Kereső toggle

A Karib-tenger kalóza

Búcsú Gabriel García Márqueztől

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Barátainak ő volt egyszerűen Gabo, tisztelőinek pedig a Nobel colombiano: azaz a kolumbiai Nobel. Nyolcvanhét esztendősen távozott a latin-amerikai irodalom egyik legnagyobb kortárs alakja. A spanyol nyelven elérhető könyvek közül csak a Bibliát olvasták többen, mint Márquez műveit. Sokmilliós olvasótábora megszeppenten áll; nem mindennapos, hogy egy élő írólegendát kell búcsúztatniuk.

A klasszikus európai irodalmon nevelkedett emberfő García Márquezt olvasva nem egyszer bizony elhűl, nem hisz a szemének – s nem a könyv lapjait pásztázó szemének, hanem az írói képet szemlélve, aki a fantázia világába invitálta egy rendkívüli regény, egy történet erejéig. Vagy még azon is túl. Mert jó arra is emlékezni, hogy a földkerekség nem pusztán Európából és a nyugati civilizációból áll. Léteznek más erővonalak is, melyekre a magát oly régóta felvilágosultnak tartó világ nem hamar találja (újra) a szavakat. Még a hatvanas években tört ki az ismeretlenségből a latin-amerikai irodalom, amelynek leghíresebb képviselője Gabriel García Márquez. A nevével gyakorta fémjelzett irodalmi irányzatra végül rásütötték a „mágikus realizmus” nevet (a kifejezés megalkotója, talán nem véletlenül, egy német műkritikus). „Az én könyveim nem a semmiből, hanem a latin-amerikai, ezen belül is a Karib-tenger vidéki valóságból készülnek. A mindennapi létezés itt olyan, hogy végül is hozzászoktat mindenféle emberi frusztrációhoz, történelmi bohózathoz, s geológiai balszerencséhez” – vallotta az író. Értelmetlennek és elhibázottnak találta, ha egy könyvet célzottan társadalmi vagy politikai hatásgyakorlás céljával írtak, előrébb valónak és elemibbnek tartotta, hogy aki ír, az történetet meséljen.

„Így és ott történt, hogy a hét fiú és a négy lány közül megszületett az első fiú, 1927. március 6-án reggel kilenckor, hatalmas felhőszakadás közben, mely egyáltalán nem illett az évszakhoz, mialatt a Bika ege felemelkedett a láthatáron” – szól memoárjában az író, teljes nevén Gabriel José de la Concordia García Márquez a kolumbiai Aracataca falucskába való érkezéséről. Családját több nemzedéken át tépázta különféle formában a viszály, s felmenői közt az ifjú szerelmeseknek sem volt könnyű dolga. Gabriel szüleinek frigyét is ellenségesen fogadta a feleség családja, mivel a férj nem volt eléggé neves ember, ráadásul politikailag is más táborhoz húzott. Az első gyermek – Gabriel – születése után nem sokkal egy távoli városba költöztek, ahol a szülőknek sorra születtek a gyermekei. De a legidősebbet otthagyták a nagyszülőknél, abban a házban, „ahol minden megtörtént vele” – mint az   író memoárjában olvasható. Mint egy családi túszt, Gabót nyolcéves koráig az anyai nagyszülők nevelték, és különösen az „ezernapos háborúban” edződött polgárháborús ezredes nagypapa gyakorolt nagy hatást a zsengekorú fiúra. „Ez történt most is: ha keserűmandula illatot érzett, mindig az üldözött szerelmek sorsára gondolt.” – évtizedek múlva így kezdődött aztán a regény: szülei történetét beleszőtte a Szerelem a kolera idején című, 1985-ben kiadott könyvébe.

A fiatal Márquez jogot tanult, de nem szerette, hamar abba is hagyta. Pályafutása 1948-ban újságíróként indult. Kezdetben egy kolumbiai napilap riportere volt, amit nem annyira elhivatottságból, mint inkább megélhetési gondok miatt választott.

A közügyeket illetően is tanúsított némi nemtörődömséget: „Soha nem szavaztam, mert nem volt személyi igazolványom. Barranquillában az El Heraldo újságírókártyájával igazoltam magam, és hamis születési évszámot tüntettem fel rajta, hogy megússzam a katonai szolgálatot, amelyet már két év óta elszabotáltam.” Gabo az összes okmányát és igazolványát 1955-ben szerezte be, amikor lapja a genfi békekonferenciára küldte tudósítónak. Kezdetektől megvolt benne az indíttatás, hogy ne sablonokban értelmezze a történéseket, s végképp ne dőljön be a mesterséges díszleteknek. Első jelentős munkája az Egy hajótörött története volt. Ez 1955-ben cikksorozatként jelent meg, amelyben egy szerencsétlenség túlélőjének valódi, dicstelen történetét írta meg, akit a kormányzat álságosan propagandadíszletként használt. Ezzel kezdődött külföldi tudósítói karrierje is, részben kényszerűen, mivel Kolumbiában a cikkügy után nem volt többé biztonságban. Az évek múltával bejárta és közelebbről megismerte a világot, tudósított Róma, Párizs, Barcelona, Havanna, Caracas, New York városából is. Élete nagy részét Mexikóvárosban töltötte.

García Márquez 1958-ban vette feleségül Mercedes Raquel Barcha Pardót. Mercedes mindössze tizenhárom éves volt, amikor Gabriellel megismerkedtek, ekkor hűséget is fogadtak egymásnak. A házasságkötésig viszont még egy fél életet kellett várniuk: tizennégy évvel később került sor az esküvőre. Két fiuk született: Rodrigo García Barcha és Gonzalo García Barcha. Az író szerelme, házassága is regénybe kívánkozott, bizonyos részletei az 1967-ben kiadott Száz év magány lapjaira kerültek. Ez a mesterműként emlegetett könyv hozta meg számára az ismertséget, hiszen korábban első művei egyikével tíz évig is házalt, míg kiadót talált. Egy interjúban az alkotás és hivatás kérdéseiről faggatták, melyre a tőle megszokott egyszerűséggel felelt: „Nem vagyok értelmiségi. Semmi érzékem az eszmékhez. Író vagyok, ahogy asztalos vagy kovács is lehetnék. Az erőmmel, a szenvedélyeimmel és az ösztöneimmel írok, és azt hiszem, hogy ezen a területen is, mint mindenhol másutt, rohamozni kell és támadni, mint a bikának az arénában. Ráadásul rossz olvasó is vagyok. Azaz, hogy képtelen vagyok erőt venni magamon, és tovább olvasni egy könyvet, ha egy kicsit is untat. Ez az én egyetlen esztétikai szempontom a mások irodalmában csakúgy, mint a magaméban. Egy regényben mindig történnie kell valaminek.”

Történt egyszer, hogy útközben hirtelen megjelent előtte a „regényfolyó”, melyet valamiképpen kora ifjúsága óta meg akart írni. Hazament, bezárkózott, tizennyolc hónap alatt papírra vetette a Száz év magányt, egy 20. századi eposzt, miközben családjával kölcsönpénzen élt. „Ez alatt az idő alatt nem volt egyetlen percem, se éjjel, se nappal, amikor másra gondoltam volna.”

A könyv mindenesetre nemzetközi szinten is páratlanul sikeres és ismert íróvá tette, felhelyezte a várólistára, hogy aztán 1982-ben García Márqueznek ítéljék az irodalmi Nobel-díjat. Az azóta eltelt években csak a 35 nyelvre lefordított Száz év magány kiadásaiból több mint 50 millió példányt adtak el világszerte.

„A legnehezebben mindig az első bekezdés megy. Sokszor hónapokig tart, sőt néha évekig, amíg olyan lesz a kezdet, amilyennek lennie kell” – vallott az alkotásról. Egyszerű munkásoverallt viselt írás közben, ezt tartotta a legkényelmesebbnek, s mint írói titkait feltárta: ez adta a lehetőséget, hogy az „írás-szélcsendekben” felálljon, gondolkozzon, közben pedig alkalmanként az összes lehetséges zárat és kapcsolót ki- és beszerelje, vagy éppen vidám színeket mázoljon az ajtóra. Jegyzeteket sosem készített, s örült, ha egy nap egy oldallal előre jutott. Pedig munkarendje olyan volt, mint egy tisztviselőé: reggel kilenctől délután háromig nyugodt, jól fűtött szobában írt; mert az egyetlen dolog, ami zavarta, az a lárma volt és a hideg. „Amíg dolgozom, negyven erős cigarettát szívok el, a nap hátralevő részében pedig azon fáradozom, hogy megszabadítsam testemet a méregtől. Az orvosok azt mondják, öngyilkosságot követek el – de hát létezik-e egyáltalán szenvedélyes munka, amelyik ne volna egyfajta öngyilkosság?” – engedett bepillantást megszállottságába.

García Márquez előzetesen mindig óvatosan közölt részleteket a munkáiról. „Legközelebbi és legértőbb barátaimnak mindig beszélek a témámról, de egyetlen sort sem engedek nekik elolvasni, még azt sem, amit valami fecnire vetettem oda. Babonásan félek, hogy akkor örökre elvész a munka” – vallott az írásról. Regényeiben rengeteg személyes célzást rejtett el, amiket csak legközelebbi barátai értettek: például, hogy minden dátum egybeesik valamelyik barátja születésnapjával, vagy hogy egy adott regényalak a felesége jellegzetes tulajdonságait hordozza; hogy valaki ugyanazokat a neveket szeretné adni a gyerekeinek, amiket az ő saját gyerekei viselnek, és több hasonló dolog, amit persze a könyv egyszerű elolvasásából nem lehet megtudni. Amikor megkérdezték, mit tart ideális regénynek, a következőt válaszolta: „Teljesen szabad regény lenne, amely nem a politikai és társadalmi tartalmával keltene nyugtalanságot, hanem azzal, hogy képes behatolni a valóságba, jobban mondva, kifordítani a valóságot, és megmutatni, hogy milyen a túlsó oldala.” Műveiben bőven keverednek a fikció és a valós elemek, az író saját bevallása szerint, számára is ezt a határmezsgyét a legkeményebb feladat kijelölni: „Legfőbb problémám a demarkációs vonalak felszámolása volt, ami elválasztotta egymástól a valódinak tűnőt és a fantasztikusnak tűnőt”.

Az író sűrűn hangoztatta, hogy a haladás ügyét csak a legmagasabb rendű irodalom szolgálhatja. Egyébként nem volt teoretizáló alkat: az irodalomról, az írásról szándékolt komolytalansággal nyilatkozott. Kibontakozó ismertségével párhuzamosan igyekezett nézetei szerinti felelősséggel élni: „Most, hogy erkölcsi presztízst élvezek, élnem is kell vele. Nem vagyok politikus ember, de Latin-Amerikában mindenkinek politikusnak kell lennie.” Volt, hogy kutatómunkát végzett a chilei és a brazíliai fasizmusról, bírálta a kolumbiai kormányzatot, csendes és egyedi harcot folytatott a latin-amerikai diktatúrák ellen. Az a fajta idealista ember volt, aki a szocializmus világméretű eljövetelében bizakodott, de nem igazán akadt fenn a gyakorlatban vizsgálható államformák ellentmondásain. Sokáig közismert volt Fidel Castróval ápolt jó viszonya is. García Márquez kedvére való volt, ha a közéleti krémben elvegyülhetett, nagy nevek között érezte jól magát, ha már társasági életet kellett élnie.

Utolsó műveinek egyike a 2002-ben kiadott önéletrajzi könyve, a Vivir para contarla (magyarul az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel jelent meg), egy háromkötetesre tervezett mű első része. Folytatása ennek mégsem következett.

Az utolsó regényt tíz éve bocsátotta útjára. Rebesgették, hogy időközben kiújult nála a rákbetegség, amellyel már 1999-ben is megküzdött, állítólag tüdejét, nyirokmirigyeit és máját támadta meg ezúttal a kór. Hosszú betegeskedés után az idős Márquez április 17-én hunyt el. Még aznap elhamvasztották (nyilvánvalóan az író határozott kérésére), majd hétfőn Bartók Béla zenéjével és sárga virágokkal búcsúztatták háromórás szertartás keretében Mexikóvárosban. Az író özvegye, Mercedes asszony és fiaik csak szűkszavú közleményre korlátozták bejelentésüket. Ehhez képest gátszakadással ért fel a részvétnyilatkozatok áradata. A nagyvilágban hirtelen felzúdult, egyre visszhangzó kérdés, hogy maradt-e Gabo fiókjában valami új, vagy sosem olvasott regény, esetleg elbeszélés. Állítólag egy olyan művön dolgozott, amelynek ez lett volna a címe: Augusztusban látjuk egymást. Meglehet viszont, hogy be kell érni az eddigi életművel: a maga részéről az évtizedek alatt megírt tizennyolc kötetnyi regényét tette be a közös könyvtárba – akár ment előrébb így a világ, akár nem.

Olvasson tovább: