Kereső toggle

Júlia, az elátkozott özvegy - Petőfi özvegyének igazi arca

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szendrey Júlia a magyar irodalomtörténetben hosszú évtizedeken át a hűtlenség szimbóluma volt. Sokak számára talán még most is az. Hiszen hiába fohászkodott hozzá szerelmes férje a Szeptember végén című versében, ő „eldobta az özvegyi fátyolt”. De vajon hogyan ítélte volna meg hitvese döntéseit maga Petőfi Sándor, ha valóban visszatérhetett volna a „síri világból”?

A szabadságharc után a magyar közvélemény szemében Szendrey Júlia nem volt több egy csalfa nőszemélynél, aki pusztán becsvágyból lett Petőfi neje, majd miután a költő hősi halált halt, még a gyászév leteltét sem várta meg, új férj után nézett. Petőfi legjobb barátja, Arany János 1850 augusztusában dühösen keserű verset írt, miután a Hölgyfutárból értesült Júlia második házasságáról. A honvéd özvegye kegyetlen vers:

a hősi halált halt katona feljön a „síri világból”, és hívatlanul betoppan hajdani felesége menyegzőjére. „Eldobtad a tiszteletes gyászt,/ Korán vetéd el azt, korán, (…)/ Élj boldogul… ez könnyű annak,/ Ki, mint te, oly hamar feled/ Még egy rövid szó gyermekemről,/ Azután, hölgy, Isten veled;/ Légy anyja és nem mostohája,/ Nehogy eljöjjek egy napon,/ És elvezessem kézen fogva/ Őt is oda, hol én lakom!…”

A segesvári ütközet. Szendrey Júlia önkívületben kereste férje holttestét a csatamezőn.
Ha Szendrey Júlia olvasta volna ezeket a sorokat, bizonyára éles tőrként hatoltak volna a szívébe, de nem olvasta. Ezt a verset ugyanis Arany életében soha nem tette közzé. A költő 1882-ben bekövetkezett halála után fia, Arany László találta meg a kéziratot, majd 1888-ban apja hátrahagyott verseivel együtt ezt is kiadta. Arany János egyébként a hatvanas években, amikor Pesten élt, Gyulai Pálékon keresztül baráti kapcsolatot tartott fent Júliával. (Gyulai Pál felesége Szendrey Mária, Júlia húga volt.) Szintén 1850-ben írta az Emléklapra című versét, amit a forradalom költőjének özvegyéhez címzett vigasztalásul. Részvét és együttérzés csendül ki soraiból: „Majd csak felszárad a könny… ámde a bú?/ Oszlik talán egy hosszu életen./ Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,/ Szíves, de bánatos üdvözletem.”

Arany János nem tudhatta, hogy halála után milyen lavinát indít majd el a magyar közbeszédben A honvéd özvegye című versével. A költeményt mindenki megértette, és nem volt senkinek semmi kétsége afelől, hogy a címzett Szendrey Júlia.  Pletykák, legendák, perverz históriák kaptak szárnyra, és terjedtek szájról szájra országszerte. A kétes hírek elözönlötték a sajtót. A nemzet költőjének asszonya gonosz nyelvek kereszttüzébe került, és semmit sem tudott felhozni mentségére, hiszen 1868-ban meghalt.

A rágalom eredete

Vachott Sándorné Csapó Mária gyermekkora óta vetélytársat látott Júliában. Az ő húga volt Csapó Etelke, akibe a huszonkét éves Petőfi beleszeretett, de a tizenöt éves lány tragikus hirtelenséggel elhunyt. Emlékét a költő a Cipruslombok Etelke sírjáról című versciklusa őrizte meg. Csapó Mária, aki maga is a Parnasszusra igyekezett, nehezen emésztette meg, hogy húga he-lyére Szendrey Júlia lépett, aki ráadásul írni is sokkal jobban tudott, mint a gyászoló nővér. Az asszony a Rajzok a múltból című emlékirataiban gondoskodott arról, hogy a nemzeti emlékezetbe jó mélyen bevésődjön Petőfi özvegyének „romlott erkölcsű” alakja.

Vachottné szerint Júlia csak a hírnév utáni vágyból ment hozzá a költőhöz, sőt ő hajszolta Bem seregébe, ahová jómaga is követte, „mert a kitűnni vágyó fiatalasszony valószínűleg több dicsőséget remélt, mint férje, s talán Petőfi oldalán önmaga számára is több csodálót Bem táborában, mint a koszorúzott főváros falai között”.

Júliát táncba viszik az orosz tisztek

Mikes Lajos
A legvisszataszítóbb történetek Szendrey Júliáról Dekániné Vadadi Berta tollából születtek. Ő 1889-ben Visszaemlékezés Petőfi nejére címmel háromoldalas cikket küldött borbándi kastélyából a Fővárosi Lapok szerkesztőségébe. Vadadi negyven év távlatából igyekezett összeszedni emlékeit Júliáról, aki rá, a tizenhárom éves gyermekleánykára annak idején oly nagy benyomást tett. Ezután beszámol arról, hogy Júlia 1849-ben Kolozsvárott az ő szüleinél lakott hónapokon át kisfiával, Zoltánnal és ennek dajkájával. Alapos részletességgel ecseteli Júlia orgiáit. Az olvasó számára elég bizarr dolognak tűnhet, hogy 1849-ben egy gyereklány ilyesmiket látott. Az úrhölgy torz visszaemlékezései szolgáltattak alapot arra, a későbbiekben jelentős irodalmárok által is preferált véleményre, miszerint Szendrey „férfias hajlamú és férfi mulatságokra, cselekvésre, függetlenségre törekvő nőként” élte meg az 1848–49-es esztendőket. A forradalmi események előrehaladtával teljesen kivetkőzött szelíd nőiességéből, és elindult a lejtőn, haját levágatta, és férfiruhában járt. Vadadi szerint „Petőfivel meghalt az ő Juliskája is”.

„Petőfi Júliájához az irodalomtörténetnek csak addig van köze, míg Petőfi élt. Petőfi özvegye azonban halott az irodalomtörténet számára, akivel nem kell és nem is szabad foglalkozni” – tört pálcát Szendrey felett a korabeli irodalmi elit. Herczeg Ferenc Szendrey Júlia című háromfelvonásos színművét 1930-ban mutatta be a Nemzeti Színház. A szerző alapvető történelmi tényekkel nem volt tisztában, többek között olyanokkal, hogy az orosz csapatok mikor érkeztek Kolozsvárra, meddig állomásoztak ott, hol volt Szendrey Júlia és kisfia, Zoltán az alatt az idő alatt, míg Petőfi csatlakozott Bem seregéhez. Herczeg írói fantáziája azonban nagyon élénken működött: Júliát táncba vitte orosz tisztek karján, akik Párizsból rendeltek neki báli ruhát, és együtt mulatták át az éjszakát, míg Petőfi temetetlen holtként feküdt a segesvári csatamezőn.

Sajnos Krúdy Gyulát is elragadta a képzelet.  Ő már 1913-ban Zoltánka című szomorújátékában csilingelő szánon hurcolta végig Petőfinét a segesvári harcmezőn, természetesen magas rangú orosz tisztek társaságában. Krúdy ráadásul elkövette azt a baklövést is, amit Herczeg Ferencnek nem sikerült: Petőfi Zoltánt előbb küldte a sírba, mint édesanyját, Júliát, akivel élemedett vénasszonyként is éjszakákat táncoltatott át. (Zoltán édesanyja után két évvel, 1870-ben, huszonkét évesen hunyt el tüdőbajban.)

Szendrey Júlia második férje Horvát Árpád egyetemi tanár volt, aki maga is nagy rajongója volt Petőfi Sándornak. Nem sokkal felesége halála után Szana Tamással jegyeztette fel szóbeli közléseit nejéről és házasságukról. Szana 1891-ben Petőfiné Szendrey Júlia címmel megírta az asszony első autentikus forrásból származó életrajzát, amely annak idején igen népszerű olvasmány volt. A leírás szerint Petőfi özvegye valósággal felkínálkozott Horvát Árpádnak feleségül, majd 1867-ben különvált férjétől, aki elbeszélésében az asszony ideggyengeségére és makacsságára is kitér. Horvát még jól emlékezett Júlia mondataira, amelyekben kijelenti, hogy „Ő a háznál most már nem feleség, hanem csakis a gyermekei anyja kíván lenni”.

Az eltűnt napló

Horvát Árpád, Szendrey Júlia második férje.
Mennyire hihetünk a felsorolt, magukat hiteles forrásokként megjelölő visszaemlékezéseknek? Szendrey Júlia már nem tudott védekezni a vádakkal szemben. Amikor 1868. szeptember 6-án meghalt Pesten,  Zerge utcai (ma Horánszky utca) lakásá-ban, már másfél éve külön élt a családjától. Egyedül kislányát, Ilonát vitte magával és két cselédjét. Egy ápolónő gondozta, akit édesapja fizetett. Az asszony súlyos betegen, elhagyottan vergődött.  Gyógyíthatatlan betegségben szenvedett: méhrákja volt, s testi betegsége mellett akkoriban élte át életének egyik legnagyobb lelki válságát is. El akart válni férjétől, s ehhez meg akarta szerezni édesapja, Szendrey Ignác bele­-egyezését. Júliát mindennap felkereste egy fiatal barátja, Tóth József, akit Gyulai Pál ajánlott a beteg asszony mellé titkárféle felolvasónak. Tóth József rajongott Petőfiért és Zoltánért is, akivel egyidős volt. Halála pillanatában egyedül ő volt Júlia mellett, aki neki diktált le két levelet, egyet édesapjának, másikat férjének, Horvát Árpádnak.

Arany János súlyos beteg volt, amikor értesült arról, hogy Petőfi özvegye elment.  Gyulai Pál vitte el hozzá a szomorú hírt. Gyulai bizonygatta, hogy mindenki rosszul ismerte Júliát. Mire Arany csak annyit mondott: a híre miatt. Aztán Júlia hátrahagyott iratairól kérdezősködött, amelyeket az Akadémiára kell hagyni. Gyulai Pál közölte vele, hogy az asszonynak az volt a végakarata, hogy a naplóit és összes írásos hagyatékát vele együtt helyezzék el a sírba.

Családtagjai tudták, hogy Júlia gyermeklány korától kezdve naplót írt, és számos kéziratot őrizgetett. Amikor meghalt, ők is keresni kezdték az írásait, főleg a naplóját, amelynek tartalmát nem ismerték. Attól féltek, hogy illetéktelen kezekbe kerülhet. Gyulai Pál velük is közölte, hogy az írásokat a koporsóba helyezte.

1908. október 24-én, amikor a Kerepesi temetőben közös sírba helyezték el Petőfi szüleit, illetve Petőfi Zoltánt, Petőfi Istvánt és Szendrey Júliát, a család még élő tagjainak eszébe jutottak a kéziratok. Júlia koporsóját felbontották, ám ott semmit nem találtak. Gyulai Pál, aki akkor már súlyos beteg volt, újra kijelentette, hogy ő 1868-ban teljesítette Júlia végakaratát.

1925-ben a Pesti Napló szerkesztőségében egy titokzatos úr kereste fel Dr. Mikes Lajost, a lap irodalmi rovatának vezetőjét, aki Ady Endre egyik legjobb barátja volt. Kéziratokat ajánlott fel közlésre. „Csakhamar tisztában voltam vele, hogy a sors különös kedvezéséből a magyar irodalom egyik legizgatóbb rejtélyének a megoldása jutott a kezembe. A régi írások Szendrey Júlia levelesládájának a kincsei voltak. Ott volt köztük először is Júliának az eredeti Naplója; Júliának utolsó, 22 oldalas levele édesatyjához, amelyet ő maga halálos ágyán tett »vallomásának« nevez; második férjének, Horvát Árpádnak, a sír széléről küldött utolsó üzenete; Térey Marinak, Petőfi Istvánnak és Szendrey Marikának, aki mint Gyulai Pálné halt meg 1866-ban, mint­­egy hatvan, Júliához írott levele, és Júlia összes verseinek és prózai munkáinak kézirata. De mindezeken kívül a levelesláda kincsei között volt Petőfi Sándornak és Arany Jánosnak 32 oldalnyi ismeretlen kézirata, köztük több olyan kézirat, amelynek elveszését nyolcvan év óta emlegette az irodalom” – emlékezik vissza a különös látogatóra Mikes Lajos.

Arany János
Mint Júlia egyik – halála előtt négy nappal írt – leveléből kiderült: levelesládáját Tóth Józsefnek ajándékozta, és ráruházta az írások kiadói jogát is. Az asszony attól félt, hogy emlékét halála után sem fogják kímélni, naplóját, amelyben megvédte magát, el fogják égetni. Júlia temetése előtt Tóth József, Horvát Árpád és Gyulai Pál megállapodtak, hogy Tóth József egyelőre nem teszi közzé Júlia naplóját, a férj nem folytatja tovább a harcot elhunyt feleségével, Gyulai Pál pedig azt fogja mondani, hogy a naplót és a kéziratokat Júlia kívánságára beletette a koporsóba. Ehhez tartották is magukat egészen halálukig (leszámítva talán a Horvát közlése alapján később megírt, fentebb említett Szendrey-életrajzot, amivel a volt férj, úgy tűnik, magát igyekezett védeni). 

A levelesláda kincsei Tóth József egyik örökösének birtokába kerültek, majd eljutottak a Pesti Napló szerkesztőségébe. Mikes Lajos megismerve a kéziratokat megjegyezte: „Végre megszólalhat maga Júlia, hogy örökre elnémítson minden vádat, amellyel igazságtalanul illették.”

„Petőfi nem halhat meg”

„Ember voltam én is, érző, vérző szivü ember, szerettem és szenvedtem. Ki az, aki az első követ dobja rám? Bünül rótták fel nekem, ami minden ember szent joga: leélni a saját életét. És még nagyobb vétkül azt, hogy mindenek dacára ez mégsem sikerült. Vergődtem a béklyók ellen, lehunytam szemem, hogy feledni tudjak, lázadoztam, mint a börtönbe zárt rab a berácsozott ablak előtt... mindhiába. Az óriás reám sütötte bélyegét, és én nem Szendrey Julia voltam többé, hanem Petőfi hitvese, akárki nevét viseltem is. Hozzája mértem mindenki mást és senki sem ütötte meg a mértéket” – olvashatjuk Júlia naplójában (betűhív verzióban).

Petőfi és Júlia 1847 szeptemberében házasodtak össze. Júlia apja, Szendrey Ignác ellenezte a frigyet, megvetette a fiatal költőt. Ő más partit akart lányának. „A szerelemhez kenyér kell, de a csepűrágó firkásznak alig akad kenyere” – dörgedezett felháborodva az apa. Ő olyan férfit szeretett volna lánya mellett tudni, aki nyugodt életet biztosít számára, de nem így történt. „Boldogtalan leszel e mellett az ember mellett, Júlia! Nyomor lesz csak az osztályrészed!” – ezzel az „áldással” bocsátotta lányát az oltár elé.

Petőfi Zoltán 1848. december 15-én született, apja akkor már a 28. zászlóalj kapitánya volt. A szabadságharc végnapjaiban Petőfi igyekezett elhagyni a fővárost, családjával Háromszéken akart letelepedni, úgy gondolta, a székelyek között biztonságot és nyugalmat talál a megtorlás idején. 1849 júliusában érkeztek Erdélybe, Tordán szálltak meg. A költőt ott érte a hír, hogy Bem és seregei tovább harcolnak. Júlia hiába könyörgött neki, maradjon nyugton, ne csatlakozzon a lengyel tábornok csapatához, Petőfi rákiabált: „A forradalom költőjének a harcmezőn a helye, hogy bátorítsa a bajtársakat! Bem szólít, nékem menni kell!” – majd civil ruhában vágtázott Tordáról Marosvásárhelyre. Júlia még kapott pár levelet Sándortól. Az utolsóban, amely 1849. július 29-én kelt, ez áll: „Légy nyugodt és béketűrő! Higgy! Remélj! És szeress! A sírig és a síron túl is örök hűséges férjed.”

Pár nappal később Ugron Sándor honvédtiszt halálos vágtában érkezett Tordára: „Petőfi elesett! Meneküljenek, meneküljenek, jönnek a kozákok!” Miközben az emberek rémülten kapkodva hagyták el a várost, Júlia férje után kérdezősködött a harcmezőről menekülőktől, miközben azt hajtogatta: „Nem hiszem én azt, Petőfi nem halhat meg.”

„De hisz Petőfi is ember volt, lelkem!” – bizonygatta a szállásadó idős lelkész házaspár, miközben a Kolozsvárra tartó kocsira tuszkolták fel az asszonyt gyermekével.

Ekkor kezdődtek Szendrey Júlia sanyarú özvegységének legkegyetlenebb napjai. Kolozsváron a Vadadi-házban húzta meg magát, ebben az időszakban íródtak alábbi sorai. „El fogom hagyni nemsokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak (...) Inkább, oh, ezerszerte inkább osztanám meg ővele a sirt, mint gyermekemmel az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? Ollyan szerelem nélkül, mint millyen az ő szerelme volt! Mi lenne belőlem, ha élve maradnék! Elvetődném, eltiportatnám, mint a fájáról lehervadt levél.”

Júlia nem akart tovább élni, naplója öngyilkossági gondolatokkal van tele. Több alkalommal lerészegedett, és hetekig nem kelt fel ágyá­ból. 1849-ben korán beköszöntött a tél, novemberben már havazott. Júlia egyik reggel hirtelen felkelt az ágyából, és azzal az őrült tervvel állt elő, hogy megkeresi férjét, aki nem halt meg. Férfiruhát öltött, rövidre vágta a haját, hiszen egy nő nem bolyonghat egyedül a csata színhelyén. Nem tudták visszatartani. A forradalmár özvegye az osztrák tisztek közé ment. A székelyudvarhelyi katonai parancsnok, Heydte osztrák báró részvéttel szólt az asszonyhoz. „Kegyed egy katonatiszt felesége volt. Kegyed férje elkövette azt az őrültséget, hogy nemcsak írt a szabadságharcról, hanem ő maga is harcolni akart. A harcosok élete állandó veszedelemben forog. Mikor Petőfi megírta első forradalmár versét, akkor eljegyezte magát a balszerencsével és a halállal” – fogalmazott, majd azt állította az asszonynak, hogy a „borzalmas mészárlás” után Fejéregyháza és Héjjasfalva között az országúton látta Petőfi Sándor holttestét, amelyet szerinte tömegsírba hantoltak el.

Júlia a parancsnok által rajzolt, a sír helyszínét jelölő térképpel érkezett Segesvárra, ahol a fogadóban egy váratlan látogatója akadt. Báder János takácsmester elmondta neki, hogy barátjával ott volt a csata után a harcmezőn, amikor a holtak között megpillantották Petőfi Sándort: óriási, szúrt sebbel az oldalán feküdt, de még lélegzett. Könyörögni kezdtek a holtakat fosztogató katonáknak, hadd vihessék magukkal a költőt. Ők nem engedték: hadd dögöljön itt meg a Kossuth-kutya. Báder állítása szerint Petőfi még élt, mikor a tömegsírba dobták. A hír hallatán Júlia eszméletét vesztette. Másnap kiment a segesvári harcmezőre papírvirágokkal a karján, napokon át bolyongott a sírok között. Jóakarói értesítették édesapját, hogy lánya elzüllötten, félőrülten kószál a csatatéren. Szendrey Ignác hazavitte lányát Endrődre, ahol Petőfi Zoltán várta. A gyermeket már korábban magukhoz vették nagyszülei. Apja ismét többször kifakadt Petőfire, mondván: „a költő úr megunta a házas életet”. Szerinte Sándor nem halt meg, hanem megrendezve saját halálát „a vén lengyel bolonddal együtt” Törökországba ment, elhagyva családját.

Júlia fejébe vette, hogy Törökországba utazik, hátha mégis apjának van igaza, és Bem mellett találja férjét is. Pestre ment, hogy útlevelet szerezzen. Ám ki adhat útlevelet a legveszedelmesebb forradalmár özvegyének?

A kérvénnyel egyenesen Haynau­hoz kellett fordulnia. A véreskezű hadvezér cinikusan azzal reagált Júlia kérésére, hogy „ha kegyednek szerelemre van szüksége, azért igazán nem kell Törökországba menni”, majd megpróbálta rávenni az asszonyt, hogy kémkedjen az emigrációban lévő ’48-as szabadságharcosok után – ám nem járt sikerrel.

Júlia naplójából az is kiderül, hogy Haynau jobbkeze, Liechtenstein herceg szemet vetett a szép özvegyre, és elkezdte zaklatni. Visszaélve a helyzettel gavallérjának ajánlkozott, akivel Bécsben gondtalanul élhetne, mondván, az asszony olyan nevet visel, amelyet „a forradalom kompromittált”, ezért teljesen ki van szolgáltatva a hatóságnak. Az asszony felháborodva zavarta el a herceget.

A második házasság – Júlia verziója

Ebben a helyzetben mintegy megmentőként tűnik fel Horvát Árpád egyetemi tanár, akit Júlia Wachott Sándornén keresztül ismert meg, és aki igyekezett lelket önteni az özvegybe. Figyelmeztette arra, hogy Petőfi fiát fel kell nevelnie a nemzetnek, emlékét meg kell őriznie. A zárkózott, görnyedt férfi, aki már nem volt fiatal, minden bátorságát összeszedte, és megkérdezte pártfogoltját, elfogadná-e őt férjéül. Júlia boldog volt, úgy érezte, Horvátban igazi segítőtársra lelt, pesti polgárnő lett, akit nem toloncolhat ki többé senki a fővárosból. Hamar összeházasodtak, hogy a rendőrség és

Liechtenstein ne tudja meghiúsítani szándékaikat. A házasságkötés tíz nappal Petőfi halálának évfordulója előtt történt. Horvát Árpádné Szendrey Júlia emiatt egyből a sajtó kereszttüzében találta magát. Esküvője után három nappal már gúnyos jegyzetek születtek róla. A Pesti Hírlap címlapján az állt: Házasságkötés tíz nappal Petőfi halálának évfordulója előtt. A Hölgyfutár pedig azt írta: „Egy barátunk szép özvegye nemrég második házasságra lépvén egy élő barátunkkal, azon tanakodtunk, hogy a menyasszonyt tartsuk-é boldogabbnak vagy a vőlegényt. E habozás közt végre azon határzathoz jutánk, hogy alkalmasint legboldogabbnak tarthatjuk barátunkat, nem az élőt, hanem az elhunytat.”

A hír hamar eljutott Haynauhoz is, aki megnyugodott: ha a forradalmár költő életben lenne, az asszony nem házasodott volna újra. Ugyanakkor az osztrák katonai kémek a következő üzenettel zökkentették ki a nyugalomból: „A népszerü népköltő Pethőfy, akit halottnak tartanak, Pest vármegyében rejtőzködik; felesége, hogy nyomát elmossa, beleegyezésével házasságra lépett.” Ezért Júliát évekig megfigyelte a titkosrendőrség, egy ízben házkutatást is tartottak nála, és szobájában megtalálták Bem, Kossuth és Petőfi képét, ezért Haynau rettegett börtönébe vitték, ahonnan barátai közbenjárására szabadult ki.

Ezek után úgy tűnt, a hányatott sorsú özvegy végre révbe ért. 1851-ben megszületett fia, Attila, nem sokkal később Árpád. Huszonnyolc évesen háromgyermekes anyának tudhatta magát, aki verseket, elbeszéléseket publikált kora legrangosabb irodalmi lapjaiba. Árpád születése után azonban orvosa felhívta Júlia figyelmét arra, hogy egy újabb terhességgel kockára teheti az életét. „Eltiltom az urától!” – közölte az asszonnyal. A doktor magához rendelte Horvátot, és majdnem két óra hosszat beszélgetett vele. Júlia rögzítette naplójába, hogy amikor férje kijött a doktortól, csak annyit mondott neki: a feleség kötelessége, hogy kielégítse férje vágyait.

Ez után a beszélgetés után a tanár feleségéhez való viszonya megváltozott: kulcsra zárta szobáját, és megtiltotta feleségének, hogy bemenjen. Horvátnak korábban is rossz híre volt, gyakran látták más nőkkel, és Júliával sem bánt úgy, ahogy a kezdeti időkben. Az asszony ráadásul hamarosan szembesült Horvát rejtett életé-vel: a férj egy ízben behívta Júliát titokzatos könyvei közé, és mutogatni kezdte pornográf képgyűjteményét. Az asszony elborzadva szembesült mindazzal, amit azokban látott, és el akart menekülni. Horvát azonban azzal fenyegetőzött, hogy megöli a gyermekeket.

Szendrey Júlia verse

Ne higyj nekem….

Ne higyj nekem, ha mosolygok,
Álarcz ez csak arcomon.
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.

Ne higyj nekem, ha dallásra
Látod nyílni ajkamat,
Gondolatot föd e dal, mit
Kimondanom nem szabad.

Ne higyj nekem, hogyha hallasz
Fölkacagni engemet,
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily perczben lelkemet.

Amikor Júlia 1857 tavaszán megszülte kislányát, Violát, aki mindössze két napot élt, Horvát még kezelhetetlenebb volt. Az asszony elpanaszolta naplójának, hogy férje őrjöngött, ha látogatók érkeztek a házukba, és több alkalommal hiányos öltözetben jelent meg Júlia hölgyvendégei előtt. Már délelőtt bezárkózott szobájába, behúzta a függönyöket, és a gázlámpa fényénél tanulmányozta könyveit és képgyűjteményét.

Júlia 1859-ben ismét gyermeket várt. Orvosa ekkor csak annyit mondott neki: „Kegyelmed pusztulásba viszi magát.” Kislánya, Ilona idő előtt született, de megmaradt. A betegség azonban elhatalmasodott az asszonyon. Édesapja akkor vásárolta meg számára azt a picike lakást a Zerge utcában, ahol élete utolsó évét töltötte. Ilonkát magával vitte új otthonába, Attilát és Árpádot azonban nem engedte az apjuk (Zoltán pedig már nagybátyja, Petőfi István gyámsága alatt élt).

„Kéjenc állat”

Júlia édesapjához írt levelében az öregúr bocsánatáért könyörög. Szendrey megrendülve olvasta lánya levelét, és nem engedte, hogy Horvát helyezze végső nyugalomra a lányát. Az asszony férjétől is elbúcsúzott. Levelében így írt: „(…) hogy siromban minden alakoskodástól mentve, nyugodtan lehessek, akarom: ne háborgassa meg ott álmomat az, ki életemben nem tudott és nem is akart volna mást tekinteni bennem, mint csak buja állati szenvedélye köteles megosztóját. Minden lépés, melyet ez ember tenne siromhoz, oly fájdalmat okozna poraimnak, mint minő undort éreztem iránta attól a perctől kezdve, mikor levetkőzve magából az embert, teljes állatiságában tünt fel előttem s mint ilyen gyalázatos buja fotográf képeit házi köröm szentélyébe oly megérthetetlen cinizmussal behozni törekedett (…) kereken tagadtam azon elv jogosultságát, melyet ő, mint férj, rám erőszakolni akart, hogy: »az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégiteni«, s hogy: »az asszonynak e kéjvágy kielégitésében lehet s kell csak boldognak lenni «  stb. stb. (…) Ki sohasem akart bennem mást tekinteni, mint durva érzékeinek alárendelt vak eszközt – ki mégis ama szomorú időben, mézédes szavaival, frázisaival csak azért ámitott, hogy engem aztán majd a legkegyetlenebb módon megcsaljon (…) nem kellett-e magamtól ez embert épen oly utálattal eltaszitanom, mint a mily gyöngédséggel viseltettem iránta életemnek ama legszerencsétlenebb szakában, midőn – szavai után itélve – benne megmentőmre véltem találhatni, s nem másra csak egy kéjenc állatra találtam?! (…) Oh, pedig ha ezen ember kimélettel lett volna irántam s gyöngéd irányomban: esküszöm, boldogabb férj nem lett volna nála; én midőn nevemmel nevét egyesitém: hozzá jónak, gyöngédnek lenni fogadtam fel. (…) Minden undoritó iránt – ösztönszerüleg utálatot éreztem gyermekkoromtól kezdve teljes életemben, de még észszerüleg sem tudtam soha felfogni: hogyan lehet valakinek jószántából a pocsolyába lépni s abban henteregni.”

Mikes Lajos újságíró, amikor elolvasta Szendrey Júlia naplóját és Horvátnak írt levelét, elment az Országos Széchényi Könyvtárba. Ennek az intézménynek ajánlotta fel az egyetemi tanár könyvtárát és egyéb hagyatékát. Az újságíró megtalálta mindazt a kép- és könyvgyűjteményt, amelyről Júlia a naplójában és búcsúlevelében írt.

(A cikkhez felhasználtam Dr. Mikes Lajos tanulmányait és Szendrey Júlia naplójának publikált részeit.)

Olvasson tovább:

  • Latabár Katalin

    Akkor volt boldog, ha nevettek rajta

    A Dózsa György út 17. szám alatti hatalmas, szecessziós bérház 1911-ben épült. A boldog békeidők elegáns Goldmann-háza az épít­tetőjéről és első tulajdonosáról kapta nevét. Az öreg ház sok mindennek tanúja volt a hosszú évek során. Falán tábla hirdeti: itt lakott Latabár Kálmán.
  • Az ötletgyáros

    A német állampolgárságú, ám magyar nemzetiségű Mechwart András 1834 telén, december 6-án Schweinfurtban született szegény család gyermekeként. A népiskola befejezését követően lakatosnak tanult.
  • Most tudok igazán kibontakozni

    „Sok fiatal szeretne híres lenni. Fontos kérdés, hogy az emberben van-e istenadta tehetség, de sajnos ez nem mindig elég, küzdeni is kell az álmokért. Lényeges viszont, hogy ne csak álmodni merjünk, tegyünk is a sikerért.