Kereső toggle

50 éves A muzsika hangja

Egy legendás film a hűségről, a családról és a náci megszállásról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A musicalklasszikust ötven éve mutatták be. A múlt századi vészkorszak küszöbén játszódik az amerikai mozi, a főszerepek-ben brit és kanadai sztárszínészekkel. Az emlékezetes zárószínben az életrevaló és öntudatos osztrák család dalolva és angolosan távozik a náci birodalom nyomasztó árnya elől Svájc felé. Az évtizedek óta elnyűhetetlennek bizonyuló zenés film alapja valós történet, s nem csak gyereknaphoz nyújt családi filmélményt.

A zenés dráma 1965-ben öt Oscar-szobrot gyűjtött be, köztük a legjobb film, rendezés és zene díját. A musicalek ebben az időszakban fénykorukat élték: az előző évben a My Fair Lady győzedelmeskedett, méghozzá a Mary Poppins felett, amelyben – csakúgy, mint

A muzsika hangjában – szintén Julie Andrewsé volt a főszerep. El is vitte a legjobb női főszereplőnek járó Oscart,  a következő évben azonban nem duplázhatott A muzsika hangjával. 1964-ben Audrey Hepburnt nem merték jelölni, mivel széles körben helytelenítették, hogy a My Fair Lady főszerepét nem Andrews kapta, aki amúgy a Broadwayn már jó ideje színpadi formálója volt Eliza szerepének. (Ráadásul Hepburn, bár alakítása emlékezetes volt, nem saját maga énekelt.) Mindenesetre A muzsika hangja közönségsikere már félszáz éve vitathatatlan: minden idők ötödik legjövedelmezőbb filmjeként jegyzik, kiváló művészek együttműködésének máig élvezettel fogyasztható gyümölcse.

Robert Wise rendező a West Side Storyval már jól vizsgázott a musical műfajban, mi több: alkotói palettáján a sci-fi, a western vagy éppen a pszicho-horror is megfért. Mesterien bánt a színekkel, s ez minden bizonnyal segítségére volt abban, hogy a több éve színpadon futó darabot sikerrel vigye mozivászonra. A film lenyűgöző képi világa úgy kezdődik és zárul, ahogyan az égből a mindent látó tekintet simogatóan végigfut a természetes és az ember alkotta tájon – a film nagytotáljainak máig hasznát veszi az osztrák országimázs és a történet helyszínét adó város, Salzburg is. A történet pedig mindaddig számot tarthat a nézői érdeklődésre, amíg az emberi érzés, a gyerekek, a család szeretete vagy a zene része a földi életnek, vagy éppen amíg a nácizmus borzalmairól beszélni lehet és kell – idestova hetven éve. A történelmi vetület miatt is több ez, mint szórakoztató családi mozi, remek karakterekkel és fülbemászó dallamokkal.

A zeneszerző az a Richard Rodgers, akinek páratlan munkásságát a show-biznisz összes díja mellett még Pulitzerrel is elismerték. A zenét ifjabb Oscar Hammerstein dalszövegei tették teljessé. Hammerstein pályája érdekesen alakult: zsidó apától és skót–angol anyától született, episzkopális hitben nevelték, később jogot tanult, miközben az egyetemi baseball-csapatot erősítette, s nem utolsósorban az első világháború idején a faji és vallási hovatartozásokon tudatosan felülemelkedő Pí-Lambda-Fí testvériség tagjaként ténykedett. Apja halála miatt volt kénytelen tanulmányainak búcsút inteni, és átvenni a család színházi vállalkozásának vezetését, így aztán tehetsége művészeti vonalon és világhírű dalokban bontakozott ki. A film alapját adó könyvet Howard Lindsay és Russel Crouse dolgozta át, nekik köszönhetően lett első körben Broadway-siker a darab.

A történet főszereplője az apácanövendék, Maria, akiről kolostorszerte köztudott, hogy csodálatos teremtés és igen szeretetreméltó – kivéve, amikor nem az. A zárdai testület szerint Maria nem való a rendbe: az ifjú hölgy novícia helyett inkább lenne nótafa és fura életművész – ám ez elég lassan esik le neki. Az élet túl színes és csengő-bongó, hogy a lányt holmi szabályok a falak közt tartsák. Ezért jön kapóra az apácáknak, hogy a szünidőre kitessékelhetik a kolostorból, hogy nevelőnői feladatokat lásson el. Maria elfogadja kiküldetését (nem szívesen), s egy szál gitárral felfegyverkezve érkezik a családi bázisra, egy előkelő villába. Dermesztő modorú tengerészkapitány fogadja (nem tárt karokkal), aki felett még felesége elvesztésekor borult be az ég. Otthon katonás rend és fegyelem; nincs se önfeledt nevetés, se zene. A hét félárva (tizenhattól ötesztendős gyerekek) mellől tucatnyi nevelőnő menekült már el. A kezdeti jelek arra utalnak, hogy Maria nemcsak apácának, de nevelőnőnek sem való. Ám kiderül, a lány jól bírja a kiképzést, jelenléte fényt hoz, s a családi együttlétek részévé lesz az énekszó. Ez eleve bonyodalmak sorozatát hozza, amiből kiveszi részét a nagyvilági feleségjelölt bárónő, valamint a család pénzéhes barátja is, aki ütőképes kórus verbuválásán mesterkedik. Az osztrákok fesztiválozási kedve még az Anschluss küszöbén is jövedelmező üzletet ígér, de közben félő, hogy a büszke és antifasiszta családfő, aki mély megvetéssel kezeli a német megszállás előkészítésében aktívan vagy közönnyel közreműködő honfitársait, éppen a magas rangú tiszt mivoltával „bajba sodorja” a családot.

Örök emberi dilemma

A korszak sajátossága, hogy minden emberi kapcsolatot felfokozva tesz próbára, mielőtt a többség megérthetné és átláthatná az eseményeket, ami a horogkereszt jegyében zajlik. „Talán a fekete pókos zászlótól olyan idegesek az emberek” – sejt valamit a legkisebb gyerek. Előáll a kihívás, amit a történelem bántóan gyakran nekiszegez az egyénnek: betagozódik-e egy rossz ügyet szolgáló rendszerbe, ahol pozíciót és feladatot elfogadva bukott ember lesz, vagy az „ajánlatot” visszautasítva halott. Az Egyesült Államokban húsz évvel a háború után többé-kevésbé filmeken is megtörtént, legalábbis megkezdődött a háború és a holokauszt borzalmainak feldolgozása, de még további időnek kellett eltelnie, míg a német és osztrák közönség előtt cenzúra, azaz a fájó rész kivágása nélkül vetítették le e filmet.

A musicalhez a Trapp családi kórus története című életrajzi művet használták fel, melyet személyesen Maria von Trapp írt. Az igaz történetet ismerők előszeretettel emlegetik, hogy mennyiben tért el attól a musical. Ami tény: a műhelyben a karaktereket briliánsra csiszolták, a szerelmi szálat az ideális hőfokra hevítették, a nácikkal való összetűzést kiélezték, az eseményeket pedig erősen  koncentrálták. Viszont a film időtállóságát a valós elemek adták, azokat pedig az élet diktálta: az élők szava és tettei.

 

 

Julie Andrews, a musical dámája

A muzsika hangjának női sztárja, Julie Andrews idén tölti be a nyolcvanat. Tehetsége korán megmutatkozott, már háromévesen színdarabban szerepelt. Andrews négyoktávos hangterjedelemmel énekelt, mint például a néhai Whitney Houston is. A 20. században énekes-színész szerepekben a legrátermettebb művésznőnek Julie Andrews bizonyult. Az ezredfordulón a lovagi címnek megfelelő dame rangot kapott II. Erzsébet királynőtől.
„Azzal az iszonyatos brit erővel lépett fel, amit látva az ember csodálkozik, miként veszíthették el Indiát” – így nyilatkozott a My Fair Lady színpadi változatának rendezője szembesülve azzal, hogy az akkor 21 éves Julie mit tesz bele a produkcióba. „Azt hiszem, egy nap olyan valaki szeretnék lenni, aki lenyűgöző. Valaki, akit önmagáért szeretnek figyelemmel kísérni, attól függetlenül, hogy éppen miben játszik. Eredeti szeretnék lenni, magamat adni, és nem valaki más halovány másolatát. Az igazán bámulatos színészeket éppen olyan képességek miatt csodáljuk, amiért nem lehet őket elnyomni. Azt hiszem, ilyen előadóművész akarok lenni: aki képes nyomot hagyni” – nyilatkozta Andrews céltudatos pályakezdőként, de már az első sikerei után, 1966-ban.
A művésznő 1935 októberében született egy London közeli kisvárosban. Gyerekkora kusza és fájó eseményeibe csak a 2008-ban megjelent önéletrajzi könyve adott bepillantást. Anyja tehetséges zongorista volt, Edward ‘Ted’ Wells tanárral kötött első házassága idején született Julie, aki Wellsnek köszönhetően már hároméves korára olvasni és írni tudott.
A kislány négyéves volt, amikor a pár elvált. Ő úgy érezte, hogy eltépték apjától, bár Wells a későbbiekben is sok időt töltött Julie-val – azután is, hogy mindkét fél újraházasodott. Wells oltotta a lányba a természet, a mozgás és az irodalom szeretetét. Julie anyja 1943-ban ment férjhez egy énekeshez, akivel a háború során rendszeresen felléptek, s harci egységeket szórakoztattak. Londonba költözve nyomorogva éltek. Julie mostohaapja nevét vette fel, ezért lett Andrews. Bár édesanyja a zenei képességével hamar felfedezte Julie tehetségét, s zongorázni tanította, komolyabb énekórákat a nevelőapa adott számára. A családfő egyengette a családi show-biznisz sikerét – bár részeg és erőszakos állapotában inkább szenvedést okozott a lánynak és két féltestvérének.
Julie-nak tizennégy éves korában árulta el az anyja, hogy házasságtörő viszonyból született. A lány édesapja „a család barátja” volt, aki kiskorában még egyszer-kétszer meglátogatta őket. Vallomása szerint a titkokat elzárta magában egy sötét zugba, s próbálta továbbélni az életét, mintha nem is tudna a családi zűrökről. Azt is csak anyja halála után merte megtudakolni, hogy „apja” mit tudott születése körülményeiről. Andrews küszködött a kételyeivel: nem csupán azért lehetett a továbbra is apjaként tisztelt Wells szeretett gyermeke, mert Tedet legalább annyira félrevezették, mint őt magát gyerekkorában? „Szíven ütött, amikor elmondták, hogy apa kezdettől tudta rólam az igazságot – számolt be erről hetvenkét évesen. – Az apám volt az, aki elültetett minden igaz valóságot az életemben” – emlékezett meg a sztár a férfiról, akit mélységesen tisztelt és szeretett, s aki sem génállományt, sem nevet nem örökített rá, ám önzetlenül a szívét adta Julie neveléséhez és később, felnőtt évei során is.
Julie tízévesen már rendszeresen színpadra lépett, első kis tévéfilmszerepét 1949-ben kapta. Tizenkilencedik születésnapját Broadway-debütálással ünnepelte. A színpadi sikerek után a jószívű nevelőnő, Mary Poppins szerepével emelkedett a mozivilág új csillagává. Védjegyévé vált az átütően egészséges életerő, ami már-már a sziruposság határát súrolta – de mesterkéltség nélkül. „Mintha az ember arcába állandóan egy édes üdvözlőlapot tolnának” – fogalmazott fanyar humorral A muzsika hangja von Trapp kapitányát alakító Christopher Plummer, amikor arról kérdezték, milyen volt a művésznővel együtt dolgozni. Mások Andrews páratlanul fegyelmezett viselkedését emelték ki, amit éppen távolságtartásával magyaráztak. S általában úgy tartották, hogy Andrews nem találta meg könnyen az egyensúlyt a szakmai front és magánélete között.
Első házasságát 1959-ben kötötte, férje Tony Walton díszlettervező volt, akivel tizenéves koruk óta ismerték egymást. Felnőtt fejjel több évet vártak egymás karrierje miatt az esküvővel. Julie elszántan törekedett a hírnév és a család összeegyeztetésére, az együtt töltött évek során kezdett pszichológushoz járni, a végén már heti öt alkalommal is, de hiába, nyolc év után elváltak a pár útjai. „Annyi interjún és fellépésen voltam túl, hogy valósággal szédült állapotban voltam. Ekkorra egy csomó rám ragadt szemetet is hurcoltam magammal. Válaszokra volt szükségem” – emlékezett vissza Andrews erre az időre. Úgy esett, hogy egy ízben éppen a váróban találkozott Blake Edwards rendezővel, akihez 1969-ben ment feleségül. Bár Andrews karrierje fényesebben alakult, mégis apja óta a férje volt a biztos pont és érzelmi támasz, ő gyakorolta a legnagyobb hatást a színésznő életére.
A hetvenes-nyolcvanas években Andrews jobbára a televízióban szerepelt, olykor mozifilmekben is. Bár több albumot felvett, a Broadwayre csak harmincöt év után és rövid időre tért vissza énekelni. A turné után 1997-ben polipot kellett hangszálairól eltávolítani rutinműtéttel, ám egy végzetes műhiba következtében elvesztette csodálatos énekhangját.
„Ha valaki most hallaná énekelni, elsírná magát” – nyilatkozta férje. „Nehéz volt, nagy tragédia volt ez számomra, hiszen annyira szeretek énekelni, ami csak fokozódott a pályám során” – beszélt az esetről Andrews. Húszmillió font értékű kártérítést kapott „éneklési képességének visszafordíthatatlan elvesztéséért” – de ez nem vigasztalta, beszédhangját is több beavatkozással állították helyre. Az ezredforduló után A neveletlen hercegnő naplójával tért vissza színésznőként. Férjével negyven évig éltek együtt a férfi öt évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. Bár a párnak közös gyermeke nem született, mégis öt gyermeket neveltek, mivel az Andrews első házasságából született lánya mellett a férj korábbi házasságából született két gyermeke mellé a hetvenes években még két árva vietnami gyermeket is örökbefogadtak.
Julie Andrews máig aktív, mostanában inkább a hangját kölcsönzi animációs filmekhez, a Shrek több részében is hallható. A színészkedés mellett két tucat gyerekeknek szóló kötet szerzőjeként is sikereket könyvelhetett el.

Olvasson tovább: