Kereső toggle

Wigner Jenő, az atomfizika korszakos zsenije

Szerény géniusz

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kultúránk bűnt követ el szemünket eltakarva annak tudomásul vétele elől, hogy senki sem lesz közülünk itt mindig. Így nem készülünk fel az elkerülhetetlen utolsó órára, nem veszünk tudomást arról, hogy miután békésen leéltük életünket, az a mód, ahogy meghalunk – a rossz ellen küzdve-e, vagy barátainkat cserbenhagyva és tőlük is cserbenhagyottan, ellenségeinknek kiszolgáltatottan –, döntő elem az egész élet sikerének megítélésében.

Az „öt marslakó” – Teller után leghosszabb életet élt – tagja 1902. november 17-én született. A Wigner család a budapesti Király utcában lakott, Jenő a középső gyerek volt, két lánytestvérével nevelkedett. Szemüveget hordott, testalkata sem igazán a sportos tevékenységek felé vonta. „Amint tudatosult bennem, hogy élek, boldoggá és kíváncsivá tett a körülöttem lévő világ. Magamban köszönetet mondtam a szüleimnek, hogy életet adtak nekem.”


A családfő annak idején fiatalon elvesztette szüleit, így egyetem helyett dolgoznia kellett – alulról kezdte, majd idővel ő lett a gyár igazgatója. Az apa katonás fegyelemmel és puszik nélkül nevelte a gyerekeket, ám megalapozta, hogy értékes emberekké váljanak. Az anya is értelmes ember volt, és egyben melegszívű is. Jenő anyai ágon olyan felmenőket tudott magáénak, akik az évszázadok alatt a zsidóüldözések elől fokozatosan vándoroltak Franciaországból keletre. Ők a 19. század környékén arisztokratákat kezelő orvoscsalád voltak, Jenő nagyapja az Esterházyak orvosa. Így a nagypapát nyáridőben a kismartoni kastélyban látogatták meg, a nagyszü­lők­kel pedig németül beszéltek. A német nyelvre az édesanya tanította a gyerekeket, nevelő­nőjüktől tanultak írni, olvasni, számolni és franciául is. Jenő csak kilenc-évesen kezdett elemi iskolába járni.
A Monarchia szétesése az emancipáció fölé is vihar­felhőket sodort. A szülők nem voltak vallásosak, zsidó származásuk nem volt téma, olyannyira, hogy a gyerekek erről csak tizenéves korukban szereztek tudomást, amit tovább árnyalt, hogy Jenőt tizenhat évesen ezért verték meg az utcán. A család az evangélikus vallást vette fel, nem mellesleg az apa nyomdokaiban Jenő is a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumban kezdett tanulni. „Neumann egy osztállyal alattam járt, matematikából három osztállyal fölöttem” – mesélt meghatározó iskolai emlékeiről és tudóstársáról. Amikor már ismert tudósként megkapta a fizikai Nobel-díjat, ünnepi beszédét egykori iskolája és tanárai méltatásával zárta.
Ez az iskola akkoriban Magyarország legjobb gimnáziu­ma volt, Wigner szerint a világon is az egyik legjobb.
A szülők és egykori diákok egyaránt bőkezűen támogatták az iskolai fejlesztéseket és ösztöndíjakat. A kiemelke­dő és sokoldalú tanári kar (kik közül többen a Magyar Tudományos Akadémia tagjaiként is ténykedtek) nem csak tudásban és pedagógusrátermettségben volt páratlan; az iskolai élet a demokratikus szellem, a klasszikus műveltség s a mélységesen emberséges bánásmód jegyé­ben zajlott. Az unalom és kifáradás ellen adottak voltak az izgalmas kísérletek feltételei, a színes diákélet, egy gazdag könyvtár; ugyanakkor az is természetes volt, hogy tanárok és diákok együtt mentek csillagnéző túrákra vagy kávéházakba. Elismerték és felismerték a tehetségeket, őket nagyvonalúan képesek voltak kolléga-, munkatárs-számba venni, s így segíteni. Még az „átlagos” gimnazistákban is felébredt a tudásvágy, megszerették a tantárgyakat, felfedezték azok gyakorlati hasznát; közben pedig jellemes, önálló gondolkodású emberekké értek.
Jenő apja szerette volna a gyárat idővel fiára bízni, aki így engedelmesen vegyészmérnök-hallgatónak jelentkezett, bár már korán fizikus szeretett volna lenni. Az érettségi után 1920-ban a budapesti – majd megint csak gyakorlatias apai tanácsra –, 1921-ben a Berlini Műszaki Egyetemen tanult tovább. Wigner számára az első években „a fizikakurzus majdnem teljesen ismétlésnek tűnt”. Majd a kötelező kémiaelőadások mellett egyre több alkalommal „járt el” nem kötelezően fizikusok tudós értekezéseire: a sorokban Nobel-díjasok ültek, köztük Einstein, Planck, és itt ismerte meg a nála pár évvel idősebb Szilárd Leót, majd később Teller Edét. Az egyetem után hazatért, hogy vegyészként dolgozzon a gyárban.
Amikor a klasszikus fizikát forradalmasító kvantummechanikai felfedezések felülírták az addigi világértelmezés tér-idő dimenzióit, visszasietett a forrpont közepének vett berlini egyetemre, s itt kezdett tanítani. Szerény és előzékeny volt, beszédét úri és finom fordulatok tették könnyeddé. Ha valakit nagy ritkán melegebb éghajlatra küldött, akkor is hozzátette: „kérlek”.
A harmincas évekre a Wignerhez hasonló tudós elmék látták Németország aggasztó pályáját, így amikor mint az „új fizika” egyik művelőjének a Princetoni Egyetem professzori állást ajánlott, Jenő 1930 végén hezitálás nélkül Amerikába költözött (tízszeres fizetés mellett), jóllehet gyorsan meg kellett tanulnia angolul, méghozzá tudományos nyelvi szinten – de ez nem lehetett akadály, ráadásul Neumann is ment. Ekkoriban kezdett a csoportelmélettel mélyebben foglalkozni, ami fontos mozaikrészletnek bizonyult a feltáruló atomfizikában. Nyaranta kezdetben hazalátogatott, tudományos kapcsolatokat is ápolt az otthoniakkal, de az élet úgy hozta, hogy a legközelebbi tudóstársak közül egyre többen járták be a Budapest–Berlin–Amerika útvonalat. Princeton 1936-ban elbocsátotta, itt a kollégák féltékenynek bizonyultak, a kvantummechanikát pedig kevéssé fogadták el. Beajánlották a Wisconsin egyetemre, mely a magfizika egyik központja lett, s ahol a fizikusok barátságosan fogadták, egy fizikushallgató pedig igen közel került hozzá.
Amelia Frank ígéretes volt, tehetséges és szép, Jenő pedig kisvártatva sosem tapasztalt jelenségeket próbált értelmezni magában: „Nem a szépség lepett meg, hanem a szerelem romantikája. Az emberi faj túléléséhez nem feltétlenül szükséges a gyengéd érzelem. Akkor miért leszünk szerelmesek?” Gyorsan egybekeltek, ám az ifjú feleség csakhamar megbetegedett, s kilenc hónap sem telt el, Wigner megözvegyült. „Mindnyájan csak vendégek vagyunk a földön” – Jenő tudós belátással próbálta túltenni magát a történteken. Princeton éppen ez után visszahívta tanárnak – Wignernek amúgy esze ágában nem lett volna az ajánlattal élni, de 1938-ban szinte bármi jobb lett volna lelkének, mint a fájó emlékek helyén maradni. Az állampolgárságot 1937-ben kapta meg, nemsokára arról is gondoskodott, hogy szüleit Amerikába hozza, nagyon is érthetően: ekkor már 1939-et írtak.
Még ebben az évben történt, hogy a maghasadás terén előrelépett a tudomány. Wigner épp sárgasággal hosszú hetekig kórházban rostokolt, ezalatt Szilárd Leó minden nap látogatást tett, „hogy kedves magyar beszéddel vidítson”. Egy nap ezzel állított be: „Wigner, azt hiszem, hogy most meglesz a láncreakció.” Szilárd eredeti ötletei­re olykor nagy tudású emberek is csak legyintettek, vagy bosszúsan kidobták. Wigner is próbált ellentmondani, de aztán belátta: hiába. Majd mivel kórtermi helyzetéből adódóan sok választása nem volt, segített bizonyítani Leó igazát: „A princetoni kórházban beszélgetve Szilárd és én kidolgoztuk a maghasadás minden lényeges mozzanatát.” A maghasadás-elmélet egyik korai amerikai úttörőjének szintén fizikus lánytestvére, Mary Anette Wheeler lett aztán 1940-ben Wigner második felesége, két gyermekük a háború évei alatt született.
A maghasadást Berlinben fedezték fel, az atomenergia felszabadítása a küszöbön állt; így azt a magyar fizikusok el tudták képzelni, hova juthatnak innen a kitűnő német fizikusok, de azt nem akarták elképzelni, mire jutna egy atomfegyverrel a náci Németország. A kutatási eredmények titkosítása nem volt kivitelezhető, ezután egy út maradt: ha már elkerülhetetlen, hogy az ember eljusson az atombombáig, az ne a Harmadik Birodalomban készüljön el elsőként. Az amerikaiak a maghasadás–láncreakció történelmi súlyát végtére a frissen hozzájuk vándorolt magyar tudósoknak köszön­hetően értették meg, de csak Pearl Harbor után tettek lépéseket: akkor „teljes erőfeszítéssel” elrendelték az atombomba megépítését. Az olasz Enrico Fermi volt a kísérleti munka vezetője, Wigner az elméleti kutatásé. Miután az atommáglya-kísérlet sikerült, Wignert bízták meg, hogy tervezzen nagyteljesítményű reaktort – ki mást, hiszen tartott Hitlertől, bizonyított a magfizikában, matematikában is elég jó, sőt eredendően mérnökember volt. A tudós ezt tekintette szakmai élete legteljesebb szakaszának, amikor tudását egész spektrumában hasznosíthatta. Szilárd szerint „Wigner volt az egész vállalkozás lelkiismerete”.
Az atombomba későbbi bevetése mögötti politikai és emberi játszmát viszont Wigner mélyen elítélte: „Sohasem akartam, hogy a bombát ledobják Japánra. (…) Az atombomba számomra szörnyű csalódássá vált.” Az elkövetkező fegyverkezési versenyben már a polgári védelem tervét helyezte előtérbe, mert ezt tartotta erkölcsileg elfogadhatóbbnak. 1959-ben Szilárddal együtt kapta meg az Atom a Békéért díjat. Nobel-díjat viszont az előbbi nem (sőt, Neumann és Teller sem), csak – az őszintén meglepett – Wigner kapott. Ezt annak tudták be, hogy nemcsak briliáns ötletei voltak, de a megkezdett munkát be is fejezte. „Minden hibája ellenére Szilárd Leó volt a legjobb barátom” – emlékezett vissza, ezért is fájlalta, hogy Szilárd átmenetileg rá orrolt meg, amikor kihagyták a Nobel-kitüntetésből.
Wigner Jenő az Újvilágban a demokráciát értékelte legjobban. Egyébiránt az amerikai kultúrát kissé gyerekesnek tartotta, kevesellte az irodalmukat, azt sem értette meg, hogyan lehet előszeretettel inkább televíziót nézni, mint beszélgetni. Az angolszász iskolarendszert túlspecializáltnak látta, nem tudta megszokni, hogy az amerikai egyetemeken olyan kérdésekkel kell foglalkozni, amit Pesten a gimnáziumban vagy a kávéházakban „szednek fel” a diákok. Mindvégig inkább magyarnak tartotta magát, mintsem amerikainak. A társasági életből nemcsak a tájékozott elmék elmélyült eszmecseréjét hiányolta, hanem az erős vicceket is, amikhez szülőföldjén hozzászokott. Rajongott a magyar költészetért is, kedvence Vörösmarty volt. Élőszóban és könyvekben (még ha az éppen Az atommag szerkezete címet is kapta) nem mulasztotta el kifejezni kötődését Magyarország felé: „Az idő nem mosta le hálaérzetemet születésem helye iránt. Nem felejtettem el, hogy bölcsőm volt, hogy sokáig éltetett, hogy ott szereztem meg tudásom alapjait.” Bár a kommunista rendszer(eke)t is gyanakvással szemlélte, a hetvenes évektől rendszeresen hazalátogatott, ilyenkor tudományos elismerésekkel, akadémiai tagsággal, érdemrenddel igyekeztek méltatni.
Három év küzdelem után 1977-ben szeretett felesége rákban elhunyt. Wigner a magányt nem viselte jól, a tudósbarátai közül is egyre többeket elvesztett.
1979-ben egy néhai fizikus kollégája özvegyét vette el, ő lett késői gyermeke anyja. 92 éves korában, 1995 újév napján érte a halál, úgy, hogy sok kérdésére a sírig nem kapott választ. A pályája végén mind jobban foglalkoztatta a tudat problematikája, az emberi tudat mögött többet feltételezett, mint amit bármilyen fizika valaha is elérhet. Biztosra vette azt is, hogy az univerzumban több helyen létezik (legalább) földi fejlettségű civilizáció. Éppen ezért bántotta, hogy a földönkívüliek valahogy nem iparkodnak a kapcsolatfelvétellel. Úgy tartotta, hogy a jövő olyan embereké, akiknek fontos a béke szeretete és a béketűrés, az állhatatosság és a bátorság – szembenézni a holnappal; és a barátság is – pontosabban a barátok melletti kitartás.

Olvasson tovább:

  • Júlia, az elátkozott özvegy - Petőfi özvegyének igazi arca

    Szendrey Júlia a magyar irodalomtörténetben hosszú évtizedeken át a hűtlenség szimbóluma volt. Sokak számára talán még most is az. Hiszen hiába fohászkodott hozzá szerelmes férje a Szeptember végén című versében, ő „eldobta az özvegyi fátyolt”. De vajon hogyan ítélte volna meg hitvese döntéseit...
  • Hollywood komponistája - John Williams 85 éves

    Pár hete ünnepelte 85. születésnapját az 5 Oscarral és 50 jelöléssel bíró John Williams, akit a díjak és jelölések számában csak Walt Disney előzött meg a valaha élt filmes alkotók közül.
  • Henry Ford, a korszakváltó

    Hetven évvel ezelőtt halt meg Henry Ford, aki a legendássá vált T-modellel „négy kerékre ültette” Amerikát. A Bádog Böskének (Tin Lizzy) is becézett népautóból, amelynek tervezője a makói származású Galamb József volt, több mint 15 milliót adtak el.