Kereső toggle

A Pál utcai fiúk „apja”

Molnár Ferenc (1878–1952)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kevés szerzőnek adatik meg, hogy egyik regényét több évtizede minden magyar ember elolvassa. Pedig, ha az olvasó kijárta az általános iskola ötödik osztályát, akkor biztosan találkozott már Molnár Ferenc nevével. Az ő főműve az A Pál utcai fiúk, amely ebben az iskolai szakaszban kötelező olvasmány. Ugyanakkor azt is kevés magyar író mondhatja el magáról, hogy darabjait a Broadway színházaiban játszották nagy sikerrel. Molnárról azt is illik tudni, hogy haditudósító, sőt világszerte ismert szerző volt, aki más magyar műveknek és szerzőknek is utat készített. Rengeteg anekdota fűződik a nevéhez, amelyek közül számos nem is vele történt meg. Mindeközben pedig neológ zsidóként megszenvedte az ellenforradalmi rendszer antiszemita retorikáját és politikáját. Majd emigrált.

Molnár nem szerette azokat, akik az életéről akartak feljegyzéseket gyűjteni. Rendszerint elzárkózott minden felvilágosítás elől. Az egyik, kicsit tolakodóbb biográfusnak így válaszolt: „Idehallgasson, barátom! Engem egyáltalán nem érdekel, hogy eddig mi történt velem. Ha örömet akar nekem szerezni, azt írja meg, hogy ezután mi lesz.”

Neumann Ferencként 1878-ban született egy német zsidó nagypolgári családban. Édesapja, Neumann Mór orvos volt, és ebben a minőségében igen ismert. Egyrészt ő volt az első ismert üzemorvos, a Ganz-gyárban ügyelt a dolgozók egészségére. Kevésbé ismert, hogy magyarországi tartózkodása idején, miközben a budapesti Nyugati pályaudvaron dolgozott, őt választotta háziorvosának az a Gustav Eiffel, aki a híres párizsi tornyot tervezte. Neumann ugyanakkor tartotta a zsidó vallást, és fiát is magával vitte a Dohány utcai zsinagóga istentiszteleteire. Az édesanyjáról az a legenda járta, hogy egyszer a Margitszigeten találkozott Arany Jánossal, aki néhány sort írt az emlékkönyvébe, és megdicsérte szép magyar beszédéért. Maga Molnár arra emlékezett, hogy a rengeteget olvasó édesanyjától örökölte az olvasás és az irodalom szeretetét. A fiú rendszeresen szerkesztőséget rendezett be a lakásukban, vagy éppen színházat játszott, Böske húga nagy örömére. Középiskolába, a kor kozmopolita hagyományainak megfelelően, a budapesti Lónyay utcai Református Gimnáziumba járt, ahol az utolsó évben diáktársai megválasztották az önképzőkör elnökének is. Jó tanulónak számított, és végzős korára tanárai, illetve a környezet hatására egyértelművé vált, hogy az irodalom felé vezet az útja. Ennek ellenére szülei akaratának engedve egy évet eltöltött a genfi, majd még egy kis időt a budapesti jogi egyetemen.

Már végzős gimnazista korában jelentek meg rövid írásai a Pesti Hírlapban, majd később a Budapesti Naplóban. 1895-ben hivatalosan is felvette a Molnár Ferenc nevet. Első regénye 1901-ben jelent meg Az éhes város címmel. Már ebben a művében is a budapesti polgárság, nagypolgárság a vezérfonal, amely később szinte valamennyi írásának fő tárgya lesz. Még ugyanebben az évben egy lírai kisregényt is megjelentett, de a sikert (annak ellenére, hogy Az éhes városra többen felfigyeltek) egy gyerekregény hozta meg neki. 1905-ben a Tanulók lapja kérésére kezdte el írni a diáktörténetet, amely könyv formában csak 1907-ben került az olvasók kezébe: A Pál utcai fiúkat, amelyet az elmúlt fél évszázadban lényegében minden magyar ember elolvasott. A grundért küzdő fiúk és csoportjaik, akár maguk a Pál utcaiak vagy éppen a rivális vörösingesek a korabeli magyar társadalom legátfogóbb képét rajzolják meg. A történet cselekménye lebilincselő, szimbolikája pedig nagyon sokrétű. Schöpflin Aladár, a kor híres műkritikusa a következőt jegyezte meg a regény kapcsán: „Egyetlen hőse a kis házmesterfiú, Nemecsek, A Pál utcai fiúkban. Csak egy gyermekben tudja meglátni a hősi önfeláldozásra való lelki erőt. A többiek gyengék és gyávák ehhez. Ezeket a kis emberkéket aztán keblére öleli Molnár, megérti fájdalmukat, szeretettel simogatja őket és játszik velük.”

Az első világháború alatt Molnár haditudósító volt a fronton. Erről az időszakról szól 1916-ban megjelent kötete, az Egy haditudósító naplója. Molnár további számos írásban ábrázolta még a budapesti polgárságot, és kendőzetlenül mutatta be ennek a társadalmi csoportnak a hibáit, mégis nagyon megbocsátóan viszonyult hozzá.

Kézenfekvő volt, hogy Molnár Ferenc a meglátásait nem csupán újságcikkekben, novellákban, hanem színpadi művekben is a nyilvánosság elé tárja. Már 1902-től játssza darabjait a Vígszínház, de az igazi áttörést és a nemzetközi sikert az 1907-ben bemutatott szimbolista darabja, Az ördög hozta meg.

A Budapesten tartózkodó olasz színész, Ermete Zacconi annyira megkedvelte a darabot, hogy lefordíttatta olaszra, majd néhány hónappal a pesti bemutatót követően már Torinóban is színpadra állították és nagy sikerrel játszották. Molnár 1909-ben bemutatott darabja, a Liliom óriási bukás volt Budapesten. De nem így a világ többi részén. Egy évvel később Berlinben a közönség tombolva ünnepelte a bemutatót, majd egymást követték a filmes feldolgozások: Kertész Mihály, majd Fritz Lang rendezésében. 1945-ben a Broadway színházaiban Körhinta (Carousel) címmel musicalként is bemutatták és nagy sikerrel játszották az egyébként nem túl kacifántos történetet, amely egy hintáslegény és egy mindenes cseléd tragikus szerelmét énekli meg.

Apropó, szerelem Molnár módra: három felesége volt. Az első Vészi Margit, aki a szerkesztőjének volt a lánya, aztán Fedák Sári primadonna (Az üvegcipő című darabja pont erről a házasságáról szólt) és végül Darvas Lili színésznő. Velük is nyílt házasságban élt, és nem vetette meg az italt, az éjszakai életet, amelyben a kor művészelitje „tengette” napjait.

Molnár Ferenc a húszas-harmincas években sikert sikerre halmozott, darabjait a budapesti színházak mellett Bécsben, Berlinben, Párizsban és Londonban is nagy sikerrel játszották. Ezek a művei (például Játék a kastélyban, Az üvegcipő, Olympia) könnyed stílusban, pergő és feszült dialektusban, ironikus-szellemes hangon íródtak. Schöpflin így írt erről a jelenségről. „Ő az egyetlen magyar író, aki egész oeuvre-ével (életmű – a szerk.) nemzetközi ellenőrzés alatt áll, s akiről mindenütt kialakult egy főpontjaiban egységes vélemény. Útját ennek a sikernek tagadhatatlanul a szórakoztató képessége egyengette, de ami irodalmi szempontból figyelemre méltóvá teszi s magasan kiemeli azoknak sorai fölé, akik éppen csak hogy szórakoztatják az embereket, az valami több, valami értékesebb. Az, hogy benne megérett és kifejezésre jutott a világ dolgainak s az embernek egy olyan szemléleti módja, amely teljesen és egyedül az övé, s ennek kifejezésére olyan formai eszközöket talált, melyek saját, egyéni tulajdonai.”

A sikerre azonban rányomta a bélyegét az a zsidóellenes hangulat, amely a korabeli Magyarországot jellemezte. Erről Molnár így nyilatkozott 1926 telén a neológ zsidóság lapjának, az Egyenlőségnek: „Én csak azt írhatom le, azt mondhatom el, amit láttam és hallottam. Írónál, pedig az a legfontosabb, hogy ne csaljon, ne hamisítson, hanem hogy őszinte legyen. És mit tapasztalunk? Ha sikerem van, azt mondják, nem vagyok magyar, ha pedig megbukom, zsidó vagyok. Legyen a kedvük szerint, de nehogy azt higgyétek, hogy én nem vagyok tisztában avval, amit csinálok. Mit csinálok én? Philadelphiában és Stockholmban, Rómában és Párizsban néhány követ rakok le azon az úton, amelyen aztán a magyar szellem nagy értékei simábban gördülhetnek ki.” (Ha valaki összeveti ezt a néhány gondolatot a Nobel-díjas Kertész Imre stockholmi beszédével, akkor megdöbbentő hasonlóságot vehet észre.)

1939-ben végül az író nem bírta tovább, és emigrált. Vándorlása Franciaországba, Svájcba majd végül az Egyesült Államokba vetette. New Yorkban a Hotel Plaza 835-ös szobáját bérelte ki, ahol haláláig élt. Még írt színdarabokat, forgatókönyveket, de már nem azzal a lendülettel, mint korábban, hiszen elszakadt műveinek gyökerétől: a pesti polgárságtól. „Kezdődni, úgy kezdődik, hogy az ember úgy érzi magát, mint egy turista. Érett férfikorban elmenekült valahonnan Párizsba vagy Londonba, vagy Rio de Janeiróba vagy New Yorkba. A város tetszett vagy nem tetszett, az ember lélegzett, nézett, járt, evett, ivott, aludt, lakott, létezett, és turistának érezte magát.

Aztán múltak a hónapok. Majd az évek. A turista nem ment haza.

A turista megragadt. A turistából: emigráns lett. Az egészségesből: beteg” – írta erről a folyamatról. 1949-ben még bemutatták Panoptikum című darabját, de ez sem vigasztalta meg. 1952-ben egy gyomorműtét során hunyt el. A kortársak úgy is emlékeznek Molnárra, mint egy előkelő idegenre, aki monoklija mögül lenézően szemlélte a környezetét.

Olvasson tovább: