as születésű Kiss Judit Ágnes a könyvbemutatón egyenesen arról beszélt, hogy a ‘80-as évek őt nagyon traumatizálták. „Én nagyon felvállaltan ellenzéki családból származom, és végigrettegtem a gyerekkoromat. Nem is azért, hogy a szüleim mikor mondanak olyat, ami miatt börtönbe jutnak, hanem hogy én mikor mondok véletlenül olyat, amit csak a Szabad Európában hallhattam, és akkor emiatt a szüleimet elviszik” – emlékezett az írónő. „Azt, hogy a telefonunkat lehallgatták, tudtuk. Hogy anyának III/3-as ügynöke volt, aki jelentgetett róla, azt is tudtuk, de az a félelem mégis sokkal nagyobb volt, hogy bajt tudok okozni másnak azzal, amit elárult nekem, mert bízott bennem. Rémálmaim voltak gyerekkoromban, és ha megláttam az utcán egy rendőrautót, biztos voltam benne, hogy értünk jönnek. Amikor később, a ’90-es években láttam egy rendőrt, aki vert valakit az utcán, és odarohantam, hogy számon kérjem, az annyira jó érzés volt, hogy ezt én megtehetem. Úgyhogy ahhoz a rettegéshez képest, amit a Kádár-korszak jelentett, a rendszerváltás nekem sikertörténet volt.”

Karafiáth Orsolya vagy Molnár T. Eszter írása vesztes oldalról is láttatja a történéseket. Azok szemszögéből, akik ‘89 után vesztették el állásukat, egzisztenciájukat, s váltak utódaik szemében szégyellnivaló komcsi ősökké. Emblematikus figura az egykori Néphadsereg katonatisztje, akinek pozíciója egész családja számára életbiztosítást jelentett – jólétet, állást, lakást az unokákig bezárólag, akiket aztán az új szelek harcos antikommunistákká tettek.

A kötet szerkesztője, Kovács Eszter azért kérte fel a kortárs írókat arra, írják le emlékeiket a rendszerváltásba torkolló, „békebeli” nyolcvanas évekről, hogy az a gyerekeink számára is többet tudjon jelenteni, mint egy puszta történelmi dátum. Olyan hétköznapi pillanatképek és személyes apróságok révén hozzák közel az akkori éveket, amelyekről akár a mai kamaszoknak is lehet valami tapasztalata, de az biztos, hogy a 40 felettieknek minden mozzanat ismert lesz belőle.

 

Olvasson tovább: