Kereső toggle

Arc az erdőben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Gyermekkoromat Kaliforniában töltöttem, de felnőtté Kanadában értem egy nyár során. Tizennégy voltam akkor, tipikus Valley-beli gyerek, aki reménytelenül és felhőtlenül belemerült mindabba a csillogásba és ragyogásba, amit „LA-LA Land” kínált. Ismertem minden új sláger szövegét, a legmenőbb kifejezéseket használtam, és kirívó ruhákat vettem fel olyan magas sarkú cipővel, amelyben akár kosárlabdasztár is lehettem volna – ha a sport egyáltalán érdekelt volna. Rengeteg filmcsillag lakott a szomszédságunkban; a gyerekeikkel bandáztunk, akik az iskolánkba jártak. Elmentünk a legújabb filmpremierekre, az összes sikkes szórakozóhelyet ismertük, a hétvégék és nyarak programja a „sztárles” volt.

Tipikus bandázós tinédzserek voltunk; menők és irigylésre méltók.

De 1985 nyarán minden megváltozott, legalábbis számomra.

Anya és apa úgy döntöttek, hogy a Távol-Keletre utaznak egy egyhónapos hajóút keretében, a testvéreimet és engem pedig különböző helyekre küldenek.

Én a nyárra Kanadába mentem – bár a „kényszerítettek” valószínűleg jobb kifejezés lenne –, hogy Bubbyval és Zaydievel legyek. Ettől egyáltalán nem voltam boldog. Ne értsetek félre, szerettem a nagyszüleimet. Mindig elárasztottak ajándékokkal, amikor évente egyszer meglátogattak, és soha, de soha nem felejtették el a születésnapomat. Ám – nézzünk szembe ezzel – öregek voltak, vagy pontosabban inkább „régimódiak”. Szó szerint semmi közös nem volt bennünk – azon kívül, hogy az anyukám szülei voltak – és el sem tudtam képzelni, hogy miről fogok velük beszélgetni a köszönés és az üdvözlő puszik után.

Így hát, amikor a szüleim bejelentették, hogy északra megyek, rugdosódtam és sikítoztam, megcsináltam mindazt a balhét, amiről a tinédzserek híresek. Természetesen, ahogy mindig, ismét anyu győzött, és hamarosan egy repülőgépen találtam magam, úton Torontóba.

Könnyű volt kiszúrni B-t és Z-t, amikor a Pearsonnál túljutottam a csomagellenőrzésen. Ők voltak az egyetlenek, akiknek úgy fénylett az arca, mint egy világítótorony.

„Rebekka!” – kiáltották egyszerre a terminálon keresztül, amikor észrevettek, és teljesen hidegen hagyta őket bármiféle reakció, ami a körülöttük lévő tömegből jött. Odaszaladtak hozzám, és körülbelül 10 percig szorongattak – vagy talán egy órán keresztül is? – mielőtt autóba szállva elmentünk a Thornhillben található házukba. Az iskoláról, a barátokról és az általam viselt, nyilvánvalóan túl sok sminkről szóló kérdések özöne közben lenyeltem Bubby híres hagymás pletzlachját és a kívülről ropogós, belül krémes krumplis kugelét, megtetőzve az egészet egy szelet finom csokis babkával. Közben lelki szemeim előtt láttam, ahogy a folyamatos tinédzserkori diéta minden eredménye füstbe megy.

A következő napon elmentünk a nyaralójukba.

A nyaraló az a hely, ahová a torontóiak eljárnak, amikor a hó végre elolvad és az iskolának vége – bármelyik is következzen be hamarabb (általában az utóbbi). A gyönyörű Lake Ontario partján a buja erdő szélén a nyaraló türelmesen várja, hogy a természet felébredjen a tél jeges szorításából, és megmutassa az Isten által adott szépségét. Akármilyen cinikus is voltam, azért ez lenyűgözött, és tulajdonképpen szerettem minden napot a tavon tölteni különböző vízisportokkal. Bár egyéb lehetőségem nem is nagyon volt a szórakozásra, mert a nagyszüleimnek még tévéje sem volt (el lehet ezt hinni?!).

Utazásom második hetén, miután kiúszkáltam, -vitorláztam és -napoztam magam, Zaydie megkérdezett, hogy van-e kedvem sétálni vele. Ez volt a kedvenc időtöltése: csak sétálgatni az erdőn keresztül és a víz partján, végtelen órákon keresztül. Kicseréltem hát a strandpapucsomat sportcipőre, és elindultunk, hogy minőségi időt töltsünk egymással. Először kicsit nyugtalan voltam. Mindig feszélyezve éreztem magam Zaydie jelenlétében; tudtam, hogy átélte a holokausztot, és nagyon sokat szenvedett, a családból viszont senki nem beszélt erről, és amikor a téma időről időre feljött, mindig karnyújtásnyi távolságra tartottak tőle.

Egészen addig, míg az előző iskolaév során úgy döntöttem, hogy felveszek egy kurzust a középiskolában, amely a holokauszttal foglalkozott.

Hosszú ideig sétáltunk, miközben csodáltuk a tájat, míg egyszer Zaydie megszólalt: „Rebekka, nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy a soáról kezdtél tanulni. Tudom, hogy ez nem lehetett túl egyszerű neked. De most itt vagyunk együtt. Van valami kérdésed, amit fel szeretnél tenni nekem? Bármi?”

Először túl szégyellős voltam, túlságosan megijedtem, hogy bármit is mondjak. De aztán Zaydie megfogta a kezem és mosolygott. „Ne félj drágám, nem fogok harapni. És ne aggódj, szívesen beszélek róla. Szóval mondd, mit szeretnél tudni?”

„Nos – mondtam – nem értem, hogy emberek hogyan lehettek ennyire kegyetlenek, gonoszok más emberekkel. Ha nem bírsz valakit, akkor egyszerűen maradj tőle távol. Miért kell bántani másokat ilyen szörnyű módon? Mi visz rá embereket, hogy ilyet tegyenek?”

Zaydie egyetértően bólintott.

„Nagyon okos lány vagy – mondta. – Máris feltetted azokat a kérdéseket, amelyekre nem tudok válaszolni. Valójában senki nem tud válaszolni rájuk, jóllehet nagyon sok, nálam bölcsebb személy próbálkozik ezzel már jó ideje. De hadd kérdezzem meg, Rebekka: Tudod, hogy ki volt a legelső Rebekka?”

„Persze. Egyike Izrael négy nagy ősanyáinak – válaszoltam. – Jákob anyja volt.”

„Igen, de Ézsau anyja is. És amilyen jó és igaz volt Jákob, olyan gonosz volt Ézsau. Valójában Ézsau leszármazottai voltak, akik a holokausztot végrehajtották az ikertestvérének családja ellen! Szóval, hogy lehet, hogy egy anyától két ennyire különböző gyermek szülessen? Ha erre tudod a választ, akkor arra is, hogy hogyan származhat egy Istentől két csoport – a nácik és a zsidók –, akik mégis ennyire különböznek.”

Sétálás közben rengeteget gondolkoztam azon, ami elhangzott, és aztán, miután megtört a jég, mindenféle kérdést tettem fel Zaydienek: „Mi történt veled a soa alatt? Mikor szabadítottak fel? És miért gyalogolsz ennyit?”

Zaydie megszorította a kezem. „Jó kérdéseket tettél fel drágám, mert ezek mind összefüggnek egymással.” Azután kitárta a szívét előttem.

„Huszonöt éves voltam, amikor a nácik megérkeztek a kisvárosba, ahol éltem Lengyelországban. Mivel fiatal és erős voltam, elküldtek dolgozni egy munkatáborba. Szörnyű hely volt, és nagyon sokan meghaltak ott, de én kitartottam. Minden nap elvittek minket az erdőbe, ami a táboron kívül volt, hogy fát gyűjtsünk. Elválasztva a családomtól, szörnyen egyedül voltam. Éhes voltam és teljesen gyenge az étel és a pihenés hiánya miatt. De ott, az erdőben a fák a barátaim lettek, ezért szeretem az erdőt a mai napig is. Beszéltem a fáknak a problémáimról, és ők a szenvedéseimre adott válaszként integettek az ágaikkal. Azok között a fák között minden nap láttam egy arcot, ami visszamosolygott rám, buzdított, hogy menjek tovább, és azt üzente: »A dolgok rendbe fognak jönni. Egyszer egy napon ez a rémálom véget fog érni, és túl fogod élni.«

Ebben a táborban nagyon hosszú ideig voltam, sokakkal együtt, de egy napon szólítottak, és elküldtek Auschwitzba. Nem tudom leírni neked azt a helyet – a szavak nem elegendőek erre – és próbálok nem is emlékezni rá.

De maradjunk annyiban, hogy ez a fájdalom helye volt.

Folyamatos fájdalom, mindenféle fajtából: fájdalom, ami éjjel-nappal támadott kívülről és belülről egyaránt. De valahogyan ezt is túléltem. Az az arc, amit láttam az erdőben, Auschwitzban is velem volt, és nagyon sokszor, amikor fel akartam adni, azt suttogta nekem: »Ne add fel – maradj életben!«

1945 januárjában a szovjet Vörös Hadsereg előretört Lengyelországon keresztül. Hallottuk a nagy fegyvereiket dörögni a távolban, és azt gondoltuk, azt reméltük, hogy hamarosan eljönnek értünk és kiszabadítanak. De kilenc nappal azelőtt, hogy a szovjetek elérték volna Auschwitzot, a németek összegyűjtöttek minket. Több százezren voltunk, de csak hatvanezren maradtunk. Elindítottak minket egy vasútállomás felé Loslauban, ami több kilométer távolságra volt.

Gyalogoltunk és gyalogoltunk a kemény téli fagyban, csak rongyokat viselve, gyengén, fázva és félve. A nácik korbácsokkal járkáltak köztünk, ordítottak mindenkire, aki kiesett a sorból, vagy akár csak megbotlott. Az emberek kétharmada meghalt útközben, de ahogy meneteltem, ugyanaz az ismerős arc menetelt velem, erőt és reményt adva. Ez volt az egyetlen társaságom, és nem hagyott el. És így, valahogyan továbbvánszorogtam, majd egy tehervagonba taszítottak, és elküldtek Dachauba.

Itt, három hónappal később, alig valamivel pészah után végül felszabadított az Egyesült Államok hadseregének hetedik hadosztálya.

Azóta, ha alkalmam van rá, sétálok. Sétálok, hogy megköszönhessem a Mindenhatónak, hogy megóvott, amikor olyan sokan mások meghaltak; sétálok, hogy megköszönhessem a fáknak, hogy összebarátkoztak velem; sétálok, hogy az áldozatok sikolyait ki tudjam cserélni a madarak énekével, és inkább a természet pompáját lássam, ne az átkozott SS szadizmusát.

Azért gyalogolok, mert ez most az én döntésem, és nem egy gyilkos kényszerít rá fegyverrel.”

Jóllehet szinte teljesen elnémultam, mégis volt egy kérdés, amit fel kellett tennem.

„Zaydie –mondtam. – Kinek az arcát láttad? Kinek az arca volt az, ami segített túlélni?”

Zaydie megállt, és láttam a könnyeket végigfolyni az arcán. Letörölte őket, aztán rám nézett, a tekintete tele volt szeretettel.

„A te arcod volt az, Rebekka, ugyanaz az arc, amire most nézek.”

(Az író a Jewish Outreach Center igazgatója Ra’ananában. A Jerusalem Postban megjelent írást fordította: T. R.)

Olvasson tovább: