Kereső toggle

Én nyertem!

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Látta a poklot, majd újjászületett egy 2000 évig halott nemzettel. Végül a lelkét is visszanyerte. A magyar származású Simon Segali 1949-ben temette el magyarságát egy fiókba, kulcsát mintha végleg eldobta volna, de 39 évvel később a kulcs vissza akart térni, hogy a múlt végleg megbocsátásra leljen. A most 82 éves holokauszttúlelő, operaénekes, színész, hajós, történész és idegenvezető mondja el történetét.

Valami elkezdődött. Hitler tartozik nekem egy születésnappal. Egy nappal tizenegyedik születésnapom előtt vonultak be Magyarországra a németek. Gyászosan ünnepeltünk hát, mert bár nem tudhattuk mi fog történni, belül valahol mindenki érezte, a legrosszabb még hátra van. A boldog gyermekkoromnak egy szempillantás alatt vége lett. A 18 éves bátyámat Ukrajnába, édesapámat pedig Cegléd környékére vitték munkaszolgálatra. Édesanyámmal ketten maradtunk. A mi belvárosi házunk is csillagos ház lett, ezért a lakásunkba két másik zsidó család költözött, így együtt vártuk sorsunkat. Hamar meg is talált. 1944 májusában a Podmaniczky és a Nagymező utca sarkán egy teherautó várakozott. Egy német tiszt és két magyar rendőr sárgacsillagos gyerekeket gyűjtöttek össze. Hazafelé tartottam, mikor karon fogtak és a teherautóra tettek. A vasútállomáson végeláthatatlanul hosszú sorban marhavagonok kapcsolódtak össze. Vagononként 100 gyerek. Összesen 1142 gyermek 6 éves kortól 16 éves korig. Senki nem beszélgetett, álltunk némán, csendben, mint a vágóhídra váró állatok. Ránk zárták az ajtókat és a vonat elindult. Három nap és három éjjel zakatoltunk étlen-szomjan. Szükségeinket ott végeztük, ahol álltunk. Írtózatos bűz, meleg és hullaszag. Ez fogadta a csehországi Theresienstadtban a transzportunkra várókat. A vagonajtókat megnyitották, de már csak a gyerekek töredéke szállhatott ki, hiszen a kisebbek nem élhették túl az utat. Sorba állítottak minket a pályaudvaron, és ekkor megjelent egy fiatal cseh férfi, Andreas, aki azt kiabálta, hogy szóljon, aki érti amit mond, és akinek van színházi tapasztalata. Én jelentkeztem egyedül, mert a szlovák rokonoknál töltött nyarak során megtanultam szlovákul, így érthettem a cseh nyelvet is, ráadásul Budapesten Lakner bácsi színi- tanodájába jártam. Andreas elvitt magával, és a színészlágerben szállásolt el. A többiekkel soha többé nem találkoztam.

A pokol színháza. Theresienstadt volt a nácik kirakattábora. Miután Nyugaton elterjedt a hír a koncentrációs táborok létezéséről, és az atrocitásokról, a német zsenialitás egy patyomkin faluban találta meg a megoldást. A Nemzetközi Vöröskereszt és a semleges országok diplomatáit kalauzoltak körbe a kiépített „mintha” városban. Láthatták a mintha kirakatokat bámuló mintha házaspárokat, és mintha csapatok játszották meccseiket, de valójában a színfalak mögött könyörtelenül zajlottak a tömeges kivégzések és a deportálások Auschwitz felé. Három működő színházat hoztak létre Theresienstadtban, az egyik az úgynevezett Gyermekszínház volt. 1944-ben Hitler filmet készült forgatni a táborról és szerette volna, ha újra összeáll egy stáb a Gyermekszínházban is. A kiválasztott mű pedig a Brundibár című gyermekopera volt, ehhez kerestek gyerekeket, amikor megérkeztem a theresienstadti pályaudvarra. Én a kórusban énekeltem. A gyermekoperát mindösszesen egyszer, 1944 októberében mutattuk be. A háború végére a színházban játszó 30 gyerek közül is csak én egyedül maradtam életben.

Úton hazafelé. 1945 januárjában már szorult a hurok a németek nyaka körül. Betereltek engem többedmagammal a körülbelül 600 fő befogadására alkalmas úgynevezett kis erődbe. Ez volt a deportálás előtti utolsó állomás. Nagyon hideg napokat éltünk át akkoriban, és tüdőgyulladást kaptam. Andreas szerzett nekem valahonnan orvosságot és meleg levest. Testmelegével pedig az én vacogó testemet próbálta felmelegíteni. Másodjára is megmentette az életemet. Ő azonban a tomboló tífuszjárvány áldozata lett. A karjaim közt lelte halálát. Ahogy ott a teremben vártuk a jövőt, bejött egy német tiszt, és kiválasztott engem, hogy legyek a kisinasa. Hol cipőt pucoltam, hol takarítottam, hol főztem rá. 3 hónap múltán a német tiszt elhagyta a házát meghagyva nekem, hogy várjak három napot, és utána úgy véli, szabad vagyok. Ki is vártam, majd kimerészkedtem. Sehol nem láttam német katonákat, az utcák üresek voltak. Futásnak eredtem. Prágáig meg sem álltam, ott aztán Budapest felé vettem az irányt. Gyalog róttam az utakat, néha fel-felkéredzkedtem egy-egy szekér kocsira, vagy bekéredzkedtem parasztok házaiba. Egy hónap elteltével már Budapesten voltam. Arra gondoltam, ha bárki is életben van még a családomból, akkor otthon vannak. Hazaérve ott volt a lakásban édesapám, édesanyám és a bátyám. Én igazi meglepetés voltam, mert azóta, hogy 1944 májusában nem mentem haza, nem tudtak rólam semmit. Tágabb értelemben viszont 67 családtagom lett a gázkamrák martaléka. 12 éves voltam ekkor, de úgy éreztem 100-nál is öregebb vagyok!

Útban az Ígéret földjére. A háború befejeztével Budapesten megélénkült a cionista mozgalom. A bátyám csatlakozott először a magyar cionistákhoz, így ő már 1946 tavaszán végleg Izraelbe költözött. A szükségesnél több időt nem akart már Magyarországon tölteni. Később ismert festő lett Izraelben, magyarul soha többé nem szólalt meg. Én még a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban kezdtem meg középiskolai éveimet, de a Cionista Gimnázium megalapításával iskolát váltottam. 1949-ben azonban Rákosi Mátyás feloszlatta az iskolát, mire a tanintézet diákjaival és a tantestülettel együtt Izraelbe tette át székhelyét. Elhagyva az országot a szlovák határnál elfogtak minket a szlovák hatóságok és börtönbe zártak. A bírósági tárgyaláson 10 nap letöltendőre és visszatoloncolásra ítéltek. Éjszaka azonban megszöktünk a börtönből. Bécsből már az osztrák cionisták segítségével eljutottunk Olaszországba, ahol hajóra szálltunk. 1949. május 16-án léptem Izrael földjére. Tetszett az új hazám illata, hisz az a szabadság illata volt. A hajóról leszállva jegyzékbe vettek bennünket. Új állampolgárokként héber névre volt szükségünk. A sorban állva tudtam, semmit nem akarok megtartani a múltamból. A múlt először a Schlesinger majd a Székely családnevet adta nekem, a szüleim pedig magyarabbak akartak lenni a magyarnál, így születésemkor a László nevet adták nekem. A Segali vezetéknevet a Székely héberesítésével adtam magamnak. A keresztnevet viszont már az izraeli tiszt választotta nekem. Épp akkor úgy gondolta, a bevándorlóknak a bibliai Jákób 12 fiának neveit adja, mikor hozzáértem épp a Simon következett. Így lettem Székely Lászlóból Simon Segali. A szüleim 1950-ben követtek bennünket.

Madárijesztő voltam. Az életnek mennie kellett tovább, de az élmények mélyen a lelkembe ivódtak. Dühös voltam és gyűlölettel telt meg a szívem, tudtam azonban, hogy így nem lehet sokáig élni. De Magyarországgal szakítottam. Többé nem szólaltam meg magyarul, megszűnt minden. A magyarságomat bezártam egy fiókba, a kulcsot pedig eldobtam. Egy kibucba kerültem, ahol megtanultam az új népem és nemzetem történelmét, megismertem a gyökerünket, tökéletesítettem a héber nyelvtudásomat is és letöltöttem a kötelező katonai szolgálatot. Majd jött a hír, hogy a Negev-sivatagban új kibucot alapítanak, így hátrahagyva mindent, nekiláttam a pionír munkának. Nem volt se élelmünk, se bevételünk, se vizünk, mégis fél napot dolgoztunk, fél napot tanultunk. 3 évig tankerekkel hozták időnként a vizet, míg hozzánk is elért a vízvezeték, amelyek segítségével elkezdtünk egy fél hold földet megművelni. Paradicsomot ültettünk, és nap-nap után elkezdett a halott sárga sivatag zöldelni. Örömünkkel együtt megjelentek a sivatagi rigók, és egy éjszaka alatt megdézsmálták a termést. Újra ültettünk mindent, és én lettem a madárijesztő. Napkeltekor és napnyugtakor síppal, dobbal vártam az arra kószáló jómadarakat. Ekkor kezdtem énekelni. A termés pedig azóta is évszakról évszakra mindig beérik.

Életem fénypontja. A kibuci életet hátrahagyva Tel Avivban beiratkoztam a Zeneakadémia ének szakára, és a Nemzeti Színház drámaiskolájába. A diploma megszerzése után jelentkeztem az Operaházba, ahol meg is kaptam első szerepem Gounod Faust-jában. Az első előadás volt a megváltásom, életem csúcspontja. Egészen addig a színház és az opera volt az a világ, ahol le tudtam vezetni a holokauszt élményeit. És most én álltam a színpadon, szabad akaratból egy szabad országban, és a közönség igazi emberekből állt és a végén őszintén tapsoltak. A színpadról lejőve nem a sötét, koszos láger szörnyű kosztja várt, hanem virágcsokrok és a csodálatos izraeli éjszaka. Az operaházi fizetés azonban a kezdeti időkben nagyon kevésnek bizonyult az egzisztenciateremtéshez. 28 éves voltam ekkor, mégis minden percét kiélveztem, mert ez az én országom, és épp akkor alapoztuk saját jövőnket. A Faustot harmincszor adtuk elő, amelyben még a világhírű tenorral Placido Domingóval is volt közös duettünk. Majd jött Verdi Nabuccója és Traviatája, Puccini Pillangó kisasszonya és a legnagyobb élmény, Johann Strauss Denevérje. A jobb fizetés reményében aztán végül átigazoltam a Operettszínházhoz. Itt ismertem meg későbbi feleségemet. Romantikus duettet énekeltünk egy darabban, és annyira elhittük, hogy szerelmünk 43 évig, a feleségem haláláig tartott. Néhány közös szereplést követően feleségem közölte, soha többé nem áll velem színpadra. Oka pedig az volt, míg ő a nagy drámai jeleneteket formálta meg, én grimaszokkal szórakoztattam a közönséget. Feleségem élete végéig a színházban maradt. Egy lányunk született és négy unokám van. Ma pedig már 3 dédunoka is a büszkeségeim.

Úton. A színpad után szó szerint új vizekre eveztem. Az 1960-as években Izrael 7 luxus utasszállító hajóval rendelkezett, amelyekre kultúrtiszteket kerestek. A Haifa és New York között ingázó óriási hajó kultúrtisztje lettem. Az én feladatom volt a 360 utas szórakoztatása a két hétig tartó út alatt. Ebbe minden beletartozott: könyvtár, társasjátékok, versenyek, koncertek, bálok, előadások szervezése. Nagyon élveztem, hisz ez az élet egy másik színháza volt, nekem pedig minden egyes alkalommal úgy kellett teljesítenem, mintha most csinálnám először. Bejártam a világot, csodálatos tájakkal és emberekkel találkozhattam. Négy évig voltam a Zion nevű hajó kultúrtisztje.

Szervusztok papok! 1987-et írtunk és én még mindig nem szólaltam meg magyarul. Beszéltem angolul, németül, franciául, héberül, jiddisül, de magyarul nem. A szívem akkor zárult be végleg, mikor Theresienstadtból hazaérve legjobb barátomat nem találtam sehol. Egyszerűen a Dunába lőtték akkor, mikor már német katona sehol nem volt. 1987-ben azonban az izraeli Turisztikai Minisztérium felkért, hogy fogadjak 4 magyar csoportot. Nem örömmel, de eleget tettem a kérésnek. Az első csoportban összetalálkoztam a Berzsenyi Dániel Gimnáziumból a padtársammal. Mint egy filmszalag, végigperegtek előttem a szép gyerekkori emlékek. A második csoport 49 katolikus papból állt, akik közvetlen járat nem lévén Bécsen keresztül érkeztek meg a Ben Gurion reptérre. A buszra felszállva elsötétült előttem minden, a papok a fekete reverendájukban, én meg nem tudtam hogyan illik köszönteni őket. Végül úgy döntöttem, nem keresem a formalitást, és egyszerűen fennhangon megszólaltam: Szervusztok papok! Először síri csend, majd nevetés. Fantasztikus napokat töltöttünk el együtt, sokukkal még ma is tartom a kapcsolatot. Az utazás egyik napján ismertem fel egy papban a távoli unokatestvéremet. Hát mégsem minden rokonom veszett oda!

Megtört csend. A lelkem bezárt fiókját legelőször a következő szavak próbálták meg kinyitni: „Itt nyugszik Károly (az utolsó Habsburg uralkodó), Ausztria császára, Magyarország, Horvátország és Jeruzsálem királya”. Madeira szigetén először olvasva e sorokat a szívemhez kaptam, ezek szerint új hazámban és a fiókba zárt magyarságomban több a közös, mint gondoltam. De még minden csukva maradt, mert a nyitáshoz kellett a kulcs. Az 1987-es négy magyar csoportommal és az általuk szerzett élményekkel rájöttem, megszakíthatok minden kapcsolatot, de a vér nem válik vízzé. Magyar kultúrát szívtam az anyatejjel magamba, számomra Dobó István, Bornemissza Gergely, Zrínyi Miklós, Mátyás király és Árpád fejedelem voltak a hősök. Gyerekként mindig valamelyikük bőrében játszottuk újra magyar történelmünket. A bezárt fiók kulcsa ezzel visszarepült hozzám, én meg kinyitottam. Utána azonnal kérvényeztem a magyar állampolgárságot, és ma magyar útlevéllel utazom Magyarországra. Eljön Tel Avivból Simon Segali és Budapesten leszáll Székely László. A levegő metamorfózisa ez. Ma már nincs bennem harag és gyűlölet. Eljövök otthonról, és hazaérkezem. Magyarország a kulturális otthonom, Izrael pedig a hazám. Érte harcoltam szanitécként az összes háborúban 1956-ban, 1967-ben, 1973-ban és 1982-ben. De Magyarországon születtem, ahová 25 éve utazok rendszeresen, és a repülőn érzem magam legjobban, mikor leszálláskor az előttem álló napok várakozásától ittasodom meg.

Megbocsátás. 1992-ben I. Juan Carlos Spanyolország akkori királya Izraelbe látogatott. Az ott tartózkodása alatt engedélyt kért egy parlamenti felszólalásra. Megkapta a lehetőséget, és az izraeli miniszterek és képviselők előtt a spanyol nép nevében bocsánatot kért, hogy 1492-ben Spanyolország kiűzte zsidó polgárait. A 20. században fontosnak tartani egy 500 évvel ezelőtti eseményt, erre senki nem számított. De fontos. Úgy érzem ez a tisztánlátás nincs meg a mai magyar társadalomban. Dühös vagyok a magyar társadalomra, mert megint hagyta újjászületni az antiszemitizmust azzal, hogy képtelen pártatlanul elismerni a múlt hibáit.

Végső elégtétel. 2009 szeptemberében megkerestek a Budapest Fesztiválzenekartól, hogy meghívjanak a Brundibár premierjére a Művészetek Palotájába. Látványos, monumentális elemekkel fokozták a színdarab hatását. Az elején bejátszottak filmrészletet a theresienstadti táborról és az ottani előadásról. Majd Fisher Iván lépett a pódiumra, és mielőtt a húrok közé csapott volna, az előadás különlegességéről beszélt, végül azt mondta, hogy van a közönség között valaki, aki személyesen ott volt  közel hetven évvel ezelőtt. Kihívott a közönségből fel a színpadra, kérdezgetett, és átadta a szót. Én pedig azt mondtam, hogy nem egyedül jöttem fel a színpadra, 30 gyerek jött fel velem, én mindössze a szóvivőjük vagyok. Szép lassan, a turistákkal Yad Vasemben töltött órák ráébresztettek, tartozom a mártíroknak azzal, hogy elmondom történetüket, így téve őket halhatatlanokká. Talán nem mondhatná el más jobban, mint én, ezért maradhattam én életben. 2010 júniusában Berlinből hívtak. A Berlini Filharmonikus Zenekar titkára keresett, mert a karmesterük ott volt akkor azon a bizonyos Brundibár előadáson a Művészetek Palotájában. A berliniek is repertoárra tűzték a gyermekoperát, és felkértek, vegyek részt az első négy előadáson Berlinben. Örömmel fogadtam el a meghívást, ami végül 10 napra bővült, mert elvittek iskolákba is, hogy annyiidős gyerekeknek tartsak előadásokat, akik olyan korúak, mint amilyen én voltam 1944-ben. Nagyon szép napokat töltöttem Berlinben, ahol úgy bántak velem, mintha csak Károly angol herceg lennék. Az előadások végén a karmester minden alkalommal kihívott a színpadra. Az utolsó előadást követően is felinvitált a színpadra, én pedig úgy éreztem, ki kell valamit mondanom magamból ahhoz, hogy végleg felszabaduljak. A közönséghez fordultam és azt mondtam: Hölgyeim és Uraim! Én nyertem, nem pedig az az utolsó vadállat, aki innen néhányszáz méterre lőtte agyon magát. Hitler vesztett, mert ma én állok itt Önök előtt. De azért a sok szörnyűségért az Önök szülei és nagyszülei is felelősek.

Paradicsomdobálás helyett felállva tapsolt meg a közönség. És így a háborút én nyertem meg!

Olvasson tovább: