Kereső toggle

Erősebb a napalmnál

Kim Phuc útja a valódi békéig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Kim Phuc. Gyerekkora kínjaitól messzire jutott: Jézusban meglelte a szabadságot, az életet és a békét.

„Napalmlányként” vált a vietnami háború szörnyűségeinek jelképévé egy 1972-ben készült, később Pulitzer-díjjal kitüntetett fotó révén. az Azóta megtalált keresztény hitének köszönhetően Kim Phuc ma már a béke követe.

Phan Thi Kim Phuc a városa, Tràng Bàng mellett húzódó 1. számú főúton menekült a napalmbombák keltette tűztől 1972. június 8-án. Hiába rángatta le magáról a ruháit, a pusztító anyag a bőrére tapadt, testének több mint harminc százalékán legalább harmadfokú sérüléseket szenvedett. A fizikai fájdalom az azóta eltelt közel fél évszázad alatt az élete része maradt; nem csoda, hogy sokáig kísértette a kérdés: „Miért pont én?” Ma már tudja a választ. Így kezdődött az a szellemi utazás, ami elvezette ahhoz, aki azt állította magáról, hogy Ő az egyetlen út: Jézus Krisztushoz. Kim Phuc 2017-ben megjelent Fire Road (Tűzút) című könyvében kifejezetten ebből a nézőpontból szerette volna elmesélni történetét.

Az 1. számú főút

Kim Phuc csak kilencéves volt, amikor a híres fotó készült. A támadást megelőző néhány napig a háború távolinak tűnt. Fára mászni, iskola után a legjobb barátnőjével lédús guavát majszolni a kertben, kukoricacsutkákkal esküvőset játszani, vagy elvonulni kedvenc könyvével, A majomkirállyal az egyik fán kialakított olvasókuckójába. Egy kislány szemével ezek voltak a mindennapok főbb eseményei.

De ahogy a vietkongok (az északiakhoz átállt déli gerillák) egyre sűrűbben felbukkantak földalatti alagútrendszereikből, hogy ellátást követeljenek, nyilvánvaló volt, hogy a hadsereg hamarosan felfedezi és megpróbálja kifüstölni őket.

Amikor ez bekövetkezett, a vietkongok elfoglalták a falut, a családok pedig a közeli kaodai templomba menekültek. Kimék szinte második otthonnak tekinthették az épületet. A kislány anyai nagyapja a helyi kaodaizmus oszlopos tagja volt. A Saigon körüli régióban népszerű vallást egy spiritizmus iránt érdeklődő hivatalnok hozta létre a francia uralom idején, az 1920-as években, a taoizmus, buddhizmus, konfucionizmus, valamint a huszadik századi európai spiritualizmus elemeinek összegyúrásával. (A hívek szerint a kaodaizmus hordozza az összes világvallás és a világtörténelem végső kinyilatkoztatását.) Amikor a vezetés utasításba adta, hogy a hívek építsenek helyi templomokat, Kim Phuc nagyapja földje egyharmadát a Tràng Bàng-i templom felépítésére adományozta.

A templomban dél-vietnami katonák vigyáztak a menedéket kereső családokra. Azon a júniusi napon hirtelen egy katonai gép tűnt fel, és füstgránáttal kijelölte a mögötte haladó repülőnek a bombák helyét. A katonák azonnal kiáltani kezdtek, hogy mindenki rohanjon kifelé. Kim Phuc már kijutott az útra, de annyira megdöbbentette a közvetlenül mellette elhúzó repülő látványa, hogy hosszú másodpercekig mozdulatlanul állt. Csak a robbanások után eszmélt fel, amikor már lángolt a ruhája.

„Nagyon forró!” – kiabálta, ahogy meztelenül szaladt az úton. Amikor az útlezárásnál álló újságírókhoz ért, azok néhány korty vizet adtak neki inni, majd a bőrére is vizet locsoltak. Ez volt a lehető legrosszabb, amit tehettek, a napalm ugyanis oxigénnel érintkezve újra belobban. Az ájult Kim Phuc-kal a híres fénykép készítője, Nick Ut sietett kórházba.

Minden megváltozott

Kim Phuc szülei három nap alatt, gyalog tették meg az utat Saigonba, ahol minden kórházat végigkérdeztek. Az utolsóban is azt a választ kapták, hogy a lányuk nincs ott, de az anyja ezúttal nem hagyta magát: a nyolcemeletes épület minden helyiségébe benézett. Végül megkérdezett egy takarítót, aki unottan egy ajtóra mutatott – mindenki tudta, hogy az égési sérültek ritkán élik túl. „Oda viszik a halottakat” – mondta.

A Kim Phuc mellett fekvő halott kisfiúról már férgek másztak át az ő ágyára. A két gyászoló anya eleinte csendben ült, majd halkan néhány szót váltottak. Az anyja hangjára Kim megmozdult – még életben volt! A szülők kirohantak vele, és egyből egy orvosba botlottak, aki az apa ismerőse volt az egyetemről. Az ő segítségével Kim Phuc átkerült egy égési sérülésekre specializálódott klinikára.

A kislány állapota negyven napig kritikus maradt. A kezelések szörnyű kínokkal jártak, különösen a bőr rugalmasságának és a mozgásterjedelmének a növelését szolgáló fürdők – Kim Phuc gyakran elájult az eljárás közben. Tizennégy hónap múlva mehetett haza.

De már semmi sem volt olyan, mint előtte. A félig lerombolt, lyukas falú, lyukas tetejű házban alig volt ennivaló, nem is beszélve a fizikai kínokról. Kim Phuc a verejtékmirigyek elpusztulása miatt nem tudott izzadni, ezért a nagy melegben úgy érezte, mintha katlanba lenne zárva saját testében. Olykor elviselhetetlenül viszketett a bőre, ami vakarással nem múlt el és a fájdalom sokszor csak úgy enyhült, ha ököllel ütögette az izmot, hogy beinduljon a vérkeringés.

A legrosszabb mégis a magány volt. A szüleit túlságosan lekötötte, hogy biztosítani tudják a család megélhetését. Nagyon fájt, hogy a legjobb barátnője, Hanh nem állt vele szóba többet. „Nem vagyok alkalmas arra, hogy szeressenek” – mondogatta magának. 

Nick Ut, a Kim Phucról készült ikonikus fotó alkotója

Megtalálni a békét

1975 áprilisában az északiak elfoglalták Saigont, és véget ért a háború. De nem Kim Phuc lelkében. A fájdalom és a magány enyhítésére teljes elkötelezettséggel vetette bele magát a kaodai vallásba. Néhány év múlva azonban be kellett látnia, hogy akármennyire igyekszik is, az istenek nem segítenek.

A kórházban töltött idő alatt határozta el, hogy ő is szeretne más gyerekeken úgy segíteni, ahogy rajta segítettek. 1981-ben elkezdte az orvosi egyetemet. Az egyik órán négy ember jelent meg Hanoiból, a kormány megbízásából. Egy német újságíró ugyanis megtalálta a híres fényképet a háború idején készített anyagai között, és tudni szerette volna, mi lett Kim Phuc-kal. A kormány azonnal felismerte a nagyszerű propagandalehetőséget.

Az összegyűlt külföldi újságírók néhány személyes kérdés után arra voltak kíváncsiak, gyűlöli-e Kim Phuc az amerikaiakat, amiért ezt tették vele. Miután elmagyarázta, hogy a bombát dél-vietnamiak dobták le, a bólogatásokból és grimaszokból egyből rájött, hogy a tolmács meglehetősen szabadon fordított.

Egyre gyakrabban jöttek érte, hosszabb utazásokra is elvitték, például a Szovjetunióba. A lemaradásokat nem győzte behozni, abba kellett hagynia az egyetemet – nemcsak a szabadságától, hanem az álmától is megfosztották.

Egy alkalommal, hogy ne találjanak rá, bevette magát a könyvtárba. Lekuporodott az egyik sarokba, és felhalmozta az összes fellelhető, vallással kapcsolatos könyvet. Így került a kezébe egy Újszövetség. Döbbenten olvasta benne, hogy a kaodaizmussal ellentétben, amely sok istent tisztel, és azt tanítja, hogy a szentséghez sokféle úton el lehet jutni, Jézus úgy jelentette ki magát, mint egyetlen út – „az út, az igazság és az élet”. Sőt, Jézus szenvedett ennek a kijelentésnek a védelme érdekében. Korábban soha nem szembesült Jézus személyiségének ezzel az oldalával – a megsebesítettel. „Úgy forgattam ezeket az új információkat az elmémben, mint drágakövet a kézben, gyönyörködve az oldalain megcsillanó fényben” – emlékezik vissza. 1982 karácsonyán átadta az életét Jézusnak, és ezzel beköltözött az életébe az a béke, amire annyira vágyott.

Ám a kaodaizmusból nem lehet csak úgy kilépni: a „disszidenseket” halottnak tekintik. „Nem vagy többé a lányom” – jelentette ki az anyja. Nem számíthatott többé az otthonról kapott ennivalóra, ruhára, pénzre.

Végre szabadon

Újonnan megtalált hite átsegítette a nehézségeken. A kötelező interjúk és szereplések miatt még kevésbé érezhette szabadnak magát, ezért az egyik, emberségesebbnek tűnő tartótiszttől kért segítséget. Az továbbította Kim Phuc történetét a főnökének, akitől két nap múlva megjött a válasz: vacsorameghívás Pham Van Dongtól, a miniszterelnöktől.

Kim Phuc olyan baráti viszonyba került a miniszterelnökkel, hogy Bac Dongnak, „szeretett nagybácsinak” kezdte szólítani. Hogy megvalósíthassa álmát, és orvos lehessen, illetve hogy megszabaduljon a tartótisztek állandó jelenlététől, Pham Van Dong elintézte, hogy Kubába mehessen tanulni. 

Eddie Adams legendás képe1968-ból.

Kim Phuc meg volt róla győződve, hogy a napalmtámadás megfosztotta attól, hogy valaki beleszeressen, és saját családja legyen, de Kubában igazi love story várt rá. Megismerkedett egy másik vietnami diákkal, Bui Huy Toannal, aki hamarosan megkérte a kezét. Moszkvában töltött nászútjukról hazafelé pedig a szabadság is elérhető közelségbe került. Amikor a gépük megállt Kanadában üzemanyagot felvenni, Kim rábeszélte Toant, hogy ne szálljanak vissza.

Végül egy másik nagy vágy is teljesült: bár annak idején, a vietnami kórházban felkészítették rá, hogy soha nem lehet anya, két gyermeke született: Thomas 1994-ben és Stephen három évvel később.

Kim Phuc hite mindkettejük családját megérintette. Négy hónappal Kanadába érkezésük után Toan is megtért. Amikor néhány évvel később rövid időre visszautazott Vietnamba, és titkos házi istentiszteleteket tartott, több száz ember lett Jézus követője, a legtöbben megrögzött kommunisták.

Kim Phuc szülei Vietnamban már mindent elveszítettek. 1997-ben Shelley Saywell, aki dokumentumfilmet készített Kimről, apja egy saigoni kapcsolatán keresztül elintézte, hogy Kanadába engedjék őket. Amikor Kim megkérdezte őket, szeretnének-e maradni, az anyja először csak annyit válaszolt: „Nagyon hideg van itt.” Majd némi szünet után hozzátette: „De azt hiszem, jót tenne a változás.” Nem sokkal később Kim Istenével is megbékéltek, látva, hogy mennyire valóságos. Néhány év múlva hazalátogattak Vietnamba, és mind a hét másik gyermekük megtért.

Kim Phuc-ot újra megtalálta a nyilvánosság, de most már nem menekült előle: azóta is lehetőségként használja, hogy a béke és a megbocsátás üzenetét minél több emberhez eljuttassa. Ma az UNESCO jószolgálati nagyköveteként, illetve saját, KIM Foundation International nevű alapítványán keresztül igyekszik másoknak segíteni. Megértette, hogy a kép, amelytől mindig szeretett volna elszakadni, végül „megajándékozta egy céllal, egy elhívással, egy szolgálattal, egy üggyel”.

A gyűlölet és a harag sokáig olyan volt a lelkében, mint a sár. Túl soknak érezte, amit a Biblia kér: „szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak”. Idővel mégis engedelmeskedett ezeknek a szavaknak, és mindenkinek – akár ismeretlenül is – megbocsátott, akinek része volt a tragédiájában. „A megbocsátás erősebb a napalmnál. Erősebb bármilyen fegyvernél” – mondja.

Kim Phuc 2016-ban visszatért Tràng Bàngba. Különös élmény volt visszasétálni az úton a templomba. „Ahogy a templomban álltam, bámulva kifelé az ablakon, eszembe jutottak 1972 szörnyűségei, az utána következő megpróbáltatások és kínok, a hegek, amelyeket most is fájdalommal hordok. De aztán az is eszembe jutott, milyen messzire jutottam, felfedezve a szabadságot, az életet, a békét. A megelégedettségre, örömre és türelemre gondoltam, amire szert tettem menet közben. »Köszönöm, Istenem – suttogtam – köszönöm, még ezt az utat is.«”

 

Olvasson tovább: