Kereső toggle

Magyarország kormányozhatósága is a tét!

Hack Péter az áprilisi választásról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Fotó: Shutterstock / PuzzlePix

A rendszerváltás – a Nemzeti Kerekasztalnál kötött megállapodásnak, majd az MDF–SZDSZ egyezségnek köszönhetően – egy, európai léptékben is stabil kormányzati rendszert alakított ki Magyarországon. Ennek köszönhetően az 1990-es választástól egészen a 2014-esig nemcsak attól nem kellett tartani, hogy egy esetleges kormányváltás káoszba taszítja az országot, de 1993/94-ben az MDF, majd 2008 és 2010 között az SZDSZ kiválása miatt kisebbségben maradt MSZP-kormány annak ellenére is vezetni tudta az országot, hogy politikai hátországa összeomlott.

Most más a helyzet. Magyarország stabilitása egyáltalán nem magától értetődő. Olyannyira nem, hogy az április 8-i országgyűlési választás egyik kiemelten fontos tétje, hogy megmarad-e az ország kormányozhatósága. Annál is inkább, minthogy pontosan látható: az ellenzék és a támogatói azon a véleményen vannak, hogy a választás tétje az, hogy bármi áron, csak legyen vége az Orbán-korszaknak. Ezért szó szerint semmi nem drága nekik, akár az sem, hogy az ország adott esetben kormányozhatatlanná válik.

Erre a legjobb példa Gyurcsány Ferenc március elején a Civil Rádióban elhangzott nyilatkozata, amely szerint esetleges győzelmüket követően az ellenzéki pártok képtelenek lennének megegyezni egymással, ezért elhúzódó tárgyalások után vélhetően újabb választásokat kellene kiírni. Gyurcsány szerint egyébként ez nem probléma, hiszen például Németország is hónapokig volt stabil kormány nélkül. Mindezt, ismételjük, Magyarország volt miniszterelnöke mondta, sokat elárulva a jelenlegi baloldal állapotáról. Az MSZP és a Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje, Karácsony Gergely pedig a múlt héten a Magyar Narancsnak elképzelhetőnek nevezte, hogy Orbán Viktor maradjon Magyarország ügyvivő miniszterelnöke akkor is, ha a Fidesz elveszítené parlamenti többségét (ez a helyzet egyébként szükségszerűen előáll, ha senki nem szerez a kormányalakításhoz szükséges többséget).  Karácsony nyilatkozatával voltaképpen elismeri az ellenzék kormányzóképtelenségét – a kérdés már csak az, hogy ebben az esetben miért nem a Fideszre történő szavazást ajánlja az ellenzéki választóknak.

***

De Gyurcsány és Karácsony idézett nyilatkozata nélkül is könnyen belátható, mi várna az országra egy esetleges kormányváltás esetén, ha egy pillantást vetünk az ellenzéki pártok programjaira – már azokéra, amelyeknek van ilyenjük. Ezekből kiderül ugyanis, hogy a Fidesz ellenfelei egymással összeegyeztethetetlen politikát képviselnek. Egy példa: a baloldal a jelenleginél több beleszólást adna Brüsszelnek Európa és Magyarország ügyeibe, míg a Jobbik kevesebbet.

A Jobbik – legalábbis abból kiindulva, hogy Orbán Viktorhoz hasonlóan Vona Gábor is aláírta az európai őshonos kisebbségek, így a határon túli magyarok védelméről szóló polgári kezdeményezést – kiáll a határon túli magyarokért, míg Gyurcsány Ferenc elképesztő vehemenciával támadja őket. Ráadásul a Jobbik sem az MSZP-vel, sem a DK-val nem akar koalícióra lépni, és – ha hihetünk a baloldali pártvezetők időnként egymásnak is ellentmondó nyilatkozatainak – az elutasítás kölcsönös. Ma nem látni, mi lenne az ellenzéki pártok közötti közös nevező Orbán Viktor utálatán és a Fidesz kisebbségbe szorításának szándékán (azaz a „minél rosszabb, annál jobb” mentalitáson) túl.

Márpedig a teljes ellenzék valamiféle együttműködése még a Fidesz veresége esetén is elengedhetetlen lenne egy új kormány felállításához – ma ugyanis a közvélemény-kutatások adatainak fényében nehezen képzelhető el, hogy akár a szétesett baloldal, akár a Jobbik önállóan többséget szerezzen. Ahhoz, hogy a Jobbik többségre tegyen szert, kétszer annyi szavazatot kell kapnia, mint amit a számára legkedvezőbb közvélemény-kutatások jeleznek neki. Ahhoz pedig, hogy az MSZP, a Párbeszéd, a DK és az LMP együttesen – de a Jobbik nélkül – többségbe kerülhessen, mindegyik szereplőnek meg kellene dupláznia támogatottságát. Ráadásul ezeknek a szereplőknek a programja még a Jobbik nélkül is összeegyeztethetetlen egymással. Emlékezzünk csak a legutóbbi, eufemisztikusan tárgyalásnak nevezett csetepatéikra, amelyek után hazugnak, részegesnek, rosszhiszeműnek és aljasnak nevezték egymást. Miért gondolnánk, hogy az MSZP, a Párbeszéd, a DK és az LMP vezetői tudnának közösen kormányozni, ha normálisan tárgyalni sem képesek egymással?

Baloldali politikusok és hozzájuk közel álló elemzők inkább a vágyaikat fogalmazzák meg és nem a tényeket rögzítik, amikor arról beszélnek, hogy a) a Fidesz úgymond a Jobbik nélkül is leváltható; b) vagy ha nem, akkor a Jobbikkal kialakítható valamiféle átmeneti együttműködés a jogrendszer átalakítása érdekében; c) általában pedig működőképes kormány alakítható egyszerű parlamenti többség birtokában. Arról azonban nem beszél senki, hogy a kormányzat mozgásterét meghatározó leglényegesebb kérdésekben csak kétharmados többséggel lehet dönteni. Ilyen kérdés például az euró – több ellenzéki párt által szorgalmazott – bevezetése (hiszen az ország fizetőeszköze az Alaptörvényben rögzített módon a forint), az ügyészség átalakítása vagy a termőföld kérdése. Sajnos az ellenzéki pártok és az őket támogató médiaszereplők és értelmiségiek úgy tesznek, mintha ezek a jogi akadályok nem léteznének – így aztán továbbra sem látni, hogy miképpen hárítanák el a kormányzóképességük elé gördített akadályokat.

***

Azok számára, akik nem kritikátlanul szemlélik a jelenlegi kormány működését, nyilvánvaló, hogy  a Fidesz–KDNP-nek egy, a 2014-esnél szorosabb eredmény esetén számolnia kell azzal, hogy a politikáján sok tekintetben változtatnia kell. Számos, kulcsfontosságú kérdésben viszont Orbán Viktor és kormánya minden jel szerint bírja a lakosság többségének támogatását. Ilyen kulcskérdés például a nemzeti szuverenitás kérdése. Magyarországon a lakosság többsége (ahogy a jelenlegi kormánypártok is) támogatja hazánk uniós tagságát, de az Európai Egyesült Államok létrejöttét nem (ahogy a Fidesz–KDNP sem). Ehhez a kérdéshez szorosan kapcsolódik a gazdasági migráció ügye, amely kérdésben az ellenzéki szavazók nagy része is a Fidesz álláspontját osztja.

Magyarország – népszavazáson jóváhagyott – uniós csatlakozásakor szó sem volt az Európai Egyesült Államokról, amelynek kialakítása rohamléptekben halad az utóbbi években. Európai szemszögből ezért az is a közelgő magyarországi választás tétje, hogy folytatódik-e a Brexittel elkezdődött, majd az osztrák és az olasz választással folytatódó tendencia Magyarországon is, vagy sem. Más szóval a „nemzetek Európájának” szuverenisták által támogatott törekvése, vagy az Európai Egyesült Államok globalisták által támogatott birodalomépítő víziója erősödik-e meg.

***

A Brüsszelhez és a brüsszeli hatalmi törekvésekhez fűződő viszony élesen kettészeli a magyar politikai mezőt. A baloldal és holdudvara lényegében azt állítja: minél jobb Magyarország kapcsolata Brüsszellel, annál jobb nekünk. Ezzel kapcsolatos, unalomig ismert hivatkozási alapjuk az észak- és nyugat-európai országok életszínvonala, ám érvelésük gyengesége, hogy Magyarország unión belüli helyzete nem annyira az észak- és nyugat-európai, mint inkább a dél-európai országokéra hasonlít, ám sok tekintetben kedvezőbb azokénál. 2010 után Magyarországnak sikerült elkerülnie Görögország sorsát, de ma már más, dél-európai országoknál is kedvezőbb mutatókkal rendelkezik egy sor területen. Miközben a válságból kilábalóban lévő Görögországban közel 50, Olaszországban több mint 30, Spanyolországban közel 40 százalékos a fiatalok munkanélküliségi mutatója, nálunk ez az arány 10 százalékos. Miközben súlyos gond az elvándorlás és az ebből következő munkaerőhiány, a foglalkoztatáspolitika, pontosabban a munkanélküliség elleni küzdelem terén nehéz lenne életképes alternatívát megfogalmazni a jelenlegi kormánnyal szemben.

Az unió és benne Magyarország jövőjével kapcsolatos tisztánlátást nagyban nehezíti, hogy a hazai politikai és értelmiségi elit nagy része kritikátlan brüsszelita. Részben ennek köszönhető, hogy az értelmiség körében a kormánypártok nem népszerűek. Számos konzervatív értelmiségi is nyilvánosan bírálja a kormányt, és kritikájuknak sok esetben van alapja. Ám – ezt a kritikusok többsége is elismeri – a Fideszből kiábrándult konzervatívok nehezen találnak pártot. Az MSZP–DK-féle baloldal többségüknél nem jöhet szóba, részben ideológiai okokból, részben pedig azért, mert 2010 előtt ezek a pártok már bizonyították kormányzóképtelenségüket. A Jobbik – legalábbis szavakban – még ma is nagyon mást gondol Európáról, mint az említett értelmiségiek, akiknek korrupcióellenes kritikáját ráadásul az is gyengíti, hogy egy olyan pártot kellene támogatniuk, amelyet a Fidesz pár évvel ezelőtti finanszírozója szponzorál, aki az általa biztosított pénzt nem szívességként fekteti a Jobbikba. Mindenki ismeri a népi bölcsességet, hogy „az rendeli a zenét, aki a számlát fizeti”. Nehezen hihető, hogy az intézményesített korrupció kidolgozásának kulcsszereplője fogja felszámolni a korrupciót. Az LMP nincs abban a helyzetben, hogy egyedül vagy érdemi partnerként tudna kormányra kerülni, a Momentumról, az Együttről és a többi kispártról pedig megemlékezni sem érdemes.

***

Ha a választáson a Fidesz–KDNP kétharmadot szerezne, az óriási legitimációt adna a következő ciklusra Orbán Viktor kormányzásához, de már egy egyszerű többséggel megkezdett harmadik ciklus is a rendszerváltás óta itthon példátlanul komoly legitimációt jelentene (ahogy azt jelentett Németországban Helmut Kohl vagy Angela Merkel számára is).

A Fidesz kisebbségbe szorulása – ahogy arra idézett nyilatkozatában Gyurcsány Ferenc felhívta a figyelmet – az ellenzéki pártok közötti hatalmi harcok és az ebből következő kormányválság hónapjait eredményezné, egészen egy új választásig. Tényleg hihető lenne, hogy a 2011-es megalakulása óta a szocialistákkal a baloldali szavazatokért öldöklő küzdelmet folytató DK és az MSZP egy esetleges választási győzelem után április 9-től már képes lenne arra, amire hét éve nem, vagyis az együttműködésre? Vagy ha ez a két párt nem szerezne abszolút többséget, akkor az az LMP jelentené a megoldást, amely éppen ezen pártokat alkotó politikusok kormányzásának antitéziseként jött létre?

***

Konzervatív választópolgárként a választás fontos szempontja számomra a zsidó-keresztény kultúra, a család és a nemzet védelme.

Ami az előbbit illeti, a Jobbik közelmúltjának és egyes politikusai jelenének olyan szerves része az antiszemitizmus, hogy 2018-ban nem látok garanciát arra, hogy a pártból kiszorulnak az Izrael- és általában zsidóellenes nézetek képviselői. A baloldal egy része pedig sajnos ma már nyíltabban keresztényellenes, mint amennyire zsidóellenes a Jobbik.

A családnak, mint egy férfi és egy nő szövetségére épülő társadalmi alapegységnek a védelme a magyar politikában a Fidesznek és a Jobbiknak fontos (vagy annak tűnik), a baloldalnak nem. Ami pedig a nemzeti érdekek védelmét illeti, a baloldal 2004-es xenofób, a határon túli magyarok elleni gyűlöletkeltésre épülő népszavazási kampányával kapcsolatban – főként az LMP-ben – érzékelhető ugyan elhatárolódás, de a DK legutóbbi, kolozsvári magyarokkal riogató videója világosan jelezte: a mai parlamenti baloldal egy része még mindig képtelen az egységes magyar nemzet érdekeinek képviseletére. Így a zsidó-keresztény értékek, a család és a nemzeti érdekek védelmét fontosnak tartó konzervatív szavazóknak nem sok választásuk maradt.

Olvasson tovább: