Kereső toggle

A sakk királynője

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A világ legjobb női sakkozójaként tartják számon Polgár Juditot. „Minden egészségesen született gyerek potenciális zseni, de hogy azzá is válik-e, az főleg az első hat évben dől el” – állítja Judit pedagógus édesapja, Polgár László.

Egy interjúban Polgár Judit elmondta: „Apu kísérletének két alapja volt. Az egyik, hogy nem járunk iskolába. A másik, hogy valamilyen területen specializálódjunk, és abban minél jobbak legyünk.”  Juditnak két nővére van: a nála hét évvel idősebb Zsuzsa és a két és fél évvel idősebb Zsófi, akik szintén kiemelkedő sikereket értek el a sakkban, hiszen nemzetközi nagymesterek lettek a nők között, Zsuzsa a férfiak között is, míg Zsófi a férfiak között nemzetközi mesteri címet szerzett.

A legsikeresebb közülük a legfiatalabb Judit lett, aki egyedülálló módon, már 12 évesen elnyerte a férfi nagymesteri címet, 2005-ben máig egyetlen nőként lépte át a 2700 élőpontos szupernagymesteri határt, és 1989-től 2015-ig megszakítás nélkül a női világranglista első helyén állt, az abszolút világranglistán pedig a 8. helyet érte el. Judit az aktív versenysporttól 2014-ben vonult vissza, majd 2015-től 2016-ig a magyar férfi sakkválogatott szövetségi kapitánya volt. Ma alapítványával és az iskolai sakkoktatás népszerűsítésével foglalkozik, szakkönyveket ír, előadásokat tart.

A pedagógus végzettségű szülők egész életüket a három lány nevelésének szentelték: Judit hatéves volt, amikor mindketten feladták a munkájukat, és onnantól csak magántanuló gyerekeikre koncentráltak. Az iskolában ugyan mindig jelesre vizsgáztak, de a szülőket a legkevésbé a tanulmányi eredményeik érdekelték.

„Nekünk az életünk volt a sakk. Ezzel keltünk, ezzel feküdtünk, emiatt utaztuk végig a világot, emiatt kezdtünk el repülni… Olyan dolgok nyíltak meg előttünk, ami abban az időben nagyon speciális volt, és nagyon nagy lehetőség” – emlékezett vissza Judit, aki nővéreivel együtt soha nem gondolta úgy, hogy elvették volna a gyerekkorát, hanem épp ellenkezőleg: kifejezetten szerencsésnek érzik magukat a szüleik miatt.

Tény, hogy édesapjuk, Polgár László egyedülálló módszert fejlesztett ki arra, miként hozza ki gyerekeiből a maximumot, amit Hogyan neveljünk zsenit? című könyvében részletesen le is írt. A családfő, aki egy személyben volt a lányok apja, menedzsere, tanára és edzője, a Heteknek adott 2002-es interjújában kifejtette: annak idején a kandidátusi dolgozatát a képességfejlesztés témájában írta, és gyakorló tanárként is azt látta, hogy a többiekhez képest hatalmas előnnyel indulnak az összetartó, ingergazdag családból érkező gyerekek. A zsenik életrajzát tanulmányozva tűnt fel neki, hogy mindegyik nagyon korán specializálódott egy területre, és ott igen intenzív munkát végzett. Meggyőződése, hogy a mai iskolában nem maga a terhelés, hanem a terhelés módja a problémás, s a gyerekeket néhány területen kellene komolyan fejleszteni, ahelyett, hogy a képességeiket elaprózzák rengeteg tantárgy között.

Polgár László, aki szerint az iskola egyenesen tönkretesz, még a gyerekei születése előtt kidolgozta módszerét, ami naponta reggel 6-tól este 10-ig tartó elfoglaltságot jelentett az egész családnak. Egész kiskortól alapelvárás volt a sport és a nyelvtanulás, a fő hangsúlyt a sakkra és a matematikára helyezték, de már az első gyerek szédületes fejlődése miatt annak négyéves korában eldőlt, hogy a sakk lesz a választott terület, amiben a lányok csúcsteljesítményt fognak produkálni.

A Polgár család tagjai a ’70-es és ’80-as évek Magyarországán különcöknek számítottak, gyakori médiatámadások és hatósági zaklatások célkeresztjében éltek – hol a szülőket akarták elmegyógyintézetbe vagy börtönbe zárni, hol a lányokat állami gondozásba venni –, aminek alapvetően az volt az oka, hogy a gyerekek nem jártak iskolába, azaz kimaradtak az intézményesített szocialista nevelésből.

„Egymásnak voltunk, és mi nagyon jól elvoltunk, a három lány egymással. Mindent kibeszéltünk, mindenhová együtt utaztunk” – fogalmazott Judit, aki szerint családjukat a már egészen korán kezdődő sikerszéria és a külső támadások egyaránt egységbe kovácsolták. Juditnál egész korán egyértelmű lett a versenyzői karrier: kilencévesen aratta első nemzetközi sikerét, 12 évesen csapatával megszerezte az első olimpiai bajnoki címet, amit 14 évesen megismételt.

Kaszparov és Polgár a világ legjobb férfi és női sakkozója.

Felnőttként is csúcsteljesítményt nyújtania nem volt könnyű feladat, különösen nem nőként. Judit szerint sokkal többet kellett bizonyítania, mint a férfiaknak. Ez a fal annak ellenére is nehezen tört át, hogy a kilencvenes években épp a Polgár lányok miatt szűnt meg a férfi és a női sakkversenyek merev szétválasztása: azóta nők is játszhatnak férfiversenyeken. Az, hogy Juditék családjában az volt a természetes, hogy a lányok az első perctől fogva férfiakkal versenyeztek, szintén az atyai koncepció részét képezte, és igen ösztönzőleg hatott a fejlődésükre. Judit szerint kicsit meg is keményítette őt ez a közeg, de az anyaság később lágyított rajta.

„Úgy sikerült megváltoztatni a bajnokok gondolkodásmódját, hogy előbb-utóbb mindegyik fennakadt a horgon, és megvertem” – mondta Judit egy tévéműsorban. 32 éven át versenyzett, számos neves ellenfele közül az orosz Garri Kaszparov volt a leghíresebb, akit minden idők legnagyobb játékosaként emlegetnek. „Ha győzöl a sakkban, elpusztítod az ellenséged akaratát. Ez egy háború” – mondta egy interjúban Kaszparov, lenézően nyilatkozva a női sakkozókról, köztük Polgár Juditról is, mint akik nem alkalmasak a férfias típusú küzdelmekre. Judit, aki Kaszparovhoz hasonlóan elég kíméletlen, célratörő stílusáról volt híres, a nyilatkozatot kihívásként fogta fel, s több találkozójuk után, fokról fokra – a megszeppent vereségtől a döntetlen játszmákon át – jutott el addig, hogy sikerült legyőznie Kaszparovot a Russia vs The Rest of the World 2002 tornán.

Kaszparov hozzáállásában az áttörést a 2001-es döntetlen játszmák jelentették, melyek után meghívta a legkisebb Polgár lányt az edzőtáborába, akinek ez óriási élményt jelentett. Minden a felkészülésen múlik, és Judit elmondása szerint a számítógépes sakk amolyan szükséges rossz a versenyzők életében. A felkészülés elengedhetetlen eszköze, de hozzászoktat az állandó értékeléshez, útbaigazításhoz, és kevés teret enged a kreativitásnak, illetve a lélektani hadviselésnek – márpedig az élő sakkjátszmában ezek kapják a főszerepet.

„Nyilván a férfidominált területeken olyan nők tudnak érvényesülni, mint én a sakkban, akinek ha a szülei nincsenek mindig támogatólag ott, hogy lepergessék róla a negatív visszajelzéseket, illetve ha a nővéreimmel nem tudtam volna mindent megbeszélni és összezárni, akkor soha nem tudtam volna áttörni ezeket a falakat, és bekerülni a top 10-be. Az ilyen nőknek tehát nagyon erős karaktereknek kell lenniük, és nagyon erős háttérrel kell rendelkezniük” – fejtette ki Judit Veiszer Alinda műsorában, annak kapcsán, hogy 2016 óta az ENSZ egyenjogúságot szorgalmazó programjának egyik arca is lett.

Judit szerint ahhoz, hogy a szülei képesek voltak végigcsinálni az elgondolásukat, komoly szakmai felkészültség, a szerény anyagi körülményekből való kitörési vágy és egyfajta fanatizmus is kellett – s mindezek hiányában látja annak okát is, hogy sem ő, sem a nővérei nem követik a szülői modellt. A Polgár família sikeres nevelésének – mint azt számos interjúban elmondták – a kulcsa volt az is, hogy az édesanya egy kifejezetten tradicionális szereposztásban állt helyt az édesapa mellett. A három eredményorientált lány viszont – akik még a várandósságaik alatt is versenyeztek – nem kifejezetten erre a szerepre lett felkészítve, így hát ők inkább a karrier és család egyensúlyának megteremtésére törekszenek.

Szülei példája alapján Judit elengedhetetlennek tartja a nevelés sikerességében a szülők megegyezését is. „Nemcsak mi vagyunk benne a gyerekeink nevelésében, hanem a párjaink is, akik szintén hozzák a saját családi mintáikat. És ez meghatározó. Ahogy gyerekkorunkban nálunk is azért tudott működni a történet, mert anyuék nagyon egy húron pendültek” – hangsúlyozta a sakkfenomén.

(A cikk eredetileg a Hetek Határtalan magyarok című bookazine-sorozatának negyedik, befejező részében jelent meg.)

Olvasson tovább: