Kereső toggle

„Nem könnyű, ha hülyék szeretik az embert"

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tisztelgés a Charlie Hebdo áldozatai és mindazok előtt, aki életük árán védik a szólásszabadságot a világ minden táján – ezzel a fölvezetéssel mutatta be a budapesti Francia Intézet a Nem könnyű, ha hülyék szeretik az embert című, Daniel Leconte rendezésében 2008-ban készült dokumentumfilmet, amely után három főáramú karikaturista (Pápai Gábor - Népszava, Marabu - Népszabadság és Merényi Dániel – Napirajz) sodorta tovább a szálakat a Szólásszabadság a karikatúrák fényében című beszélgetésben.

Kérdeztem két barátot, velem jönnek-e. Egyikük azt mondta: csömöre van már a témától. Másikuk gyermekére vigyázott, mert az édesanya Pekingben dolgozik. Ő azt is mondta a magyar akusztikában fönnálló vitáról – miszerint megérdemelték –, hogy érdemben össze sem lehet hasonlítani, mérlegelni sem lehet egy vicclap közléseit és a szerkesztőség gépkarabélyokkal való lemészárlását. Teljesen hipokrita, képmutató álláspontnak nevezte az éles, akár durva karikatúra alkotás és  a gyilkolás egy lapon említését vallási okokból. Én végül azért mentem, mert valahogy el kellett végeznem a gyászmunkát. Le kellett (volna) zárnom ezt a döbbenetes ügyet. Amit a magyar reakciók miatt sem nagyon lehetett. Mélypontnak a Trianon történetbe keverését – tudtam előre – tekintettem. Január 16-án láttam először a szétdarabolt Nagy-Magyarországot a „Je suis Trianon” és „Köszi Franciaország” felirattal.   

Végignéztük a budapesti Francia Intézet  auditóriumában az erős sodrású, francia nyelvű  dokumentumfilmet angol felirattal és tolmácsgéppel. Egy pertörténetről szól. 2007-ben Philippe Val, a Charlie Hebdo tulajdonosa bíróság elé kerül, amiért közzétette a Flemming Rose dán lap 2005 őszén kirobbant karikatúrabotrányának 12 rajzát. A film válaszadási kísérlet arra, mit tehetnek a modern demokráciák a vallási fanatizmus kihívásaival szemben. Egyes magyar agyakban az Hebdo legyilkolása büntetés Trianonért. Mint ahogy Merényi Dánieltől, a Grafitembertől hallom, amikor ihletről kérdezik: „A magyar közélet minősége nem egy humuszban gazdag táptalaj.” Igeeen. Finoman szólva.  

A francia startvonalon a HARAKIRI című szatirikus lap megalapítása volt, amiből a Charlie Hebdo keletkezett. Koppenhága kiszállása után Párizsban folytatta a – mindenféle folyamatot és jelenséget, így világvallásokat és egyházakat is érintő – rajzos és írott kommentárjainak kiadását, aminek következtében az iszlám világszervezet elnöke, aki egyben Marseille főmuftija 2006. július 18-án büntető feljelentést tett ellenük. Pedig nemcsak az iszlámba szálltak bele.

A film igazán nagy tömegjelenetei a párizsi Cité-ben, a Palais de Justice, az  Igazságügyi Palota aulájában zajlanak. A 14. században a királyi palota helyén emelt monumentális épület a királyi udvar jogi  ügyeinek intézésére szolgált. A palota termeiben látszik igazán, hogy a Charlie Hebdo éles és fájdalmas társadalmi vitává emelte az ügyet, az iszlám világ már túl volt a Flemming Rose traumán.

Marabu és Pápai Gábor is kifejezték a film után, mennyire irigylésre méltó (volt) párizsi kollégáik szerkesztőségi munkája, röhögésbe fúló ötletbörzéi (mind meghaltak) – nekik jóformán nincs személyes, alkotói kapcsolatuk a szerkesztőségeikkel. A Grafitember az Indexen teljesen szabad kezet kapott. Pápai Gábor arra a  kérdésre, hogy van-e tabu, így válaszol: „A fogyatékosság.”   

A Charlie szerkesztőinek legmarkánsabb védekező érve helyből cáfolja, hogy ők a vallásos muzulmánokat akarták volna bántani. Álláspontjuk szerint ők azon terroristák ellen kívántak a szabad gondolkodás és a humor eszközével fellépni, akik a Prófétát pajzsként maguk elé tartva gyilkolnak New Yorkban, Madridban, Londonban, Kairóban és világszerte. Tehát érvük szerint ők nem a vallást, hanem a vallást fölhasználó gyilkosokat kommentálták munkájukkal. Ilyen volt például egy nagyon erős határeset rajz, amin turbánjában bombával áll az ábrázolt alak. Azt is hallani a filmben, hogy a főnök a szerkesztőségi értekezlet kezdetén az Allah Akbar! köszöntést használja. 

A Charlie 12 perből tízet elveszített. Ezt megnyerte. Nem találták őket vétkesnek. Párizsi barátom erre mondta fáradt döbbenettel: „Látták, hogy a jogi út nem járható.”  

Malek Merabet, a rendőri szolgálata során hősi halált halt Ahmed Merabet testvére beszél az iszlámról a Guardian egy döbbenetes és szívszorító felvételén. Kimondja, hogy testvére gyilkosai terroristák. Fals, hamis muszlimok. Akikkel nekik az algériai gyökereiken túl közös pontjuk nincs. Ahmed Merabet rendőrt a szerkesztőség közelében sebesítették meg a terroristák. A járdára esett. Fektében föltartott kézzel két szóval az életéért könyörgött. A gyilkos futtában, hidegvérrel és „halált megvető bátorsággal” egy fegyvertelen, sebesült, földön fekvő ember koponyájába lőtt azzal az AK-47-es gépkarabéllyal, amiben 7,62 mm x 39 mm-es, acélköpenyes lövedékek vannak. Melyekhez képest – a Grafitember nyomán szólva – a szólásszabadság és demokrácia nagyon elvont fogalmak, míg ez a méretű lövedék, ami másodpercenként 715 métert képes megtenni csőtorkolati sebessége szerint, igencsak tárgyi.   

Orbán Viktor miniszterelnök a fanatikus banditák ámokfutása után elmondott szavai szerint „nagyon határozottan világossá kell tenni, hogy mi nem fogjuk megengedni, legalábbis amíg én vagyok a miniszterelnök, addig biztosan nem, és amíg ez a kormány van, addig biztosan nem fog megtörténni, hogy a bevándorlók célpontjává váljon Magyarország”.

Erről beszélnek mögöttem franciául – nevetgélve. Egyikükről tudom, hogy magyar. Azt mondják, ebből az országból vándorolnak el gazdasági menekültek az állástalanság és az alacsony jövedelmek miatt.

Ha Magyarország tényleg jobban teljesítene, esetleg akkor lehetnénk célország, vagy ha a jóléti Nyugat-Európa bezárja határait. Nem lenne jó Európa várótermének lenni a magunk nyomoraival.

A Charlie Hebdo munkatársai kétségtelenül óvatlanok voltak. Túl bátrak. Akik a mérges oroszlán bajszát rángatták. Szemtelen (és szellemes) érvelésük szerint a zsidó, keresztény és muzulmán egyházak egyenrangúak, a humoruk tárgya kellett legyen mindegyik. De az a képmutató megközelítés, ami az esztelen gyilkosságsorozatot és a Charlie Hebdo rajzait érdemben egy mérlegen súlyozza, és áldozatokat hibáztat – az elfogadhatatlan. Ilyen alapon a nyilvános, élcelődő  humort kellene betiltani. A nők pedig nem járhatnának szoknyában, mert kilátszik a lábuk, tehát ha megerőszakolják őket: hibásak. Sőt! Minek mentek ki az utcára, amikor háztartásbeliek?

Olvasson tovább: