Kereső toggle

Hogyan és kik táncoltatták a magyar sajtót?

Ukázkultúra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A reklámadó bevezetése és az Origó főszerkesztőjének menesztése kapcsán ismét előtérbe került a sajtószabadság kérdése. A legpesszimistábbak szerint Magyarországon már alig szabad a sajtó, ezzel szemben a kormány azzal érvel, hogy éppen a hatalom olykor durva bírálatának a lehetősége is a sajtószabadság meglétét bizonyítja. A Hetek olyan ismert médiaszereplőket kérdezett, akik saját tapasztalattal rendelkeznek a rendszerváltás előtti és az azóta eltelt időkről is. Az interjúk során szóba került az újságírói korrupció, illetve a médiatulajdonos és a szerkesztőség ideális kapcsolata is.

Hogyan működött a politikai irányítás a közszolgálati médiában a rendszerváltás előtt? Elsőként Váradi Júlia kulturális újságírót kérdeztük, akit 36 év után váratlanul és hirtelen távolítottak el a Magyar Rádióból 2006-ban. „Amikor a hetvenes években elkezdtem dolgozni a Rádióban, még létezett a főcenzori funkció. Ez azt jelentette, hogy adásba kerülés előtt minden műsort meghallgatott egy, de sokszor két vezető beosztású munkatárs, s ha olyasmit észlelt, ami »rendszerellenesnek« volt minősíthető, azt kivetette. Én akkor a nagyon népszerű Táskarádió című vasárnap délutáni magazinnak voltam a szerkesztő-műsorvezetője – Rékay Gáborral váltva – és számtalan alkalom adódott, amikor ordítozós meghallgatások után kénytelen voltam bizonyos mondatokat, vagy egész anyagokat kihagyni.” Váradi emlékei szerint a nyolcvanas években ez a felügyelet már enyhült, ám a főszerkesztőknek még akkor is hetente jelen kellett lenniük egy pártközponti eligazításon, amelyen nemcsak az épp aktuális irányelveket, hanem a tiltott neveket, könyveket, az elítélt  színműveket – főleg az alternatív kultúra darabjait – listán megjelölve adták át az illetékes pártközponti tisztségviselők, hogy aztán a főszerkesztők teljesítsék utasításaikat. „Ekkor már egyre ritkábban voltak közös meghallgatások, viszont például a Gondolat-jel, vagy a 168 Óra műsortervét minden hét elején be kellett mutatni a Rádió elnökének, és ha ő nem hagyta jóvá, át kellett alakítani.”  
„Megvoltak a tabutémák, tabuszemélyek, a heti főszerkesztői értekezleteken pedig folyamatosan zajlott a finomhangolás” – erősítette meg a Váradi által elmondottakat Horváth Zoltán, a HVG nyugalmazott főszerkesztő-helyettese, az egykori zseniális címlapok atyja.  Persze, nem volt mindegy, mekkora példányszáma, nézettsége, olvasottsága volt egy orgánumnak. A HVG például kis példányszámú hetilapnak indult  – 12 ezer körül –, így is lett aztán a bürokráciában elkönyvelve, és jó sokáig ennek megfelelően is lavírozhatott. Még akkor is, amikor a példányszám már jóval 100 ezer felett járt. „Sokat jelentett a személyes kapcsolatok rendszere is. A jó diplomáciai érzékkel megáldott szerkesztők – a HVG esetében jelesül Vince Mátyás alapító-főszerkesztő – éppen a Kádár-éra utolsó tíz esztendejében mesterien játszottak a pártközpont–minisztertanács–tervhivatal »szentháromság« erőtérben – emlékezett vissza Horváth.
Hogyan zajlott a politikai irányítás a Magyar Rádióban a rendszerváltás előtt? „Úgy, mint most” – kezdte a választ a maga ismert karcosságával Havas Henrik. A műsorvezető–szerkesztő–író szerint a stratégiai pontokon ott vannak a megbízható elvtársak, és az is lényeges, hogy nincs írásbeliség: szóban, telefonon, kávézóban vagy egy parkban kerülnek átadásra az ajánlások. Havas folytonosságot lát a diktatúra és a demokrácia között: „Ami igazából márványszilárdságú alap, az a gyakorlat, melyet annak idején a Szabad Nép fejlesztett ki és mára a Magyar Nemzet tökéletesített. Annak idején, ha a pártlap kritizált egy tsz-elnököt, az asszony már készítette is össze a fehérneműt, mert mindenki tudta, hogy a hatóság is olvas. Néhány hete, amikor a Magyar Nemzet első oldalon írta meg, hogy hazánkban aktivizálódik az orosz hírszerzés, Kovácsné is kezdett pakolni, de az ő Bélája leintette: »Ne izgulj, Anyukám, véd a mentelmi jog.«”
Az Origó főszerkesztőjének eltávolítása, pontosabban a döntés – feltételezett – politikai motivációja kapcsán több befolyásos szereplő is megszólalt. Pallagi Ferenc, a Bors című bulvárlap főszerkesztője szerint a médiát nem a jelenlegi hatalom tette tönkre, hanem mindazok, akik 25 éve benne dolgoznak: például a hatalomhoz dörgölőző újságírók, szerkesztők, akik mindig csak a másik oldal sötét ügyeiről számolnak be, és akik önként szegődtek valamelyik politikai erő szócsövéül. Pallagi becsületére legyen mondva, önmagát is a felelősök közé sorolja – értesüléseink szerint alappal. Az általánosítás azonban többekben, így a Heteknek nyilatkozó Zsolt Péter médiaszociológusban is visszatetszést keltett. „Mindig mindenütt vannak hatalomhoz dörgölőző médiamunkások, ahogy mindig mindenütt vannak erkölcstelen és korrupt emberek minden szakmában. Fontosabb ennél a normaszocializáció kérdése, azaz, hogy mit szólunk ehhez, mennyire tartjuk normálisnak, tekintünk rá cinikusan, vagy ítéljük el. Én a becsületes újságírók helyében kikérném magamnak Pallagi Ferenc általánosítását” – felelte megkeresésünkre Zsolt Péter.
Azt ugyanakkor egyik interjúalanyunk sem cáfolta, hogy a demokratikus hatalmak is mindig megpróbálták maguk alá gyűrni a médiát. A kilencvenes években már nem volt  cenzúra, de akkor kezdődött az a durva személyzeti politika, amelynek következményeként 1993-ban 129 rádióst – pusztán politikai okokból – Csúcs László elnök irányításával eltávolítottak a Magyar Rádióból, emlékezett vissza a közrádió egyik dicstelen korszakára Váradi Júlia.
A szerkesztő–riporter szerint a kilencvenes évek vége, a kétezres évek eleje ismét nehéz időszak volt, mert például Kondor Katalin elnöksége idején sok olyan műsort szüntettek meg, amit személy szerint ő nem szeretett, vagy utasításba kapta, hogy azok ne készüljenek el. „Az akkori személyzeti  politika legalább olyan durva volt, mint Csúcs idejében, csak addigra már megtanulták, hogy a hatalommal való visszaélést hogyan lehet jogi keretekbe öntve eladni” – mondta Váradi.  
Havas Henrik speciális nézőpontból értékelheti a rendszerváltás utáni időszakot, hiszen nemcsak médiaszereplő, de egy rövid időre feltűnt a „másik oldalon” is, amikor 1995-ben hat napig a Horn-kormány kommunikációs államtitkára volt. „Én hülye, azt hittem, hogy Horn azért hív, hogy segítsek rendbe tenni a kormány kommunikációját. A lényeg az, hogy már az első nap egyértelművé vált, hogy két év múlva – ahogy az meg is történt – megjelennek a kereskedelmi televíziók. Papíron nekem kellett volna az egészet végigcsinálni a koncesszió kiírásától az elbírálásig, de már az első nap megmagyarázta a miniszterelnök, hogy ez csak másodsorban gazdasági kérdés, elsősorban politikai, ezért aztán ne nagyon ugráljak. Amikor közbevetettem, hogy ezen a kettőn kívül lehetne egy szakmai megközelítés is, csak legyintett. Elég gyorsan értésemre adták, hogy jó nekünk bármilyen tulajdonos, még amerikai is lehet, csak ne legyen zsidó” – mondta a Heteknek Havas, nyilvánvalóan arra célozva, hogy bár a legjobb pályázatot az Írisz tévé adta be, mégsem nyerhetett frekvenciát.
És hogy miért csak hat napig volt államtitkár Havas Henrik? Az erre adott válaszából a szakmai szolidaritásról is képet kaphatunk: azt ugyan tudta Havas, hogy Horn Gyula időnként együtt kávézik egy újságírókból álló társasággal, azt azonban nem sejtette, hogy amikor a miniszterelnök nem közülük választott államtitkárt, akkor „ezek az urak piszkosul idegesek lettek”. Havas szerint így történhetett meg, hogy a Szombathy Pál főszerkesztette Hét című tévéműsorban az ő tudta nélkül adtak le egy riportot arról, hogy stábja egyik tagjának rendőrségi ügye van. Havas másnap beadta a felmondását, mert mint mondta, ezekkel az emberekkel nem volt kedve harcolni. „Horn átvette a papírt, aztán elnevette magát: »Hogy te milyen hülye naiv vagy Henrik, nem tudtad, hogy ezek ilyen genyók?«” – idézte vissza a politikával történt szakítását a műsorvezető.  
Horváth Zoltán szerint az újságírói, szerkesztőségi függetlenség és szabadság legstabilabb alapja a nyereségesség lehetne. Más kérdés, hogy a torzított és eleve szűk magyar reklámpiacon ennek mekkora a realitása. Mindenesetre a HVG fénykorában „politikailag egyértelműen, és a szerkesztőségi alkotmányban is rögzítetten szabadelvű értékrend alapján mértük a világot, így az nem igazán volt kérdés, netán sértünk-e politikai érdekeket, megbántunk-e valakit – akár a hozzánk szellemileg közelállók közül is. Ezért leginkább gazdasági dilemmák merültek fel: mit szól a lapban jelentős összegű hirdetési költségeket költő vállalat, érdekcsoport  – és persze a vezetők, ha egy tényfeltáró jellegű összeállításban kedvezőtlen színben tűnnének fel. 
A lap szakmai tekintélye és gazdasági ereje folytán – ez tán akkoriban volt a zeniten – , könnyű volt akár a napi érdekek ellen ható kemény döntéseket hozni” – mondta Horváth, aki úgy emlékszik,  hogy a legnagyobb cirkusz az OTP-vezér Csányi Sándorhoz kötődik: egy ízben az előzetes tapintatos figyelmeztetések ellenére nem kedvező információkat hoztak nyilvánosságra, ezért jó ideig lemondhattak a pénzintézet reklámjairól és persze az ezzel járó bevételekről is. „Szerencsére minden érdekelt, beleértve az OTP-t és Csányi Sándort is, túlélte ezt is” – mesélte az egykori főszerkesztő-helyettes.    
A jelenlegi hatalomtól származó érv szerint a sajtószabadság meglétét az is bizonyítja, hogy szabadon lehet szidni a kormányt. Zsolt Péter szerint azonban nem az a cél, hogy szabadon lehessen szidni bárkit. „A cél az, hogy a média mint ellenőrző megbecsült legyen a társadalom és a kormány részéről is.” A médiaszociológus úgy látja, nem az „anyázás” lehetősége tesz szabaddá, hanem az egymás komolyan vétele. „A kocsmakultúra szabadságával semmire se fogunk jutni, s ebben komoly felelőssége van a kormánynak, amely úgy tűnik, nem tekinti partnernek a kritikus újságírást.” Zsolt Péter szerint érdekes kommunikációs játék zajlik: a kormányzat igyekszik beszorítani a kritikus újságírókat a méltánytalan támadók közé, az újságírók viszont szeretnék elérni, hogy ne söpörjék le őket, ezért gyakran méltánytalan támadásokat indítanak.
Havas Henrik ezzel kapcsolatban azt mondta, a mindenkori hatalom abban érdekelt, hogy a hírműsorok egy olyan világot mutassanak, amely hasonlít a kormányprogramokban leírt, a „beígért” világhoz. „Ha a Híradó mást, adott esetben a valóságot közvetíti, akkor a hatalom ideges lesz. Betlen Jánost, a Híradó főszerkesztőjét egyetlen telefonnal rúgta ki Horn Gyula. Orbán Viktornak ilyen gondjai nincsenek” – fogalmazott Havas és hozzátette: szeretné megélni azt a napot, amikor a köztelevízióban valaki visszakérdez.
Mindezek után azt kérdeztük Zsolt Pétertől, mikor élte a média a legjobb korszakát. A szakember szerint a rendszerváltás utáni néhány év volt a legjobb: akkoriban sok újságíró túlteljesítette ugyan a vélt elvárást, hogy a média feladata a politikusok ellenséges kezelése, ám ez a viszonyulás mégsem volt ellentétes a médiaetikai alapokkal. „Azt hiszem, voltak a mostaninál rosszabb időszakaink is, erre ékes bizonyíték a reklámadóval kapcsolatos szakmai összezárás” – összegezte véleményét a médiaszociológus.
Az Origó főszerkesztőjének menesztése kapcsán többen evidenciaként hangoztatták, hogy a médiatulajdonosnak semmi köze nincs a tulajdonában álló lap, televízió, vagy rádió által szolgáltatott tartalomhoz. Zsolt Péter szerint lehet, hogy ez szimpatikus, ám naiv álláspont. „A magyar aktuális történésektől teljesen függetlenül volt idő, amikor a szociológiai szakirodalom is úgy állt ehhez a kérdéshez, hogy a teljes elkülönülés lesz a tendencia: a tulajdonos a pénzét adja, a működtető pedig a szakértelmét, és minél jobban elválik a kettő egymástól, annál sikeresebb lesz hosszú távon is a vállalkozás. Ez a menedzserkapitalista elképzelés azonban a valóságban nem valósult meg, a tulajdonosok szerepe mindenütt a világon megmaradt” – mondta Zsolt.  
Horváth Zoltán úgy látja, normális esetben a média tulajdonosa – a profitszerzésen túl, de adott esetben akár ahelyett is –  valamilyen hasznos küldetést is el kíván látni. Ez esetben, ha médiát vásárol, az adott értékrendnek megfelelő, ahhoz legközelebb álló orgánumot választ, ha alapít, akkor pedig részt vesz a lap filozófiájának kialakításában és a filozófiával azonosulni tudó munkatársak kiválasztásában is. „Ha így jár el, etikailag is jogosult észrevételezni, amikor a médium eltér a közösen kialakított és elvárt értékrendtől” – mondta Horváth.
Havas Henrik 1999-ben igazolt át a köztelevízióba, ahol egy reggeli magazinműsort és egy esti politikai háttérműsort vezetett. „A szerkesztőségi értekezletek azzal kezdődtek, hogy mit mond Schmidt Mária, mit gondol Kövér László és néha elérkezett hozzánk Stumpf István egy-egy gondolata is.” Havas egyértelmű tapasztalata, hogy a tulajdonos bele akar szólni, mit képviseljen a médium. Hogy ki a közmédia tulajdonosa? „A rossz válasz az, hogy a közösség. A jó válasz – persze Magyarországon –, hogy a mindenkori hatalmat gyakorló párt”.

Olvasson tovább: