A tragédia óta bő öt évtized telt el, közben volt egy ideológia-váltás, a város lakói kezdetben titkon, majd nyíltan beszéltek a parancsnokról, az idő múlásával egyre kevesebben. Az egymást követő városvezetések eddig nem vállalták fel az emlékezést, a tiszteletadást, pedig tudtak a katonáról, felhívták rá a figyelmüket.
2004 augusztusába, Gedai István 56-os elítélt tájékoztatása alapján az MTV Aranyfüst című műsora tanúkat, túlélőket szólaltatva meg tűzte műsorára a jászberényi történetet, és elhangzott: derítsék fel a szovjet katona sírját, nevét. Azóta tíz év telt el.
Sokan a tények ellenére sem ismerték el a tragédiát. A parancsnok kiváló viszonyt ápolt a jászberényiekkel. A felesége varrónője rajongva beszélt a tisztről. Emlékeznek arra is, amikor októberben kijelentette: „Nem lövetek azokra, akiknek gyerekei az enyémekkel játszanak.” Tárgyalásokat folytatott, megegyezett a város vezetőivel, hogy folyamatosan biztosítja számukra a közműszolgáltatást és az élelmiszerbeszerzést. Amikor kiderült, hogy az orosz katonák kiképzéséhez a gyakorlótérre a városon keresztül lehet csak eljutni, és a lakók ezt provokációnak minősítették, megszüntette az átjárást.
Az akkori sírásó felesége kamerába mondta: a kivégzés után pár évvel elvonuló szovjet csapatok kiszedték a tetemet az ott megásott gödörből, és elvitték a városi temetőbe, ahol az 1944/45-ben meghalt szovjet katonák sírkertjétől külön temette el a férje. A sírt – amíg Jászberényben – az asszony gondozta emberi tisztességből. A november 4-e után bevonuló szovjet csapatok már nem féltek tüzet nyitni, szétlőtték a templom tornyát, civil embereket öltek meg.
A szovjet tiszt nevére nem emlékszik senki. Az orosz iratokban nincs nyoma, de hát miért is lenne: szovjet nézőpontból a parancsnok áruló. Jászberény, ha késve is, teljesítette kötelességét, tiszteletet adott annak az embernek, aki nem gyilkoltatott le ártatlanokat.
A forradalom leverésének napjára esett emlékünnepség nem vált médiaeseménnyé…
2013. 11. 08. (XVII/45)
