Kereső toggle

Anna Karenina

Az orosz klasszikus grandiózus feldolgozása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az ember kissé tartózkodva és fenntartásokkal ül be Tolsztoj művének újabb adaptációjára, amely Joe Wright rendezésében és Tom Stoppard forgatókönyve alapján készült. Már csak azért is, mert a vadromantikus és nem túl mélyenszántó, de kétségtelenül népszerű Büszkeség és balítélet amerikai feldolgozásának gyönyörű, de karakteréből adódóan szinte erre a túlfűtöttségre predesztinált üdvöskéje, Keira Knightley játssza a főszerepet. Kosztümös film, ezt az előzetesekből tudjuk, tehát nyitott a kérdés, mit kezdenek az orosz író tragikus végű középiskolai kötelezőjével a 21. században?

Vajon a szűklátókörű, álságos viselkedési normákkal szabályozott, de közben a maga kicsapongó életét gátlástalanul élő korabeli orosz társadalom és a rigorózus, vallásos férj szorításából kitörő, valódi érzelmeit bátran vállaló Anna Karenina felmagasztalását láthatjuk majd? Mártírrá válik-e „korunk hőse”, a szerelméért, az érzelmi szabadságért házasságát felrúgó, gyermekét elhagyó asszony? Mennyire küszködik majd a néző az együttérzés könnyeivel és a romantika mindent elsöprő hullámaival?

Már az első képkockák mellbe vágnak, de nem negatív, hanem pozitív értelemben, majd a felismerés öröme tölt el: hiszen ez nemcsak meglepően újszerű, de finoman, szinte szemérmesen ironikus is! A „színház a színházban” jól ismert dramaturgiai fogását újragondolva színházat látunk a filmben. De ne egy drámai előadás passzív filmes közvetítésére gondoljunk, itt a színház maga az élettér. Mintha a hamleti „színház az élet” elevenedne meg szó szerint, ahogy a színpad rendre teret ad a filmbeli történet egyes jeleneteinek, vagy mintegy átjáróul szolgál a város vagy a vidék valós – vagy inkább valósabbnak tűnő, de ugyanúgy színpadias – tereihez.

A pazar ruhaköltemények, a színes díszletek, a balettelemekkel dúsított mozgások vagy éppen állóképek és egyéb rendezői ötletek a mese világába emelik a történetet. De nem a gyermekmese és – szerencsére – nem is a tanmese világába, hanem egy szimbolikus világba, amely így időtlenné válik. Nem ragadunk le sem térben, sem időben a 19. század Oroszországában, figyelmünket az örök emberi kérdésekre irányítják. A regény nagy lélegzetű cselekményfolyamából kiragadott összes részlet szimbolikussá és nagy jelentőségűvé válik, legyen az bármily kicsiny, látszólag jelentéktelen.

Anna, a szentpétervári elithez tartozó Karenin (Jude Law) felesége éppen bátyja házasságának megmentésére készül Moszkvába utazni, hogy rávegye sógornőjét, bocsássa meg férje félrelépéseit a békesség és a gyerekek érdekében. Ennek az útnak a során ismerkedik meg Vronszkijjal (Aaron Taylor-Johnson), a fess, fiatal katonatiszttel, aki azonnal felfigyel a kivételes szépségű asszonyra. Anna egy darabig ellenáll az ostromnak, végül azonban felülkerekedik benne a Vronszkij iránti vonzalom, és megadja magát. A társasági pletykák és férje figyelmeztetései ellenére egyre nyíltabban merül el a szerelmi kapcsolatban.

Történetüknek mintegy ellenpontja Leviné (Domhnall Gleeson) és Kittyé (Alicia Vikander): a lánynak éppen Vronszkij tette a szépet Anna megjelenéséig, ezért ő először kikosarazta a vidéki földbirtokost, végül azonban egymásra találnak. Őszinte, tiszta és törvényessé tett kapcsolatuk pontosan ellentéte Anna és Vronszkij vad és törvénytelen szenvedélyének. Meglepő, de a rendezés különleges nyomatékot ad Anna férje, Karenin szavainak, aki arra figyelmezteti nejét, ne felejtse el, hogy kapcsolatuk Isten által lett megpecsételve, s azt csak Isten ellen elkövetett bűn választhatja szét.

Úgy tűnik, hasonlóképp a konzervatív szemlélet mellett teszi le a voksát a film, amikor egy beszélgetés során Levin is a férj mellett érvelve fejti ki álláspontját a házasság szentségével kapcsolatban. Ott van persze mindezek mellett a szentpétervári társaság, ahol nyilvánvalóan nem számít túl nagy bűnnek egy futó kaland, még ha házas is az egyik fél, a lényeg csak az, hogy a látszat ne nagyon sérüljön. Ezért mindaddig cinkos összenézés vagy szolid pletyka és erkölcsi műfelháborodás kíséri Annáék kapcsolatát, míg mindketten teljes nyíltsággal fel nem vállalják azt, és Anna ott nem hagyja a férjét, hogy – miután megszülte törvénytelen gyermeküket – szeretőjével külföldre utazzon.

A hazatérés után azonban továbbra is hiába reménykedik a társasági körök bocsánatában, gyakorlatilag kiközösítik. Férjéhez továbbra sem akar visszatérni, bár kínozza a gyermekei utáni vágy, s ezzel sorsa lassan megpecsételődik. Vronszkij iránti szenvedélyét a férfi képtelen hasonló hőfokon viszonozni, hiszen egyre gyakoribbak a kitaszítottságát, sorsának kilátástalanságát érzékelő asszony részéről megnyilvánuló féltékenységi jelenetek, dühkitörések. A morfium csak ideig-óráig ad enyhülést Anna pszichikai-fizikai fájdalmaira, s végül szinte törvényszerűnek érezzük, hogy maga vet véget életének. Nem mártír, bár kétségtelen, hogy a látszaterkölcs fenntartásánál talán bátrabb lépés döntéseinek nyílt vállalása, döntése azonban egyértelműen téves, s ennek következményei elől nincs hová menekülnie.

Ez a film a regény eddigi számos feldolgozása után a fenti örök emberi kérdéseket modern, művészi és rendkívül erőteljes formában jeleníti meg újra, hiteles színészi játékkal, s a korszellemmel ellentétben sorsunk változhatatlan törvényszerűségeire világít rá. 

A filmet több kategóriában is Oscar-díjra jelölték.

Olvasson tovább: