A hála kézzelfogható dolog az egészségügyben. A kisvárosi kórház
belgyógyászati osztályán ezt íratlan törvény szabályozza. A rendről a főnővér –
„Erzsi nővér” – ad felvilágosítást, aki közli a műtéteket végző orvosok
tarifáit. A főorvos harminc éve van a pályán, ezért az árfekvése igen magas,
százezer alatt sértés adni. Az adjunktusok keze biztos, de mégse professzorok,
negyvenezer a tarifa a műtétek után. Kezdőknek nem kell adni semmit, majd ha
véglegesen itt maradnak az osztályon, addig a hozzátartozóknak viszik a hírt,
azért is csurran-cseppen valami. Az egyetlen kivétel a kovács doki – kis k-val.
Na, ő botrány, teljesen kezelhetetlen figura. Nincs luxusautója, nem jár
külföldre nyaralni, nem veszi el a borítékot, visszaadja a suttyomban zsebbe
dugott pénzt is, és valamiféle hippokratészi esküre hivatkozik folyton. Nem is
lesz belőle soha osztályvezető, pedig tényleg jó doktor, de nem akar a
hierarchiába beilleszkedni. Helyette publikál, abból taníttatja a gyerekeit.
Nagyobb bizalommal keresnék meg az egyszerű emberek, ha elfogadná a pénzt, mert
így azt hiszik, nem ért a gyógyításhoz. „A hálapénz nálunk a hozzáértést és az
orvosi felsőbbrendűséget jelenti” – fejezi be a tájékoztatást Erzsi nővér.
Igazságtalan, de kell
2007. 08. 24. (XI/34)
