Kereső toggle

Búcsú Ungvári Tamástól

A vidám pesszimista

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jó tíz évvel ezelőtt a Scolar Kiadó igazgatójával beszélgettem, ők adták ki akkortájt sorozatban Ungvári Tamás könyveit. Azt mondja a kiadóvezető, azon drukkol, hogy szerzőjük találjon még elfeledett jegyzetlapokat a fiókjában, mert minden egyes mondatot el lehet adni, ami felett Ungvári Tamás neve szerepel.

Nem túlzás, a nagyközönség az elmúlt évtizedekben tényleg ennyire szerette a Professzor Urat. Persze korábban is népszerű volt mint egyetemi tanár, újságszerkesztő, irodalomtörténész, színházintézeti igazgató vagy éppen Beatles-szakíró. Akkor sem feledték el, amikor több mint egy évtizedet külföldön töltött neves egyetemek vendégprofesszoraként. Kivételes volt, hogy megkapta mind a legrangosabb akadémiai tudományos elismerést, a Széchenyi-díjat, mind pedig az irodalmi József Attila-díjat.

De az igazi sikert élete utolsó szakasza hozta meg a számára. Ő maga is így érezte, nem véletlenül mondta a Heteknek adott egyik interjújában ezt: „Igaz, az öregségnek rengeteg hátránya van. Az alkonyi fényben azonban élesebbek a tárgyak, letisztul a látás. Én még azt is igazságtalanként rovom fel a sorsnak, hogy nagysokára tanultam meg írni úgy, hogy az nekem is megfelel. Lecsupaszodott a stílusom, nincs benne előkelősködő barokk csavar. Megy a mondat előre, mint az ostorpattintás. Megérti öreg és fiatal, akadémikus és félanalfabéta.” (Késhet a tavasz, ha már itt a tél? Hazafi Zsolt beszélgetése Ungvári Tamás professzorral. Hetek, 2010. december 23.)

Közel hét évtizedes alkotó pályafutása során rengeteg ember rengeteg helyszínen találkozhatott Ungvári Tamással, így számtalan emlék marad róla, nemcsak könyveiben, hanem az emlékezetünkben is. Nekem megadatott, hogy az elmúlt jó 20 évben többször is beszélgethettem a Tanár Úrral, megtisztelő volt, hogy figyelemmel kísérte munkánkat. Lapunknak szinte indulását követően rendszeres olvasója lett, bölcs tanácsaival sokat segített nekünk, egy-két-három nemzedékkel fiatalabb újságíróknak. Kivételes érzéke volt az eltérő korosztályokhoz, ahogy Hazafi Zsolt kollégámnak mondta: „Fiatalnak lenni önmagában is tehetség, sugárzás, erő, lehetőség. De csak tőlünk tudják megtanulni, hogyan kell élni vele. Arra mindig ügyeltem, hogy fiatalok elől ne vegyem el a helyet. Az a ritka egyetemi tanár voltam, akinek se beosztottja, se irodája nem volt. Fő egyetemeimről idő előtt vonultam nyugdíjba, s kezdtem másutt pályát, hogy útjában senkinek se legyek. Sosem adtam alkalmat magamnak a tisztességtelenségre. Nagy a kísértés a jóra, még nagyobb a gonoszra.”

Ungvári Tamás rendszeresen kiállt Izrael és Jeruzsálem mellett, és szenvedélyesen küzdött az antiszemitimus ellen. A képen Bölcskei Gusztáv református lelkész (balra) és Németh Sándor, a Hit Gyülekezete vezető lelkésze társaságában.

De Ungvári Tamás még a Heteknél is jobban kötődött az ATV-hez, ahol éveken át saját ismeretterjesztő és könyvajánló műsort vezetett. Emellett rendszeres vendége volt a csatorna hírműsorainak, de volt, amikor az asztal másik oldalán foglalt helyet mint avatott kérdező. Ilyen emlékezetes televíziós műsora volt lapunk főszerkesztőjével, Németh Sándorral 2011 karácsonyán, akivel a Messiásról, a személyről és az eszméről beszélgettek.

Szerzőként számtalan könyvfesztiválon vett részt, de Ungvári Tamás ezek között különlegesnek érezte azt, ha Jeruzsálembe utazhatott a műveivel. Elkötelezetten szerette a Várost, ezért is vállalta el a Mindannyian Együtt Jeruzsálemért Alapítvány kuratóriumi elnökségét. Ugyanilyen szenvedélyesen küzdött szóval és tollal az antiszemitizmus és rasszizmus ellen. Amikor a szélsőjobboldal listázni akarta a magyar parlament zsidó képviselőit, a Kossuth téren a fogcsikorgató hidegben is vállalta a tiltakozó nagygyűlés házigazdájának szerepét.

Ungvári Tamás szeretett és tudott is írni önmagáról. Így aztán páratlanul gazdag életének summáját is ki tudná pontosabban megvonni, mint ő maga.

Ezt írta honlapjának beköszöntőjében:

„Az életprogramomat beteljesítettem. Tőlem senkinek nem kell és nem kellett félnie, engem viszont bátran lehetett és lehet irigyelni. Csak azért a boldog esztendőért, a feneketlen jókedvemért. Most is egy könyvemen dolgozom, felteszem, kiadják. Hogy az eddigieket olvassák-e? Többen, mint bevallják, foszlányaikat itt-ott felfedezem, persze idézőjel nélkül. A legbüszkébb a magányomra vagyok: akolban, csordában sosem éltem. Nem voltam kitartott író: állásban vagyok, hogy az egyetemről kijöttem, a szolgálati éveim száma elérte az ötvenet. Az a vidám pesszimista, aki vagyok, tisztelettel köszönti olvasóit, híveit, irigyeit és ellenfeleit. Minden úgy volt jó, ahogyan volt. A jövőről meg nincs mit beszélni.”

Olvasson tovább: